Esztergom és Vidéke, 2006

2006-03-09 / 10-11. szám

2006. március 23. Esztergom és Vidéke 3 Száz éve, 1906-ban; egy rendkívüli március 15. Egy esős, márciusi nap emlékére Éppen csak átfordult az idő lomha kereke Böjtmás havába, máris feltűntek az utcán a szívük felett nemzeti színű kokárdát viselő járókelők. Valóban, még alig ocsúdott fel az ember a szürke téli levertségből, hirtelen azon kapja magát, hogy már itt is van a nemzet egyik legnagyobb ünnepe. Meglehet, idén kissé elnyomja fényét a másik nagy forradalmi esemény ötvenedik évfordulója, teljesen azért nem fogja elveszíteni azt. Nem szabad elfelejteni, hogy az akkori események olyan átalakulási folyamatok kezdetét jelentették, amelyek mind a mai napig meghatározzák társadalmunk arculatát. Történelmünk hivatalosan ettől a naptól számítja az újkorba lépett, polgári Magyarország létrejöttét. (A pontosság kedvéért persze hozzá kell tenni, hogy a változásokat írásba foglaló törvények csak április 11-én léptek hatályba, de ez nem történhetett volna meg a forradalom nélkül, hiszen a közvetlen előzmények ide nyúlnak vissza.) Gondolnunk kell azonban arra is, hogy a 15-ei események sem csakúgy véletlenszerűen, mintegy varázsütésre bontakoztak ki, hiszen a történelem nem pusztán a vak végzet játékszere - bár időnként valóban annak tűnik -, hanem bizonyos érési folyamatok előzik meg a történéseket. Természetesen nem lenne értelme Léda tojásáig visszanyúlni, ám az 1789-es francia forradalom volt az, ami felnyitotta az európai nemzetek szemét, köztük a magyarokét is. Batsányi János az elsők között volt, aki megpróbálta felrázni az országot. A hazai jakobinus mozgalom felszámolását követően más utat kellett választani. A nyelvújítási harcnak csupán egyik vetülete volt a függetlenség kikényszerítése, hiszen a nyelv modernizálása, felfrissítése valójában a tudat, a gondolkodásmód átalakulását is magával hozta. A reformországgyűlések lényegében csak egyetlen lényeges törvényt tudtak életbe léptetni: a magyar nyelv hivatalossá tételét. Ennek ellenére fontos szerepük volt úgymond a vad kifárasztásában. Látni kell, hogy a folyamatban nem egyszerűen a nemzeti függetlenség elnyerése a végső cél, hanem az idejétmúlt, megkövült, a régi kiváltságok védelmét szem előtt tartó gondolkodásmód összeroppantása is primer feladat volt. Furcsa mód a reformjavaslatok nagy része nem is Bécsben bukott el, hanem a pozsonyi országgyűlés felső tábláján, ahol a régi rend képviselői, a főnemesek és papok ültek. 1848 márciusára aztán sajátos patthelyzet alakult ki, amolyan vihar előtti csend érzése uralkodott el. Aztán történt valami Bécsben... Az előző gondolatok alapján bizonyára érzékelhető, hogy a történelem nem valamiféle lezárt, megkövesedett események egymásutániságát jelenti, hanem szerves, egymást feltételező oksági láncok folyamata. A kiemelkedő történelmi események valójában olyan úszó bójáknak tekinthetők, amelyek a mélyben kavargó áramlatok mozgását mutatják. A jelzőpontok nélkül ezek nem látszódnának, ha pedig víz nem lenne, amazokra sem lenne szükség. Majd' százhatvan év távolából idézzük fel az akkori eseményeket, és ezalatt bizony annyi pátosz rakódott az ünnepre, hogy szegény már lélegezni is alig képes. Pedig egy