Esztergom és Vidéke, 2006

2006-10-19 / 42-43. szám

2006. október 19. Esztergom és Vidéke 15 Adalékok „alulnézetből" Esztergom 1956-os históriájához Remélhetően elég sokan észreveszik: cikkem címének második sora egy könyvre is utal, amelyet 2000-ben a megyei levéltár adott ki. írója Fakász Tibor (a továbbiakban: F.T.) a források módszeres gyűjtésével és elemző-oknyomozó feldolgozásával helytörténeti alapművet hozott létre. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a témában megkerülhetetlen összefoglalás. (így például az október 25-én vetélkedő középiskolás diákjaink számára is az.) Másrészt abban az értelemben is alap, hogy 56 - még az események résztvevőiben, szemtanúiban is - „velünk élő" történelme szükségszerűen tovább fogja építeni, azaz bővíteni és pontosítani. Ehhez a lehetőséghez szeretnék - kétféle forrásból merítve néhány példával szolgálni. Mindegyik szemtanúi visszaemlékezés és - legjobb tudásom szerint - publikálatlan. Vagyis F.T. könyvében nem olvasható, és lapunkban is most jelenik meg először. Megjegyzéseimet ()-ben közlöm, a szószerint idézett szövegrészeket pedig dőlt betűkkel, illetve „" között.) 1. Ami máig nem kapott nyomdafestéket Az első forrás: Kovács László (a továbbiakban K.L.) 1998-ban készült szakdolgozata (Az 1956-os forradalom története Esztergomban). Megtalálható a városi könyvtár helytörténeti gyűjteményében, de felvette állományába az interneten „lapozható" Magyar Elektronikus Könyvtár is (www.mek. iif.hu). Az esztergomi születésű történelem-földrajz szakos tanár lapunk munkatársának így nyilatkozott arról, hogy mit tekint munkája legfőbb jellemzőjének: „Elsősorban a szemtanúk, a résztvevők, a kisemberek szemszögéből láttatja az eseményeket. Fontosnak tartom azt is megemlíteni, hogy néhány részlet eltér attól, ami a köztudatban él." (EVID, 1999. május 6.) Fegyverkező felkelők (Október 26-án a tragikus végzetű Sötétkapui tűzparancs „fegyveres támadás" esetére szólt. Kétségtelen, hogy a hadosztály-parancsnokságot nem érte ilyen, de védői nem alaptalanul tételezhették fel /különösen, ha így is akarták/, hogy az alagútba - honvédségi területre - behatoló „békés tüntetők" között is lehetnek olyan „ellenforradalmárok", akik reggel óta a városban fegyverhez jutottak. Legkivált munkásfiatalokban volt erős a vágy, hogy a „ruszki" tankok ellen harcoló pesti társaik segítségére siessenek. Először a Kossuth utcai Vak Bottyán Laktanya ún. MUSZ-os katonáit sikerült „átállítaniuk". /Ok nehéz munkaszolgálatra voltak besorolva, többnyire bányákba, büntetésből azért, hogy gyanús, „osztályellenségnek" számító családokból származtak./ A délelőtt folyamán lezajlott két olyan fegyverszerző akció is, amelynek eredményét F.T. számszerű adatokkal is bemutatja. A megyei börtön őrei a rabszabadító tüntetőknek fegyvereiket is átadták: 13 pisztolyt, több géppisztolyt 2000 lőszerrel (34.o.). „Két TTpisztolyt övvel együtt és 4 dobtáras géppisztolyt" pedig egy „sikeresen feltartóztatott" tankból zsákmányoltak (35.o.). Ez egyike volt az Esztergom-tábori laktanyából a hadosztályparancsnokság védelmére berendelt harckocsiknak. K.L. szemtanúja, Horváth István ( múzeumigazgató, lapunk régi munkatársa, aki akkor az I. István gimnázium tanulója volt) az ismert mozzanatot sok részlettel gazdagította. Egy golyószóróval pedig a forradalmárok fegyvertárát... „A tank megállítása úgy történt, hogy a Lőrinc utcában éppen akkor bontották az utat, így jónéhány kockakő félre volt rakva az út szélénél. Az emberek ezekből raktak be néhányat a lánctalpak közé, továbbá egy vasrudat is, amitől a harckocsi nemsokára le is állt. Volt aki a tank oldalára erősített ásót is levette és azzal verte a monstrum oldalát. Erre a vezető