Esztergom és Vidéke, 2006
2006-10-19 / 42-43. szám
2006. október 19. Esztergom és Vidéke 9 Ki v olt Ludvig Józs ef? A feltett kérdés azért aktuális az októberi emlékezések napjaiban, mert az Esztergom és Vidéke című polgári lap 1993. október 21-én megjelent 42. számának 4. oldalán O. A. cikkíró „1956. október 26." cím alatt felsorolja a sötétkapui tank-ágyúlövés áldozatainak névsorát, amelyen a 4. helyen szerepel a fenti név is. Igaza van a cikkírónak abban, hogy a névsor hevenyészett és hiányos, ami természetes is a sürgős sebészeti ellátás miatt. A felsorolás 27 nevet tartalmaz, ezzel szemben a Sötétkaputól összesen 36 sérültet hoztak be a kórházba a mentők, akik az említetteket többszöri fordulóval, ingajáratban szállították be. Más szállítóeszköz nem állt rendelkezésre! A 36 sérült ily módon történt szállítása kb. 1 óra alatt fejeződött be. Mindezeknek személyes élő tanúja vagyok, mivel a kórházat röviddel előtte értesítették, hogy a Sötétkapunál belelőttek az autóbuszba és a sérülteket hamarosan a kórházba szállítják. Ekkor a kórház illetékes főorvosai, név szerint: dr. Oravecz István a sebészeti, dr. Marcell István urológus és dr. Major György szülész-nőgyógyász főorvosok megállapodtak abban, hogy a sérülteket előzetes vizsgálat alapján sürgősségi állapot szerint veszik sorban kezelésre és helyezik el az osztályokon. Magam pedig vállaltam, hogy a kórház kapujában várom és irányítom a mentőket. Rendelkezésre állott még dr. Ortay Gyula röntgen főorvos, aki az esetleg szükséges röntgenfelvételeket készítette el. Az előzetes vizsgálat helyéül dr. Major főorvos felajánlotta a szülészet-nőgyógyászati osztály vizsgáló helyiségét. Ez az épület volt legközelebb a kórházi kapuhoz, ma az urológia osztály működik benne. Az első szállítmány kb. d. e. 1/2 10 óra tájban érkezett a kórházba, majd 15-20 perces időközzel bonyolódott le a többi forduló. Én mindvégig a kórházi porta közelében tartózkodtam! Talán a 3. fordulóra vártunk, amikor arra lettem figyelmes, hogy a Petőfi utca eleje felől moraj hallatszik, majd az iskolával szemben lévő járda fordulóján mintegy 30-40 főből álló csoport bukkant elő, akik valakit, egy egyenruhás személyt folyamatos szidalmazás és gyalázás, pofozás és rugdosás közben hajtanak maguk előtt a kórház irányába. A csoport lépésről lépésre közelítette meg a kórházat, majd odaérve a nyitott kapun belökte a hadnagyi rangban lévő személyt, majd utána be akart nyomulni a kórház területére is. A testi bántalmazás továbbra is folyt; olyan kiáltások hangzottak el: „Erre a kapuoszlopra kellene felakasztani!" Mivel a sértett a kórház területén belül volt már, felszólítottam a csoportot a távozásra, mert ő már a kórház védelme alatt állt, különben is zavarják és akadályozzák a még beszállítandó sebesültek ellátását. Erre a csoport morogva feloszlott és távozott azzal a megjegyzéssel, hogy még visszajönnek érte. Én a halálra vert, remegő embert beküldtem az előzetes vizsgálatra, ahol a dagadt arcon, ajakrepedésen és véraláfutáson kívül ellátandó sérülést nem találtak rajta. A vizsgálat után merült fel, hogy mi legyen vele, hol helyezzük el. Különben is annyira meg volt ijedve, hogy arra kért bennünket, helyezzük el olyan zárt helyre, ahol nem találhatják meg. A sérülések jellegéből adódóan az akkor a vezetésem alatt álló bőrgyógyászati osztály zárt részlegébe kísértem fel, helyeztem el és zártam rá az ajtót a kulcsot