halott ünnep a valóságban nem sokat ér, legyen az a legtündöklőbb kelmékbe öltöztetve, a legcsodásabb pompával meghintve. Ne pusztán arra gondoljunk, hogy mennyit köszönhetünk az akkori forradalmároknak, hanem valódi példaképet lássunk bennük, olyanokat, akiknek lelki erejével és céltudatával gyakran magunknak is élni kell. Az akkori célkitűzések zömét mára megvalósította az ország, de azóta új kihívások garmadája jelent meg, amelyek elé bizony nekünk kell odaállnunk, és céljainkért hasonló elszántsággal küzdenünk. A minap hallottam Kossuth egyetlen rögzített beszédét, amelyet a magyar nemzethez intézett. Nagyon recsegett, pedig technikailag feljavított változat volt, szinte nem is lehetett érteni, ezért hangalámondással sugározták. Ennek ellenére át tudjuk adni magunkat az emlékezésnek, képzeletnek és érzelemnek. Megelevenedik lelki szemeink előtt a magyarság egyik legnagyobb történelmi személyisége, az ünnepre gondolva ezután próbáljuk meg felidézni azokat a feszült pillanatokat, órákat, amelyeket Petőfi, Irinyi, Jókai, Vasvári és még jó néhányan átéltek aznap. Filemon Hóvirág Valahol egy bokor alján, foszladozó hófoltocskán törekedik, szuszakodik, rövidecskét nyújtózkodik, nagyobbacska hópelyhecske, fehér sapkás kis fejecske. Kicsi résen kikandikál, odakinn van csuda világ. Hó tetején körbe tekint, tavaly óta nem is volt kint. Mekkora a napnak hossza, buksi fejét ez izgatja. Nyakát nyújtja, szeme mered, közben meg a hó elered. Azt gondolja, visszabújna, egy kevéskét még szunnyadozna. Hiába a hó virága, hóban van a jó világa, ő a tavasz hóvirága. Azt gondolja a nagy hóban, jobb lenne, ha visszabújna. Ha nyakába hó olvadna, akkor előjönne újra, ibolyával, kankalinnal, tőzikével együtt nyílna. Amíg ezen gondolkodik, kicsi rigó füttye hallik, bokor alá huss, beugrik. Fekete a tollruhája, sárga szattyán kiscsizmája, kicsi sárga furulyája, benne lakik a szájában. Bokor alatt csak trillázik, a tavaszra ő is vágyik. A hóvirágot úgy kedveli, vissza, dehogy, nem ereszti, marasztaló dalt küld neki. Magát bizony nem kéreti, kicsi eszét teszi-veszi, farkatollait billegeti. Lába néki dehogy csámpás, csizmájára néhány csapás, hóvirágnak ennyi dukál, bokoralji cifrást ugrál. Pittyenget is, ireg-forog, bokázóst meg mártogatóst, füttyengetős kanyarintóst. Vissza, dehogy, sose fordulj, akkor se, ha a tél rámordul. Vicsorít, meg ajtót csapkod, ijedtében mindig kapkod. Hideg fejjel bármit ígér, az ő szava semmit nem ér. Megfagyott a lelke, szíve, ha nem küldenék, el se menne. Itt maradna, itt heverne, hideg fagyot szétlehelne. Azt hiszi, hogy mindent szabad, összehordhat hetet-havat. Ha eljöttél, maradj nálunk, legelső kicsi virágunk. Tavasz küldött, tudom én azt, véled üzen a kis ravasz. A zordlelkű tél hogyha meglát, bátorsága inába száll. Összekapja pereputtyát, hátára veti dunnáját, nyakába kapja a lábát. Szélnek hátán elviharzik, úgy iramlik, majd elbukik, batyujából hó széthullik. Széthasad a vizek háta, elcseppen a jégcsap orra, a világ mintha felfordulna. Kis hóvirág, ne aludj el, jön a tavasz, annyi a jel. Én meg addig itt ugrálok, füttyös táncot néked járok. Bereczné Szállási Etelka A száz évvel ezelőtti helyi tudósítók március 18-án mind beszámolnak a nemzeti