kiszállt, eldobta a pisztolyát és elmenekült. Rajta kívül még három katona volt a tankban, akiket kiszállásra kényszerített a tömeg. A harckocsit később letakarták egy ponyvával, de még előtte munkaszolgálatos katonák kiszerelték belőle a golyószórót." (K.L./18. o.) (Valószínű, hogy az a kis felkelő csoport, amely kora délután rövid időre elfoglalta a tanácsházát, ezt a golyószórót állította az erkélyre mint legkomolyabb fegyverét... Ami sajnos, egészen bizonyos: két harckocsi célba ért, és mindkettő a Sötétkapui tragédia legvégzetesebb szereplője lett.) Volt-e agyonlőtt tizedes? (Október 26. helyi históriájának egyik legtöbbször előhívott emlékképe a nap egyetlen valóban hősi pillanatát örökíti meg. Középg

ontjában egy tizedessel, aki - a ötétkapura becélzott tankágyú kezelőjeként - megtagadta a tűzparancsot. Majd kimászva a toronyból, leugrott a kövezetre. Talán a tüntetők sorában keresett volna menedéket, de a harckocsi parancsnoka a helyszínen agyonlőtte. E drámai jelenet tényszerűsége K.L. számára a következőképpen vált kérdésessé:) Mecséri János hadosztályparancsnok 1957. január 21-ei kihallgatásán a hadosztálynaplóra hivatkozva csak annyit mond, hogy „egy tizedest a parancsnoka agyonlőtt, mert a parancsát megtagadta". Berki Mihály újságíró pedig az Új Magyarország magazinban (III. évf. 283. sz.) már azt írja, hogy az agyonlőtt tizedes természetesen a tankból kiugró katona volt. Am ezt cáfolta az egyik visszaemlékezőm, Könözsy Béla, akivel együtt szolgáltak a hadosztálynál: „A kiugró katonát nem lőtte le Juhász, hiszen utána éppen vele beszéltük ryeg a történteket vacsora közben. O akkor azt mondta nekünk, hogy rosszullétére hivatkozva tagadta meg a tűzparancsot, és mászott ki a tankból." (K.L./21.0.) (Persze, egyetlen ellentarjú nem elég perdöntő tanúnak. És kár is lenne a - már-már legendába illően - felemelő epizódért... Mégis különösnek tűnik, hogy a hős honvédnek - legyen bár halott vagy túlélő - egészen máig még a nevét sem ismerjük...) A második tank mint üldöző A másik tank „színrelépése" hitelesen bizonyított, jól ismert jelenet. (F.T./42.0.) A Szeminárium közelében akkor egy kis, téglából épült pavilon állt, benne trafikkal. Mögüle néhány fegyveres felkelő lövéseket adott le. A páncélos elindult feléjük, és ágyútüzet nyitott. Cs.A. visszaemlékező szemtanú szerint az a tank, amelyik a trafikba lőtt, megindult a Sötétkaputól menekülő tömeg után, és géppisztollyal tüzeltek belőle a mellette lévő domboldal felé. Majd bevéve az útkanyarokat, a Szenttamás-hegy felé is lőttek a menekülők után. A vároldalon a hegy oldalát akkor még sűrűbben borították a fák. Az emberek a fák között bukdácsolva rohantak fentről lefelé a belváros irányába. A fegyverropogás újra és újra megszólalt. A fák között görnyedten futó emberek közül sokat ért itt találat. (K.L./25.0.) (Több szemtanú is emlékezett arra, hogy egy ideig a menekülő tüntetőkre is lőttek. Hogy ebben a harckocsi ennyire embertelen részt vállalt: először K.L.-nál találtam rá tanúságtételt.) A harmadik tank és egy párkányi áldozat (A következő szemtanú két egészen új mozzanattal szolgált. Az első, hogy a leállított tankból a felkelők nemcsak kézifegyvereket zsákmányoltak, hanem magát, a páncélost is célszerű használatba vették. A másik, hogy forradalmunk Csehszlovákiát nem csupán a Dunán átmenekülő ávéhásokkal és megyei pártvezetőkkel „ajándékozta meg"; védelmezőik a magyar áldozatok számát is növelték.) Valamikor a sortűz délutánján a tüntetők közül néhányan újraindították a Lőrinc utcában álló tankot, hogy eljussanak a hadosztályparancsnoksághoz, de a benne ülő fiatal forradalmárok nem is tudták a járművet rendesen vezetni. Végighajtottak a Kis-Duna menti sétányon, ám az