zsebre vágva és a szolgálatban lévő ápolónak adtam át azzal az utasítással, hogy senki sem mehet be hozzá és ottlétét titokban kell tartani. Elhelyezése előtt magam is megvizsgáltam és a már említett elváltozásokon kívül találtam a hasán elöl, valamivel a köldök felett egy kb. 1 cm hosszú és 1-2 mm mély szúrt-vágott sebet, mely nem vérzett és eredetéről a sértett sem tudott számot adni. Ez a hadnagy volt Ludvig József! Másnapra némileg már megnyugodott, az arc duzzanata lényegesen kisebb volt, ajka is javult, a törzs hátsó és alsó részén lévő kiterjedt bevérzések még jól láthatók voltak. Kikérdezésekor elmondta, hogy egy tankkal járőrözött (?) a városban, majd a Lőrincz utcában le kellett állnia, mert üzemanyaga kifogyott. Ekkor kiszállt, a tankot becsukta és gyalog indult a Rákóczi tér felé. Eközben mind többen követték, gyalázták, szidták, tekintve, hogy a sötétkapui lövés híre igen gyorsan elterjedt a városban; a csoport egyre fenyegetőbbé vált vele szemben. Futni kezdett, a csoport utána, majd sikerült a Hévíz utca és a Rákóczi tér sarkán lévő ház pincéjébe lefutni. (NB. Ennek a háznak a tér felé néző frontját egy vaskereskedés foglalta el.) A tömeg azonban innen i£ kihozta, majd onnan a kórházig ütötte, verte, rugdosta, pofozta. így érthető, hogy halálfélelme volt! Bent tartózkodásának harmadik napján arca teljesen visszanyerte normális küllemét, a szúrt-vágott sebe is szépen gyógyult. De még mindig nagyon félt, nem volt hajlandó az osztályon akkor ott fekvő betegek közé sem menni, így maradt a zárkában. Közben kaptam a híreket a városból, melyek szerint majd bejönnek érte és elintézik. Ezért, negyedik napon láttam, hogy egy főhadnagy Rajner János főorvossal tárgyal. Lementem hozzá, jeleztem, hogy Ludvig hadnagy osztályomon van, de a biztonságáért nem felelhetek. Mivel állapota lényegesen javult, különös kezelést nem igényelt, kértem az elszállíttatását. A főhadnagy ezt megígérte és rövidesen 4 katona kíséretében egy dzsippel érte jött és elvitte. Ez esetből is csak az tűnik ki, hogy - amint ezt az emléktábla-avatáson is hangsúlyozták - az egészségügyben dolgozók számára nincsen sem barát, sem ellenség, csak beteg, vagy sérült felebarát van, bármilyen nemzethez, valláshoz, világnézethez tartozzék is! Végezetül megemlítem, hogy a beszállított 36 sérült közül 9 személy halt meg a kórházban. Mivel a kórházban fekvő valamennyi betegről kórlapot kellett felfektetni, amennyiben ezek 37 év után is feltalálhatók lennének, az adatokat tovább lehetne pontosítani. A fentebb leírtakat magam személyesen éltem át, minden szava megfelel a valóságnak! Még tiszta szerencse, hogy Ludvig hadnagy „sérüléseibe" nem halt bele, mert ez esetben ő lenne Pilátus a Crédóban, mi pedig utólag ki vakar hatnánk nevét az emléktábláról! Tatabánya, 1993. október 28. Dr. Darabos László gyémántdiplomás orvos, ny. főorvos, Tatabánya /EVID, 1993. nov. 11., 45. szám/ Októberi emlékek - Re ndhagyó beszélgetés Belánszky Lás zlóval - Nemcsak szem- és fültanúja, tevékeny résztvevője voltál az '56-os esztergomi eseményeknek, de meg is szenvedtél érte. Most, az évforduló alkalmából kérlek, elevenítsük fel azokat a napokat! - Megkoptak már az emlékek. Összefolynak a napok, az események. Sok szereplő neve kiesett már az emlékezet rostáján. A legfontosabb történések persze még tisztán előttem vannak. - Lehetett-e előre látni a forradalom kitörését? Érdeklődve