Esztergom és Vidéke, 2006
2006-05-11 / 19. szám
4 Esztergom és Vidéke 2006. m árci us 30 . Szállási Árpád: Napló helyett* Szerzőnk eme 5. verseskötete 166 verset tartalmaz. A tartalomjegyzéket átfutva, „nyírségi" szemem nyomban megakadt az „ Újra a Nyírségben" című költeményen. Ebben utal a két évvel ezelőtti enyhe napszúrásra, amely a nyíregyházi Bessenyei Társaságban tartott sikeres előadása végén jelentkezett, csupán enyhe tüneteket okozott, s még fokozta ragaszkodását Szabolcs-Szatmárhoz: „A kötődésem oly szoros, / minden erőt megszoroz". Ezen kötet nem tagozódik fejezetekre, költőnk mindennel foglalkozik, amit a környezetében észrevesz, meglát vagy megérez. Fontosak lehetnek a „mindennapos semmiségek" is. A „Versek" című költeményében elárulja, „egy belső hang" készteti versírásra. Szállási Árpád első verseskötete kapcsán 2002. augusztus 22-én ezt írta nékem: „A köteten ne csodálkozz, eredetileg bölcsésznek készültem!". „Mégsem volt kár" című versét azonban most így zárja : „Épp elég volt / negyven évig / sokan e kort / meg sem érik, / most már hiszem / rendületlen, nem volt kár, hogy / orvos lettem". Ma már nem vizsgál szíveket, nem ad injekciókat sem, de „Kétlakiság" verse szerint örömmel ír: „kezemben az a papírlap / hogyan maradna üresen!". Mind az orvos, mind a költő-író számára egy dolog bizonyítottan nagyon fontos: a Könyv. Büszke lakása (Monteverdi utca 4.) nagy könyvtárára, s ezt érzékelteti „Könyvtáram" című verse is: „érdemes még / gondolkodnom, / ha könyvtár lett / ez az otthon / utóbb mindent / megtalálok, / szememen / nincs még hályog / Monteverdi / négy szám alatt / még minden a / régi maradt.". Az orvostörténelem professzorát nem érdekli a napi politika, valamint a pártok csatározása, s ezt „Politika" költeményében is kifejti: „civódnak a parlamentben, / hogy az sokat ne jelentsen / Széchenyi ma mit is tenne? I Kriptájába visszamenne!". Voltaképpen 1848-ról szól „Március" című verse, azonban ceteris paribus ráillik 1956-ra is, minthogy utóbbi éppenséggel 48-at tekintette példaképének, mintaképének és vezérlő csillagának: „mi sem értjük egészen / a magyar lelkialkatot, / miért harcoltunk még tovább, / ha Európa hallgatott!" Költőnk nem bigott és nem templomba járó ember, mégsem irigyli a kétkedőket, mert „Hit"-ben ekként vall: „Az Isten engem úgy segít, / nem súgja meg a terveit, / de nem lehet az véletlen, / hogy ténfergek az életben. / Templombejáró nem vagyok, I de a hitem már felragyog, I annyiszor volt veszélyben, / a gondviselést megértem. " Költőnk 1930. június 30-án Nagyecseden született. Erre utal „Hetvenöt" című verse, amelynek az 1. és az 5. strófáját idézem: „Betöltődött már hetvenöt / és még mi minden ideköt, / emberöltő ez háromszor, / bár az elmúlás ostromol. (...) De ennyiért is köszönet, / némán kalapot emelek / az előtt, aki még éltet, / a többi csak elvont elmélet.". Bölcs belenyugvás árad „Számvetés" alkotásából: „a második gyermekkorban l a tavaly még elsős voltam, / hátra még az érettségi, / másként fogom azt megérni. / Meglepetés már nem érhet, / elmaradtak a miértek, / ha azt mondják, nesze semmi, / vígan fogok meszesedni.". Akárcsak az előző négyet, ezt a kötetet is Bencze Zsolt tervezte, a 4. oldalon a Szerzőről kitűnő plakett is látható (Csúcs Ferenc, 1989), s a 7. oldalon receptre „felírva": a könyvek halmaza, az egyik köteten „História medicinae, 1569 Budensis" címmel. Igen, a verselő Szállási Árpád professzor most orvostörténetet tanít