Esztergom és Vidéke, 2006

2006-12-21 / 51-52. szám

2006. december 21. Esztergom és Vidéke 13 Szentessy László: In memóriám Balassa Bálint Az Esztergomi Művészek Céhe tárlatából Karácsonyi könyvajánló Vércse Miklós párkányi tanár-író mesekönyv-fordításaival, feldolgozásaival már megismertettük olvasóinkat lapunk 2004. január 22-ei számában. Akkor a Népek meséi sorozat keretében kiadott Mióta van eszük az állatoknak és A nap leánya című mesekönyveit mutattuk be. A sorozat következő kötete, A majomkirály most jelent meg a karácsonyi könyvpiacra (AB-ART Kiadó, Pozsony). Illusztrálta: Lucia Paulikova. A könyv kiadását támogatta a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alapprogram. A könyv alcíme: Fülöp-szigeteki népmesék Vércse Miklós feldolgozásában. A válogatást is ő végezte egy másik, jóval terjedelmesebb, magyarra fordított kötetéből. Az előző, fentebb említett mesekönyvektől eltérően most egyetlen világtáj-egység, a Fülöp-szigetek hagyományvilágát ismerjük meg huszonnyolc meséből: főként a teremtés- és eredetkultuszt, amely jócskán eltér a zsidó-keresztény hitvilágtól. Itt sokféle istenség tevékenykedik a világteremtésben és tévedéseik nem tragikusak, hanem viccesek. Egymással versenyezve alkotják meg különféle helyekről vett agyagokból az embereket, s ha az egyik kicsit túlégett a kemencében (amely ma is létező barlang)..., nos, nincs baj, legfeljebb ő lesz a négerek őse... Aki pedig mindent elrontott és szanaszét dobálta az alakzatait - így hozta létre az állatokat. A teljesen egyszerű lények is tehettek alkotói csodát: a kismadár feljebb tolta az eget, mert beleverte fejét és attól megkopaszodott. A szegény asszony pedig ráakasztotta az égre a görbe fésűjét, sokszemű gyöngysorát, férje pedig mérgesen utána küldte a tűzhelyet, a mozsártörővel együtt, mert az mindig beleakadt az égbe. Ettől a mennybolt magasra emelkedett és kész is volt minden: a hold, a csillagok és a nap. A mesehősök tárháza igen gazdag és változatos. Az embervilág gazdagokra és szegényekre, rosszakra és jókra tagozódik. A szegények mindig a tisztesség és becsület megtestesítői. Ok az igazságosztók és a büntetők, akik túljárnak a gonoszok eszén. A mesék tanulságai pedig szigorú erkölcstannal szolgálnak a meseolvasó-mesehallgató számára. Az ember hüvelykujja azért magányos, mert élelmet lopott magának, a majmok megbűnhődnek, mivel ok nélkül kiirtották a lepkéket, a gazdag ember, mert nem akart alamizsnát adni a koldusnak, s mert be akarta csapni a halált, vagy az óriás, mert bántotta a gyenge kisállatokat, a felhővé vált lány, aki nem tartotta be a szavát. Érdekes és hangsúlyos mesemotívum a másvalamivé válás - büntetés és feloldozás is a mesehős számára. Nemzetközi, ún. vándormotívumokkal találkozunk, amelyek Shakespeare-nél, Puskinnál és a magyar népmesékben egyaránt fellelhetők: a legkisebb királylány vagy fiú számkivetettsége, a rézkrajcár vagy gyémánt fél krajcár, a búsuló szerelmes virággá válása, a három próbatétel, a csodatevő koldus, az éjjel virágzó-illatozó-termő bűvös fa, a csodaparipák, a segítő és három kívánságot teljesítő állatok. A mesék általános tulajdonsága a kötetben, hogy rövidek, és csaknem mindig csattanóval fejeződnek be. Vércse Miklós fordításának remek stílusa közel hozza, és érthetővé teszi a magyar anyanyelvű kisgyermekek számára a keleti mesevilágot. A magyar népmesék