hallgattuk nemcsak otthpn, de a munkahelyemen, a MAV Pályafenntartási Főnökségén is a budapesti események híreit, a tudósításokat az egyetemisták gyűléseiről, ahol változásokat követeltek. Nemcsak én, de a körülöttem dolgozók döntő többsége, a rokoni és baráti köröm is mélységesen egyetértett e követelésekkel. A Rákosi-rendszernek, Gerőék uralmának véget kellett vetni. Azt azonban nem gondoltam, hogy a békésnek indult tüntetésekből fegyveres felkelés, majd szabadságharc bontakozik ki. - Itt, Esztergomban mikor és hogyan kezdődtek el a megmozdulások ? - Október 25-én délután Szalay Ferenc, a frankások akkori testnevelő tanára diákjaival kivonult az utcára. A Hősök terétől nemzeti színű zászlókkal vonultak végig a városon, le Szentgyörgymezőre, majd vissza a Széchenyi térig. Az egyik ferences diák addigra már leverte a Városháza tetejéről a vörös csillagot, amit nagy üdvrivalgással fogadtak. A diákokhoz sokan csatlakoztak, jómagam is közéjük álltam. Énekeltünk, jelszavakat hangoztattunk, békések és vidámak voltunk. Hogy még a honvédség nagy része is velünk érzett, azt bizonyítja, hogy a menetet a Hadkiegészítő Parancsnokság tisztjei is boldogan integetve üdvözölték, amikor előttük elvonultunk. - Ott voltál a Sötétkapunál? - Igen. De amikor a Széchenyi térről elindultunk, nem gondoltuk, hogy ez lesz belőle. 26-án is békésnek indult a tüntetés. Az akkori dorogi járásból sokan bejöttek Esztergomba az előző napi felvonulás hírére, délelőtt többszáz fős tömeg gyűlt össze a Városháza előtt. Nem voltak ott hosszú szónoklatok. Emlékszem, Horváth Csaba - egy horthysta katonatiszt fia, aki csak segédmunkásként dolgozhatott akkoriban - elszavalta a Nemzeti dalt, majd a szervezők szóltak még néhány szót a tömeghez. Aztán a Bíróság épületéhez vonultunk, és követeltük a politikai foglyok szabadon bocsátását. Két vagy három fiatalembert ki is engedtek akkor. Ezután valaki azt javasolta, hogy vonuljunk fel a Szeminárium épületéhez, ahol akkor a Hadosztály-parancsnokság állomásozott, és vegyük rá a katonákat, álljanak a forradalom oldalára. Akkor a buszok még a Lőrinc utcából és a Széchenyi térről indultak. Akik felfértek, azok felszálltak két autóbuszra, a többiek pedig - közöttük én is - gyalogosan mentünk a buszok után. Fegyver senkinél sem volt. Mikor az első busz beért a Sötétkapuba, a katonák, akikhez akkor már több ávós is csatlakozott Tatabányáról - az ügyeletes £iszt parancsára tüzet nyitottak rá. Mi hátul, a gyalogosok csak két nagy durranást hallottunk - a gépágyú hangját -, majd később néhány géppisztoly-sorozatot. Aztán ordítozás, jajgatás hallatszott a Sötétkapuból. A tömeg egy része szétszéledt, mások segítettek a sebesülteknek. - Készültek erről fényképek ? - Olyan spontán jellegű volt az egész, hogy senki sem gondolt a fotózásra. Egy felvétel azonban biztosan készült, sajnos, később a rendőrség kezébe került valahogy. Ezt onnan tudom, mert a felvételen láthatók közül néhányat később le is tartóztattak. Ennek a felvételnek „köszönhette" börtönbüntetését többek között Meszes Pista, aki csak véletlenül keveredett oda, de jól kivehető volt a képen. - Mi lett a szétlőtt busz utasaival? - Körülbelül harminc sebesültet szállítottak a kórházba, ahol késő estig műtötték őket, a sebészeti osztály nem is győzte ellátni a sérülteket, a nőgyógyászati műtőt is igénybe vették. Dr. Csernohorszky Vilmos részletesen beszámol erről életrajzi