ünnepnap időjárásának rendkívüli voltáról; és többnyire jelképként is felhasználják. „Az idő is - olvashatjuk az Esztergom című lapban -, mely pedig szeszélyeskedésével rendesen egyik ünneprontója szokott lenni ennek a napnak, az idén mintha szinte velünk érzett volna, csodásan kellemes sugarakkal köszöntött ránk, és tiszta hó borította a várost koszorúzó hegyeket, mintha ezzel is dokumentálná hófehér tisztaságát a vértelen szabadságnap ragyogó emlékének." Az Esztergomi Lapok újságírója tovább ívelteti a költői hasonlatot: az egykorú válságos politikai helyzet érzékeltetéséig. „Frissen esett hó lepte be a várost és egynéhány órára telet varázsolt a tavaszi hangulatba. De később kisütött a nap, néhány pillanat alatt legyűrte a telet, és ismét tavasz lett. Mintha csak ennek a sokat szenvedett országnak a sorsát akarta volna szimbolizálni a természet. Alkotmányos életünk tavaszába is váratlanul belezúgott az abszolutizmus zord tele (...)''. Ami a prózai okokat illeti, ez a következmény nem volt ennyire váratlan. Az 1867-es alkuval létrehozott, dualizmusnak nevezett közjogi „rend" kényes egyensúlya már a millennium táján billegni kezdett. A közös uralkodó - I. Ferenc József osztrák császár és magyar király egyre inkább úgy látta, hogy az „összbirodalmi érdek" megkövetelte néhány fontos reformterv megvalósítását a független magyar parlament akadályozza. A kormány és az ellenzék közti erőviszonyok 1903-tól kezdve felgyorsult változását így foglalta össze az Esztergom - mai szóval - politikai elemzője: „(...) a nemzet képviselete útban van a 48-as többség felé, legalábbis a 67-es alapon való kormányalakítás az elmúlt évben nem sikerült, a bécsi körök a nemzetet szerződésszegéssel vádolják, s az uralkodót koronázási esküje alól felmentettnek, a magyar alkotmányt felfüggeszthetőnek tartják addig, míg a magyar nemzet a 67-es alapra vissza nem tér". • E sorok is március 18-án jelentek meg. Ezelőtt egy hónappal, február 19-én történt, hogy királyi végzéssel föloszlatták a magyar országgyűlést, rendkívüli választásokat helyezve kilátásba. Szabad lesz ünnepelni! Az ügyvezetők hosszú tanakodás után eltekintettek abbeli szándékuktól, hogy március 15-ének megtartását országszerte betiltsák, lemondottak arról, hogy a Kossuth-nótát éneklő néptömeget zsandárokkal veressék szét. Városunk rendőrkapitánya is a március 15-i ünnep megtartása ügyében beadott kérvényt kedvezően intézte el, ennek megtartását engedélyezte. A rend fenntartásáért az ünnepély rendező bizottsága a felelősséget elvállalta. Szóval szabad lesz ünnepelni, s mi ünnepelni is fogunk. így dukál ez - különösen az idén, amikor március 15-ének szent vívmányaival az erőszak olyan gálád játékot űz. Igen, ünnepelni fogunk, hogy ez az áhítatos szent ünnep is eddze erőinket, kitartásunkat abban a nagy küzdelemben, amelyet hazánk a jogbitorlással szemben folytat. Ünnepelni fogunk s felszólítunk minden becsületes magyar embert, hogy a méltóságteljes ünneplésben részt vegyen. Avassuk az idei március 15-ét olyan ünnepi eseménnyé, amelynek emlékét jó s rossz időben egyaránt büszkeséggel fogják emlegetni. (EVID, 1906. március 15.) A Kossuth-serleg felavatása Este Esztergom polgárai, mintegy 200-an a Magyar Király