szókincsét alkalmazza, de a távoli világ fordulatait is megőrzi. (Egyik találó hasonlata például: „úgy ragyogjon a lakás, mint az öregember kopasz feje". Sokszor használt történelmi időmeghatározás: „a spanyolok előtt".) A számunkra ismeretlen lényeket, tárgyakat maguk a meseszövegek magyarázzák meg: a tamarindus-fa édes-savanykás gyümölcsét, a koel-madarat, amely „kisebb termetű, kakukkféle madár". Az öreg néne nem krumplit, hanem yamgyökeret süt hamuban, s akik ellopják, nem mások, mint a „kibaanok". Ők apró kis teremtmények, manócskák: éjjel az erdőben, az emberek közelségében nyüzsögnek. A tisztásokon énekelnek, dalolnak és táncolnak, sarkuk előre, lábujjaik pedig hátrafelé állnak, hogy megtévesszék az őket üldözőket. Összességében ez a mesekönyv kiválóan alkalmas arra, hogy az olvasók (a felnőttek is!) a tőlük igencsak távol eső világ kultúrájával, hagyományvilágával megismerkedjenek, és közben jól szórakozzanak. A könyv meséit Lucia Paulikova, a pozsonyi képzőművészeti középiskola tanulója illusztrálta. Ötletes és szép rajzai, gazdag és jól alkalmazott színvilága reményt keltő: a következő évtizedben bizonyára több kiállításon is találkozhatunk majd munkáival. Fantáziadús alkotásai most a mesék csomópontjait elevenítik fel, színes képi összegzésben. Az arcokon pedig a hősök jelleme tükröződik. így a kisgyermekek a képek alapján a hallottakat „újramesélhetik". A kötetet a gyermek és a felnőtt olvasóknak egyaránt ajánlom: mesés élményben lesz részük! Horváth Gáborné dr. i n. mtmoíi-?!m.' t l'J^^ «*""» Szerelmetes esztergomi séták Emléksétára indulok régi városomba innen, a hegyek ölelte alpesi kisvárosból: tiszta, őszinte lélekkel. Az ember mindig visszatér oda, ahonnan elindult. Sétálni a szép, vagy kopott vakolatú házak között, ahol minden kő, tégla, ablak vagy utcatábla egy-egy emléket idéz. Gondtalanul sétálni, és szeretettel magamba szívni a látottakat. Az első utam bizony nem ilyen volt Esztergomban. Három hónapos lehettem azon a forró augusztusi napon, amikor anyám, velem a karján, szorongva ballagott apám szüleinek otthona felé, a Lőrinc utcába. Végig a sárga keramitos Kossuth Lajos utcán, mint a nagy varázslót kereső Dorothy a mesében. (Volt mesterem, Puksa Ferenc cukrász mesélte nekem később, hogy a keramitot nagyapja, Mandasicz Ferenc rakta le társaival a Kossuth Lajos utcán. Azon járunk ma is, azokon a régi, erős alapokon. Esztergomban vér és csont ízű a föld, mint szerte a Kárpát-medencében, amitől az itt született, vagy a sors által ide vetett ember egyaránt különös erővel vonzódik a helyhez, amíg él. De talán még utána is...) . Volt egy megelőző séta is, egy évvel korábban. Szerelmes séta. Július végi kora este volt. A házak visszasugározták a nappal elnyelt hőséget. Lüktető vágy űzte a fiatalokat a lassan sötétedő nyári estében, el az emberek szeme elől, fel a domb tetejére, ahol, mire fölértek, elkopott mellőlük a sápadt lámpák fénye. Titkot rejtő sötét lett. Alattuk az ezeréves, kétségek között vergődő város, mely megadóan viselte az évek óta rásütött „reakciós" bélyeget, de élt és remélt. Balra lent a Duna folyt konok egykedvűséggel, a híd megcsonkított kapcsával megjelölve. Jobbról fent a Bazilika állt némán, bízva a mindent megoldó, változást hozó Időben. Ott a dombtetőn, a kápolna tövében addigra már csendesen és erős akarattal elindult egy élet... Az én