Erzsébet-park előtt a harckocsi elakadt és leállt. Ami ezután történt, azt Horváth István mondta el, aki szemtanúja volt az esetnek: „Amint leállt a forradalmárok vezette tank, tőle nem messze megjelent egy másik is, amelyik a hadosztályról jött, mégpedig azért, hogy megakadályozza őket a hadosztály elleni támadásban. A katonák ezután tankágyúval lőttek egyet a másik tankra, de a lövedék nem találta el őket, hanem átszállt a Duna felett. Azt én is később tudtam meg, hogy odaát Párkányban a malmot találta el a lövedék, s ennek következtében egy ott lévő ember meghalt. A forradalmárok nem várták meg, míg újra rájuk lőnek, ezért gyorsan kiugráltak az elfoglalt tankból és elmenekültek." (K.L./31. o.) Lefegyverzés „Azon a napon, amikor be kellett szolgáltatni mindenkinek a szerzett vagy talált fegyvereket, láttam a kertünkből, hogy a szomszédos ház (Széchenyi tér 5.) emeleti folyosóján egy idegen járkált. Meg akartam kérdezni tőle, hogy kit kergs, ezért közelebb mentem hozzá. 0 az emeletről nem láthatott meg engem, mivel felületes körülnézés után kabátja alól hirtelen pisztolyokat, zsebeiből pedig kézigránátokat szedett elő és azokat az emeleti folyosó végén álló, ócska, üres kályhába rejtette el. Amikor az már megtelt, a többi kézigránátot persze kibiztosítatlanul - átdobálta a mi udvarunkba a növények közé. Miután az összestől sikerült megszabadulnia, sietve eltávozott. Tudtam, hogy a fegyverek nem maradhatnak itt, és tudtam, hogy igen szigorúan megbüntetik azokat, akiknél lőfegyvert és robbanóanyagot találnak. Előkerestem egy nagy kartondobozt, amibe összeszedtem az összes átdobált gránátot és kivittem az utcára, ahol egy nemzetőr állt, akinek odaacltam a gránátokkal teli dobozt. O félreérthetett engem, mert bekísért a Városházára, ahol sikerült tisztáznom magamat, s miután megmutattam nekik a kályhát - ami tényleg tele volt fegyverekkel - engem elengedtek, a fegyvereket pedig lefoglalták." (K.L./44. o.) (A napot, amikor a történet lejátszódott, aligha lehet pontosan meghatározni, mivel a fegyverek beszolgáltatására többszpr is szabtak szigorú határidőket. így például október 26-át, 27-ét, majd a szovjet hadsereg támadását követően november 7-ét.) 2. Aki először kér szót A szemtanúk 43 éven át hallgattak. Vannak, akik csak mostanában - talán az 50. jubileum hatására - szólalnak meg, legalábbis a közösségi emlékezet számára. Egyikük engem tisztelt meg azzal, hogy felhívott: lennék az ő nyilvánossága. Merricher Józsefnek hívják, régi pilismaróti családban született, ma is a községben él. 15 éves korától dolgoznia kellett; mindig nehéz munkákat végezve lett belőle „sztahanovista" és „kiváló dolgozó". Leghosszabb időt, 13 évet a SZIM Esztergomi Marógépgyára öntödei szakmunkásaként húzott le, innen ment nyugdíjba - leszázalékolt egészséggel 1993-ban. 1956-os emlékei első munkahelyéhez kötődnek: a dorogi székhelyű építőipari vállalatnál az Irinyi utcai lakótömbök kivitelezésén dolgozott. Október 26-án délelőtt őket is elérte a felhívás: a brigád abbahagyta a munkát, gyorsan átöltöztek, és néhány fiatal társával a Széchenyi téri népgyűléshez csatlakoztak. Határozottan emlékszik, hogy valaki a „Földhivatal" erkélyéről intézett beszédet a tömeghez. (Mivel a históriának ez egy számomra teljesen ismeretlen helyszíne, többször is rákérdezek az épületre. O mindannyiszor megerősíti, hogy az „átjáróházról" van szó, vagyis az egykori Takarékpénztár épületéről.) Olyan 50 év körüli férfi volt a szónok: fegyveres segítséget kért a fővárosiak harcához. Nagyon sokan el is indultak a Várhegy felé, ő a tömött busz nyomában, a gyalogosokkal tartott. „Fegyvert akartak kérni a laktanya parancsnokságától", hogy aztán mielőbb Budapestre menjenek. (Hiába