Szállóban ünnepi vacsorához ültek. Ennek a szokásos díszlakomának az idén nagyobb jelentőséget adott a politikai helyzet. Az ősz 48-as honvédek megvendégelése mellett ezen a lakomán avatták fel hírek. - KÉRELEM. A város polgármestere felkéri a háztulajdonosokat, hogy házaikat a mai hazafias ünnep alkalmából lobogózzák fel. — A Kossnth serleg felavatása a polgári egyesületben A mai hazafias ünnepségek méltó befejezéseként ma este fogják fölavatni a polgári egyesület álta! beszerzett ezüst serleget, melyet nagy hazánkfiáról Kossuth Lajos nevéről kereszteltek el. A serleg, melynek ára 350 korona, 52 cm. magas. Felirata: ., Kossuth Lajos halhatatlan emlékének szenteli, ai esiiergomi polgári egyesület. 1906. éri Március 15-én." „Lesz még egyszer ünnep a Tliigon." (Vörösmarthy). A két irúst egyik oldalon Esztergom város, a másik oldalon pedig Magyarország címere választja el egymástól. A művészi véséseket Király Mór aranyműves készítette. azt a nagy ezüst serleget, melyet a polgári kör rendelt meg és Kossuth nagy emlékének szentelt azzal, hogy minden március 15-én tartandó ünnepi vacsorán egy szónok azzal dicsőítse a nemzeti szabadságot. (...) A serleg 350 koronába került, ami az asztalnál rögtönzött gyűjtésből jórészt megtérült. A még hiányzó összeget pedig az egyesület kebelében folyó gyűjtések fogják kiegyenlíteni. Ezt a serleget avatták fel a lakomán. Dóczy Ferenc, a polgári egyesület elnöke kelt fel elsőnek szólásra, és röviden arra kérte dr. Helcz Antal ügyvédet, a megyei ellenzék alelnökét és városunk kiváló szónokát, hogy az első felavató beszédet e serleggel tartaná meg. [Részletek a beszédből:] A magyarság hajnalhasadásának, a nemzeti eszme tavaszi ébredésének, nemzetünk elpusztíthatatlan életereje tüneményes megnyilatkozásának emlékünnepe lesz mindenkor március 15-e. Ám amidőn a dicső múlt emlékezetén lelkesülünk, ünnepi kedvünkben harag, fájdalom és keserűség érzése vegyül, ha jelen állapotaink képére fordítjuk tekintetünket. Minő kiáltó ellentét! Mennyi keserves csalódás! Megszoktuk, hogy március 15-én a szabadság diadalát ünnepeljük. Megszoktuk, hogy az 1848-i törvényekben országunk alkotmányos szabadságának, önálló és független állami létének palládiumát szemléljük. És mit látunk most? Lehullott az álarc vélt alkotmányosságunkról és fenyegető mord ábrázattal mered szemünk közé a rideg valóság, a fejedelmi abszolút akarat. (...) Nincs felelős kormány, nincs nemzeti képviselet, országgyűlés; nincs törvényhatósági önkormányzat; nincs gyülekezési- és szólásszabadság; nincs sajtószabadság, vagy ha van is, csak ideig-óráig, amíg az önkénynek tetszik. De van fegyveres betörés a törvényhozás szentélyébe; van házfeloszlatás rendőri és katonai kar hatalommal; van tolvajkulccsal kinyitott üres közgyűlési teremben önmagát beiktató főispán; csendőr, rendőr, gyalog- és lovas-katonaság, kormánybiztos, királyi biztos, és ki tudná megmondani: mi lesz és mi lehet még? így köszöntött ránk az idén március 15-e. (...) Soha nagyobb szükség nem volt, mint most azokra a fölemelő, lelkesítő és erőt adó tanulságokra, melyeket az 1848-i törvényhozás és a tragikus végződése ellenére is nemzetünk létjogát és életerejét oly fényesen igazoló szabadságharc példája állít a