életem - az első ötéves terv első évében. A Lőrinc utcából - ami akkor Mártírok útja volt - sokszor átmentem azon a furcsa téren, ami inkább utak kiszélesedett kereszteződéséhez hasonlít, mintsem térhez. Ide érkeztek a hódítók és a szabadítók is, de mindig volt, aki fordítva érezte. A teret a „Nagyságos fejedelemről" nevezték el, az idén háromszáz éve történt várostrom győztes hadvezéréről, amely eseményt a Komárom megyei Csépen született Thaly Kálmán énekelte meg kurucosra formált versében: „Hasad az szép hajnal, piros az hegyoldal, Esztergom várába Rákóczy benyargal. Esztergom utcáin szikrát hány patkója, Esztergom bástyáin lobog a zászlója." Nem sokáig lobogott, helyette a különleges anatómiai esetek közé sorolható kétfejű sassal díszített zászló lengett jó kétszáz évig. Új rend lett, új utcák, új népek, emléktakarítás folyt; de lassan, miként a cukor olvad, az "idegenek" elkeveredtek a magyarsággal, befogadta őket a föld, amelynek így adtak új erőt, lendületet. És a tér, ez az „alig tér" élt tovább, emberek érkeztek, letelepedtek vagy tovább mentek. Közben épültek boltok, üzletek a városnak és a jövő-menőknek, kávéházak a szemlélődő pihenésnek, vendéglők a szórakozásnak. Vaskereskedés is volt itt „Az aranyásóhoz" címezve. Már Jókai ittjártakor - 1846ban - nagy múltú üzlet, ami talán az írót is megihlette, és A három királyok csillaga című kisregényében ide szánkóztatta Komáromból télvíz idején pénzrabló főszereplőjét, át a befagyott Dunán, az esztergomi vaskereskedőt pedig Búzás Mártonnak nevezte el. Később a szomszéd ház a Három szerecsenhez címzett fogadónak ad helyet. Utolsó tulajdonosa Leibner József volt. A házban működött még az 1920-as évektől a Farnadyféle cukrászda, mellette Szathmáry ékszerész kis üzlete. A háború utolsó évében szirénák kísérte rettenetben a szövetségesek bombái egy pillanat alatt végeztek múltamnak ezzel a darabjával. Farnadyék üzlete aztán - az államosításig - a Lőrinc utcában működött, szemben nagyszüleim vendéglőjével, a Frontharcossal. Az öreg Farnady - akinek két fia, Endre és László később más-más úton tovább öregbítette a szakma hírnevét - innen járt át néhanapján borozgatni, és mivel a kasszában ülő éber feleségétől pénzt erre nem kapott, a kabátja alatt átvitt tortával fizetett az italért Nyitrai dédapámnak, aki csaposként dolgozott veje üzletében. Már a vendéglő közelében is érezni lehetett, hogy itt zsíros-, sajtos- és tepertőspogácsát sütnek. (Az utóbbiról írja Jókai az Egy magyar nábob-ban: „Boszorkánypogácsa, így hívják Dunamentén a tepertős pogácsát.") Ehhez társult még a finom „perkeltek" mennyei illata. A Lőrinc utca és a Széchenyi tér sarkán volt Kemény ék üzlete, egy rövidáru-kereskedés, ahol fagurigás cérnacsodák, változatos anyagú és színű gombok, csipkeszegélyek, rojtok, cipzárak sorakoztak példás rendben. Az idős házaspár elhurcolásuk előtt nagyszüleimre akarta bízni az üzletet, vigyázzanak rá, hogy amikor majd visszajönnek, újra átvehessék. Nem vállalták, és Keményék nem jöttek vissza. Az üzletüket pedig széthordta az irigy, kicsinyes butaság, amely így vélt bosszút állni mások miatt a közöttük élőkön... És a séta folytatódik. Nemsokára mindent körbezengett az új világot hirdető rend. Harc folyt a „békéért", ami azután nem is született meg - sem a lelkekben, sem a valóságban. Megmozdult újra a föld ott a téren is, indulat tört