a Debreceni Orvostudományi Egyetemen. Maradjon is így, sokáig. Minél később jusson be a hármas ecsedi-esztergomi-debreceni - kötődésű orvos-költőnk a magyar orvostörténet hírességeinek galériájába. Dr. Fazekas Árpád (Nyíregyháza) *Esztergomi Füzetek 8., SporiPrint V, Esztergom 2005, 201 oldal) Kiállítás nyílt egy elfeledett esztergomi festő emlékére M agasi Németh G áb or 1883-19 53 Sokáig úgy tűnt, hatástalanul hívta fel a figyelmet Kaposi Endre művész tanár írása (EVID 2004. március 25.) a század első felében Esztergomban élt, főként a főegyházmegyében foglalkoztatott falképfestő, Magasi Németh Gábor életművére. A cikk írója akkor a következő sorokkal fejezte be megemlékezését: „Méltatlanul feledkezett meg róla a város, de ez a vétek egy körültekintéssel megrendezett emlékkiállítással talán jóvátehető." A festőművész hagyatékának gondos megőrzője, rendszerezője, dr. Németh Gábor halála után özvegye a Keresztény Múzeum munkatársai segítségét kérte egy emlékkiállítás megrendezéséhez - így vált most lehetővé, hogy az intézmény földszinti helyiségeiben nagyközönség elé kerüljön az életpálya egynéhány darabja. Az elhallgatást követő jóvátétel tehát megkezdődött. Cséfalvay Pál kanonok, múzeumigazgató kiállításmegnyitó szavaiban elásott kincshez hasonlította azoknak a művészeknek a munkáit, akik (különösen a két világháború között) Esztergom művészeti életét fémjelezték, a város fényét alkotásaikkal növelték, de kikre később a hallgatás fátyla borult. A hasonló sorsra jutott Einczinger Ferenc tavalyi kiállítása után most Magasi képeiben gyönyörködhetnek az érdeklődők, s a művekkel bizonyosan alaposabban is megismerkednek az őszi nyitvatartásig. Az életmű rekonstruálása nehéz feladat elé állította a kiállítás rendezőit. Egyfelől Magasi Németh munkái javarészt falképek voltak különböző esztergomi, illetve környékbeli templomokban, kápolnákban, amelyek ráadásul javarészt áldozatul is estek a templom-átalakításoknak vagy az egyházon belüli reformtörekvéseknek. A falfestmények éppen egy változásokkal terhes kort megelőzően készültek, s a politikai fordulatot követően tartalmilag, konzervatív felfogásuk miatt pedig formailag ítélhették pusztulásra őket. Sok kép sorsa így a korai lefestés, a rövid időn belüli pusztulás lett. A most megrendezett kiállításon nem is szerepel csupán egy-kettő az ezekhez készített tervek közül, köztük egy a fennmaradt főműhöz a Főszékesegyházi Könyvtár (Bibliothéka) lépcsőházában. A tárlaton tehát csak a megmaradt és méretük, elmozdíthatóságuk miatt ki is állítható munkák: olajjal festett táblaképek és grafikák (döntően ceruzarajzok) kerülhettek a falakra. Bár tagadhatatlan, hogy a festészeti munkáiból megélő művész sok vedutát készített megrendelésre, mégis a murális egyházi megbízások, a falfestmények jelentették számára a nagyobb szakmai és technikai kihívást. Ezek bemutatása hiányában csak részlegesnek tekinthető a mostani tárlat, amiről a néző kellő tájékoztatás hiányában végsősoron nem értesül. Az a szelet, amit a jelen kiállítás és a vele egyidőben megjelent, szép kivitelű katalógus reprezentál a művész munkásságából, a hagyatékból való válogatás lehetősége miatt mégis némi támpontot tud adni legalább a művész táblaképeihez. Egy rövid életrajzot, lexikoncikk-szerű összefoglalót (ami még pótolható) már csak azért is hiányolhatnak a tárlatlátogatók, mert a művészről kevés adat ismert, s ő maga nem szerepelt életében önálló kiállításon. E mostani az első egyéni (posztumusz) tárlata. Az életrajzi adatok felkutatását a festő zárkózott életmódja is megnehezítette. Magasi bár elhivatott művész volt (ezt bizonyítják feljegyzései), kapcsolatot a helyi mesterek közül csak Bajor Ágosttal tartott fenn. A második világháború idején súlyosan megbetegedett, s ezt követően felépülni többé már nem tudott egészen, ami elszigeteltségét csak fokozta. A kommunista diktatúra éveiben az „egyházi festő" és életműve még inkább háttébe szorult. Fia, az ismert esztergomi ügyvéd rejtegette, gondosan rendszerezte és feldolgozta apja hagyatékát, ez nyújtott segítséget a mostani kiállítás megrendezéséhez is. S mert a falképeket méltató ismertetéseken kívül kevés hír van róla a korabeli sajtóban, az egykorú leírások, írott források helyett így elsősorban a képeket kell majd a jövőbeli kutatásnak vallatóra fogni, hogy milyen forrásokból, milyen minták alapján dolgozott a festő, kiket tekinthetünk művészi példaképeinek, mestrereinek. Magasi akadémikus szemléletű képzettsége főként a vonalkultúrán és a gondos komponáláson érhető tetten. A bemutatott enteriőr Út hazafelé Immár 61 éve, hogy 1945 májusában véget ért a sok áldozatot követelő II. világháború. Országunkban már tavasszal véget értek a harcok. A háború poklából épen vagy sebesülten a katona mielőbb szeretett volna hazatérni szeretteihez, de az óvatlan, egyedül, illetve kis csoportokban igyekvők gyakran a győztesek fogságába estek, s így a frontot megjárt katona a fogolytáborban pusztult el. A hazafelé igyekvőket mindig az a kérdés foglalkoztatta, hogy vajon kit, vagy mit talál otthon? Egyik kedves barátom így emlékszik: - Hazatérésem nem volt egyszerű. Sokszor csak a Jóisten óvta meg az életemet. Valahol Pusztasomoija térségében elhagytam (megszöktem) a nyugatra tartó hosszú vasúti szerelvényt, melyet később Bécs mellett a szövetséges repülők lebombáztak. Kis élelemmel elindultam hazafelé, Rákoshegyre. Jól tájékozódtam, mindig csak éjjel közlekedtem, kerültem a lakott területeket. Főleg a kutyáktól tartottam. Nappal a kukoricaszár kupacokban, kazlakban húztam meg magam. Egy alkalommal oroszok, szuronyos puskájukkal szurkálták búvóhelyemet. Szerencsére jó mélyen a földre lapultam, így a fejem felett villogtak a szuronyok. Cinkota- Kistarcsa környékén át akartam menni a főúton. Néhány munkás - akik az árkokat tisztították - figyelmeztettek, hogy ne menjek át az úton. Ekkor láttam, hogy nem messze hosszú sorban civileket kísérnek puskás oroszok. A munkásoktól tudtam meg, hogy ezeket az emberek a gödöllői fogolytáborba viszik. Isten segítségével így jutottam el Rákoskereszttúrra, a nénikémhez, majd onnan este Rákoshegy- re. Nem tudom leírni édesanyám örömét, mert öt fia közül négy fogságban volt, egyedül nekem sikerült hazatérni. Az első napokban Ferihegyen, a repülőtéren, majd a Rákoshegy-Rákos-Maglód közötti vasúti pályán dolgoztam egy ideig szabadon, de később már mint „háborús" bűnös. A ránk vigyázó puskás őrök (policájok) közül az egyik megsebesült. Vezetőjük engem bízott meg, hogy néhány emberrel vigyem el az orvoshoz. Ezzel felhívtam magamra a figyelmet, és másnap már a főjegyző-lakban elkezdték a vallatásom. Azt akarták rám bizonyítani, hogy hungarista légiós, Hunyadi páncélgránátos, Szent László páncélos fasiszta katona voltam. Hiába védekeztem mondván, hogy csak magyar katona voltam. Öreg télikabátom gallérjánál fogva felakasztottak a fogasra, agyba-főbe vertek, majd vérbe fagyva otthagytak. A falu mindenese „kutyás Józsi bácsi" vitt haza édesanyámhoz, ahol a doktor és édesanyám odaadó ápolásának köszönhetően lassan felgyógyultam. A rendőrök többször kerestek, idézést hagytak édesanyámnál, de az orvosi igazolás birtokában nem jelentem meg. Az ilyen életveszélyes körülmények miatt ismerősöm segítségével „eltűntem" a Cegléd környéki tanyavilágban. Csak akkor mertem hazatérni, amikor a Szövetséges Ellenőrző Bizottság leállíttatta a deportálásokat. Mindig bíztam a Gondviselésben, de nagy lelki gyötrelem volt az a tény, hogy húszévesen ennyit kell szenvednem. Talán az idő elhalványítja az átélt borzalmakat, megpróbáltatásokat. A fájdalmat - mely mindig visszatér - azonban nem lehet elfeledni. Bélay Iván és csendélet naturalista stílusban készült a korábbi tanulmányainak megfelelően, de konzervatív szemléletű festészetében szintén késői virágként a szimbolizmus is megjelent (Nő orgonavirággal, Forrás). Valósághű városképei ugyanakkor, különösen az idős kori munkákon, helyenként impresszionisztikus vonásokat mutatnak. Festésmódja idővel foltszerűbbé, nagyvonalúbbá vált (Virágok a művész háza mellett, Pince I., Őszi táj háttérben a Bazilikával), de az artisztikus hatású, ellenfényes tájképi háttér sokáig jellemezte festészetét (Pince II.). Falképeinek realista stílusa nazarénus színtisztasággal és némi kompozicionális merevséggel párosul, de a maga korában ünnepelték e munkái emelkedett szellemiségét. A stílushű ornamentika és a falfestmények korszerű technikai kivitele viszont Magasi Németh Gábort ugyancsak igényes, gondos művésznek mutatják, aki valóban megérdemli az utókor figyelmét. * Kaposi Endre cikke, de a mostani kiállítás sem kötődik évfordulóhoz: a festőművész 1883-ban született és 1953-ban halt meg. Ennél fontosabb az, hogy Magasi egy időre az érdeklődés középpontjába kerülhet. Ez a művészetszerető közönséget és a művészettörténész szakembereket is új feladatok elé állítja, mert a tárlat akár többszöri megtekintést, a festő munkássága további kutatást, feldolgozást igényel. Az emlékkiállítás csak az első lépés az ismeretlenségből való kiemelés folyamatában, az életművel való foglalkozás nem zárul, nem zárulhat le itt. I. M. Karcsi presszójában magyar zene szól Sokszor és sokat panaszkodtunk e hasábon is, hogy országszerte szinte minden áruházban, üzletben és kocsmában a kereskedelmi rádiók által sugárzott külföldi, főleg angol nyelvű pop-zene szól. Nos, az egyik esztergomi presszótulajdonos tervbe vette, hogy a magyar pop-zene legkiválóbb képviselőinek felvételeit fogja ezentúl rendszeresen lejátszani, és egyben népszerűsíteni, így például Illés, Tolcsvay, Koncz Zsuzsa és más kiváló magyar előadókat. A kezdeményezést én is kiváló ötletnek tartom! Anyák napja után Az elmúlt vasárnap ünnepeltük az Anyák Napját, Én úgy látom, hogy ez a legmeghittebb és legszebb ünnepünk. Az Édesanyákat nem lehet pótolni! Persze vannak gyerekek, akik elhagyják, nem becsülik meg édesanyjukat. Ugyanakkor olyan anyák is léteznek, akik nem „édesek", ők azok, akik intézetbe adják gyermekeiket. Egyik ismerősöm, Edit, mivel magányos volt, és nagyon vágyott gyermekáldásra, 18 éve négy (!) gyermeket fogadott örökbe és tisztességben fel is nevelte őket, illetve a kisebbeket még most is neveli. Az ő példája intő lehet olyan anyáknak, akik magzatukat eldobják... Mert - sajnos - akadnak ilyenek is. Úgy érzem, hogy a hét minden napján meg kell becsülnünk az édesanyákat, mert rajtuk múlik a nemzet jövője! Dezső László