említem a jónéhány megnyilvánult egyéb követelést, szándékot, igazán csak erre az egyre emlékezik. A 17 éves kamasz hazafias tett- és kalandvágya, úgy látszik, minden mást eltakart. Olvasmányokból nem ellenőrizte emlékképeit. így aztán lehet, hogy hiányosak, töredékesek; de ami megmaradt: érzékletesen friss, és bizonyosan a sajátja...) A Sötétkapu bejáratánál, bal felől mindössze két kiskatona állt. (A 6-8 tagú őrséget ugyanis már előbb beljebb parancsolták. - NT.) Őket „egyszerűen elküldték", géppisztolyaikat sem vették el. Voltak ott MUSZ-os katonák is, nemzetiszín karszalaggal. „Senki nem volt szélsőséges", mindnyájan gyanútlanok voltak, pedig a túlsó oldalon látták a tankot is. Egy 5-6 tagú delegáció bement a parancsnokhoz fegyvert kérni, de eredménytelenül tértek vissza. A tüntetés nem volt szervezett, ha az lett volna, biztos, hogy nem is próbálnak meg behatolni a szűk alagút csapdájába. Nemcsak a busz mögött, hanem mellett, sőt szerinte - előttp is mentek a gyalogos tüntetők. Ő mögötte haladt és „nem egészen a felénél" volt az átjárónak, amikor a tankágyú lövedéke becsapódott. Mint mondja „csak következtet" arra, hogy a lövedék a felső boltívnek vágódott és ott robbant fel. Olyan hatalmas volt a detonáció, hogy „mindenkit földöz vágott, fölöttem is egy halom ember feküdt". Megkezdődött a borzalmas menekülés, sokan „a Várhegy oldalában próbáltak fedezéket keresni", közöttük ő is. Valahol, ott, ahol ma „az ábra nélküli szobor" van (azaz a Városalapító) találtak el egy 55 év körüli hölgyet. Olyan közel volt hozzá, hogy akár őt is érhette volna a golyó. A tank (amely valójában a másik - NT.) a trafikra támadt, aztán a Várhegy irányába kanyarodott.,, Belőle is záporoztak a lövések: Ő máig úgy érzi: aki benne ült, az „élvezte azt, hogy öl". (Az embert vadászó tankra két tanú talán már tanú lehet: íme, ő a második... - N.T.) Másnap, október 27-én „fizetési nap volt". Mivel a buszok már nem közlekedtek, egy teherautó platóján indultak Esztergomba. A Sötétkapu előtti téren ekkor már 6-8 tank állt. Leparancsolták őket - az ilyen járművek, sok fiatallal különösen gyanúsak voltak -, és bekísérték a laktanyába, kihallgatásra: miért jöttek Esztergomba, mit csináltak előző nap, mikor indulnak vissza, stb. Minderről jegyzőkönyvet vettek fel. Dél körül járt az idő. Az udvaron négy holttest volt kiterítve. „Volt, akinek a gyomra volt kifordulva, volt akinek ..." (Erősen küszködik a sírással, nem tudja folytatni: lekapcsolom a magnót.) „Volt (kezdi újra), akinek a karja hiányzott." Amikor visszafelé jöttek át az udvaron, négy kiskatonát látott, amint pokrócban egy holttestet vittek be egy földszintes melléképületbe, amely a Bazilika felé eső oldalon az udvar teljes szélességét elfoglalta. (Lehet, hogy éppen ekkor folytatta le vizsgálatát a Honvédelmi Minisztériumból kiküldött orvos-szakértő? - N.T.) „Nem is tudom, hogyan tudtam feldolgozni magamban a halottak látványát, és azt, hogy én is közöttük lehetnék " - fejezi be tanúságtételét. - Akkor is sírt? - kérdezem. - Nem, akkor nem... Fiatal voltam, és... (Keresi a szavakat.) „Erősnek éreztem magamat az összetartástól". Attól, hogy olyan sokan ugyanazt akartuk, és tenni is mertük... És attól, hogy igazunk volt... Utóirat Egy-másfél év múlva bevonultatták. A sorozó-tisztek tudtak az 56-os jegyzőkönyvről; egyikük emlékeztette rá, úgy, mintha múltjában egy gyanús kis foltra bukkantak volna. Amiért majd fokozottan figyelni fogják: hogyan becsüli meg magát a seregnél. Merricher János végre fegyverhez jutott. Igaz, hogy csak a kádári rendre felesküdött néphadsereg kötelékében. Tehát jóval később, mint szerette volna. Búcsúzóul megegyezünk abban, hogy nem egészen így képzelte... Nagyfalusi Tibor