indulatra. A Hordó italmérésben (mint minden jó dolognak, ennek is sok neve van...), ott a csemege és a zöldséges között, 1956 októberében nagyapám vezényletével először ávóst mentettek a lincselés elől - a nagy udvaron át el lehetett tűnni a Hévíz utca felé -, majd novemberben forradalmárt. Nagyapám szerint mindkettőt magyar anya szülte. Teherautó gördült a Várpresszó elé, tele menekülttel. Egy cukrásztanuló az előzőleg megrendelt tejszínhabot hozta egy patentkannában. - Cuki! Gyere velünk! - kiáltott rá valaki az autóról. Ő átadta a kannát egy pincérnek, és úgy, ahogyan volt, cukrászruhában, tizenhat évesen nekivágott a világnak. Voltak, akik „kalandvágyból" itthon maradtak, és éltek, ahogyan lehetett: félve, megalkudva. A falakról plakátok mutogattak ránk: „Te sötétben bujkáló ellenforradalmár, reszkess!" Újra sétálok a téren, mert ez jólesik az iskola után. A Hordóba igyekszem nagyapámhoz, aki este megígérte, ad pénzt egy könyvre, ami után már napok óta vágyakoztam. Átmegyek a Sárándi József által - az Útszéli történetek című könyvében - megénekelt Bisztró előtt. (Erről a könyvről azt mondta Aczél György, a kultúra akkori mindenható ura: „Végre egy olvasható lumpen-regény.") A szemközti sarkon ott a Csemege üzlet, vörös- és sárgaréz kávétárolóival, Oriim forrás tabuiul szivünkben X'ftgy vidniiíttt éirltnlí ei njévijen Mert tudjak, liogy f íny lik oz újév csillaga Nngy örömet IIOZKOII ez ujijy napju. Kérjük nz ég urát, hogy mindnyájunkat éltesse Ila [tedig meghalnak a menybe lielylieztesse Mennyei kor-tmn tétessék a tőjükre A Teiumlíí vegye niinduyiljimkat kegyelmébe. Síivüukbül ki várijuk lUillo. .loljíi a lánipagyujtók. üvegszemes kályhájával, csillogó-villogó kávégépével, amiről nekem , mindig Verne Nautilusa jutott eszembe. Italbolt, Poharazó, Borozó, ezt a három nevet viselte homlokzatán a Czirok Művek, azaz Feri bácsi kocsmája. A kirakatokban függönyök, boros palackok és virágok. Gyuri papagáj a kalitkában a falon. Jókainál és Krúdynál lehet olvasni a csárdákban, ivókban tartott madarakról, hogy jelezték a helység füsttel való telítettségi szintjét. A papagáj jelzésére nagyapám bekapcsolta a „bioventillátort" , azaz kinyitotta a bejárati ajtót. Volt ott még az italok széles választéka mellett tea, főtt virsli, „kettes kolbász", pogácsák, sajtos rúd, linzer, isler, berliner, habroló és habkúp. Bejártak néhanapján a régi barátok, ismerősök; ott kaptam barackot a fejemre Berda Jóska „vándorköltő" bácsitól, aki így írt az imádott eper (szeder) pálinkáról: „Pálinkák pazar pápája: eper! Hol ihatnék néhány komoly kortyot belőled? Büdösséged virágillattá válna, ha megvigasztalnád torkomat, bendőmet!" Kezemben a pénzzel, nyugodtan lépkedtem el a sokszagú zöldséges előtt, a szép kirakatú porcelán üzlet és a Vörös-féle, akkor már önkiszolgáló bolt előtt. A Rochlitz-féle gyógyszertárnál most tovább vitt az utam, nem kellett sem Erigon, sem Fagifor. A sarkon túl, a Kossuth Lajos utcában már messziről „illatozott" a Vetőmagbolt. Ott vettem meg Jókai Mór A három királyok csillaga című könyvét. (Akkoriban a szakkönyvek mellett szépirodalmat is árult ez az üzlet.) Boldogan álltam az őszi ég alatt, lapozgatva vegyszerszagú könyvemet, majd elindultam hazafelé, a Hősök tere irányába, végig a sárga keramit-köves úton... Zell am See, 2006. december Czirok Ferenc JŐKAJ MOR limttg • ÜJÜ • «VHvv1>