honfibú és keserűség hullámos tengerén hányódó lelkünk elé. Ez a tanulság pedig az: hogy félre a csüggedéssel és kishitűséggel! Nincs rá okunk, hogy elcsüggedjünk és szárnyaszegett lemondással vonuljunk félre a küzdelem teréről. Inkább hittel és elszánt elhatározással teljen meg lelkünk, s azzal a tudattal és a megpróbáltatás tüzében megacélosodott akarattal fogjunk kezet egymással mindnyájan, hogy ősi alkotmányunkat és törvényes jogainkat vissza kell szereznünk, s mindazt kivívnunk ami nemzeti létünk és alkotmányosságunk teljességéből eddig még hiányzott. Hogy Esztergom polgársága tetőtől-talpig, csontig-velőig, szíve-lelke legmélyéig ezektől a hazafias érzelmektől van áthatva, annak félreérthetetlen tanúságát adta ma is, március 15-ének oly fényes és oly lelkes megünneplésével. Idejöjjön az a vezető államférfiú, aki azt írta választóihoz intézet nyílt levelében, hogy „a közvélemény fásul" és „a parlamenti működés állandó szünetelése nem hagy vissza fájó űrt a nemzeti társadalom testében". Itt talán belátta volna, mily hamis színben látja a nemzeti társadalom érzelmeit. (...) Esztergom polgárai hazafias érzelmeiknek, az alkotmányhoz való törhetetlen ragaszkodásuknak, és védelmére mindvégig kitartó, elszánt határozottságuknak, de azon szilárd reményüknek is, hogy a nemzeti küzdelem hazánk szent ügyének győzelmével fog végződni, szemmel látható külső és maradandó jelét is óhajtván adni és az utódokra átszármaztatni: ezt az ünnepi serleget szentelik ma Kossuth Lajos halhatatlan emlékének, azzal a hazafias és kegyeletes rendeltetéssel, hogy minden évben március 15-én ezzel a serleggel köszöntsön áldomást az ünnepi szónok. Kinek emlékére szentelhették volna méltóbban, mint Kossuth Lajoséra, kinek neve az 1848-i törvényekkel és dicső szabadságharcunkkal örökre elválaszthatatlanul van összeforrva? S midőn a polgárság ezen emlékserlegre a halhatatlanságban társának, a költőfejedelemnek a Világosra következett sötét gyász legborúsabb napjaiban írt ama szavait vésette, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon", azt fejezte ki vele, hogy hite és bizalma hazánk szent ügyének győzelmében rendületlen; mert azt az ünnepet akkor fogjuk megülni, amikor alkotmányunk ismét épen, tisztán és fényesen fog tündökölni érinthetlen szentsége dicsfényében. A mai nap rendeltetett arra, hogy e Kossuth-serleget fölavassuk. És ennek a kegyeletes föladatnak akképp teszünk eleget legméltóbban, hogy az első áldomást édes magyar hazánkhoz és viharverte ősi alkotmányunkhoz mindhalálig viseltető hűségünk és szeretetünk jeléül a hazára köszöntjük, azzal az egész valónkat átható forró kívánsággal, hogy ez az oly sokat szenvedett drága magyar haza a jövő századok láthatatlan hosszú során át szabadon és boldogan éljen, fejlődjék, virágozzék, jólétben, hatalomban és dicsőségben gyarapodjék! Éljen a haza! Éljen a szabad, független Magyarország! Percekig tartó éljenzés vihara követtp e beszédet, miután a serleg kézről-kézre járt s a jelenvoltak a közös kehelyből ittak, mint a vérszerződő ősök tették, kik saját vérükkel kötötték meg e hazának szeretetében rejlő alapköveit. (Esztergom, 1906. március 18.) Hol van már a tavalyi hó?... És vajon hol lehet ma a Kossuth-serleg?... N.T.