könyvében. Hogy hány halott volt, azt máig sem lehet pontosan tudni. Tizennégy főt ismertek be akkor, de beszéltem olyanokkal, akik azt állítatták, hogy éjszakánként több hullát is kihoztak a laktanyából, sőt állítólag el is ástak néhányat a Szeminárium kertjében. - Nem vetette vissza ez az esemény a forradalmi hangulatot ? - Egyáltalán nem. Pedig aznap délután még Budapestről is érkezett erősítés a katonai parancsnokságra, hogy elfojtsák a helyi forradalmi megmozdulásokat. Megalakult a városban és átvette a hatalmat a Nemzeti Tanács. Ennek Bády István lett az elnöke - a vezetők között ott volt Szalay Feri és Horváth Csaba is -, és tulajdonképpen a korábbi városi tanács feladatkörét vette át. Az egyes üzemeknél, vállalatoknál is megalakultak a Forradalmi Munkástanácsok. A Vasutasok Gábris Ödönt és engem választottak a tanács élére, így mi is bekerültünk - küldöttként - a Nemzeti Tanácsba. Legfontosabb feladatunknak azt tartottuk, hogy biztosítsuk a városban a rendet, hogy megakadályozzuk az atrocitásokat. - Nem került tehát sor megtorlásokra, rongálásokra? - Semmi ilyen nem történt. A Nemzeti Tanács fellépett minden ilyen irányú próbálkozás ellen. Sőt! Hadd említsek meg két jellemző esetet. A tanács utasítására én magam intézkedtem, amikor a dorogi bányászok közül valakik felrobbantották a Homok-vasút hídját, ami megbénította a közlekedést a Budapest-Esztergom közötti vasútvonalon. A mi embereinkjavították meg és tették járhatóvá a sínpárt - a dorogi nemzetőrök segítségével -, hogy ne akadjon meg a közlekedés a főváros felé. Ezzel csaknem egyidőben menekítettük ki Esztergomba, biztonságos helyre a Dobogókőn „üdülő" ávósokat, nehogy a feldühödött forradalmárok meglincseljék őket... És tudod mi volt a hála mindezért? - Gondolom, nem köszönték meg nektek! Mint ahogy máshol sem. Én Dorogon tartózkodtam azokban az években, magam is részt vettem a Pedagógusok Forradalmi Tanácsában, és sajnos, azt kellett tapasztalnom, hogy igazgatómat, az ottani Nemzeti Tanács vezetőjét, akinek köszönhetően a bányák átvészelték e nehéz időszakot, többéves börtönnel Jutalmazta" a Kádár-kormány. - Mi sem kerültük el a börtönt. Amikor elbukott a forradalom, és feloszlatták az esztergomi Nemzeti Tanácsot is, megkezdődtek a megtorlások. Sorra érkeztek a feljelentések a rendőrségre, és akinek nem sikerült külföldre menekülnie, azt letartóztatták a nyomozók. Még olyanokat is, akiknek szinte semmi közük sem volt a forradalomhoz. Én először a helyi rendőrségi zárkában ültem néhány hétig, majd Kistarcsára kerültem, ahol elképzelhetetlenül durván, embertelen, megalázó módon bántak velünk. A tököli börtön volt a következő állomás, ahol szintén együtt szenvedtem végig a politikai foglyok sanyarú sorsát esztergomi barátaimmal. Több mint másfél évig élvezhettem a megtorló Kádár-rezsim börtöneinek „vendégszeretetét". - Utána hogyan tudtál visszailleszkedni a polgári életbe? - Nem vettek vissza a régi munkahelyemre. Nem csoda, hiszen az akkori főnök volt az - mint később megtudtam -, akinek a feljelentése nyomán kerültem börtönbe. A vádak hamisak voltak, de hát kit érdekelt ez akkor! Nem voltak bírósági tárgyalások, nem volt szabályos ítélet. Csak ítélkezés!... Végülis sehol sem tudtam elhelyezkedni a végzettségemnek megfelelő szakmában. Kénytelen voltam fizikai munkásként megkeresni a kenyeremet, hiszen valahogy el kellett tartanom a családomat. Három gyermekem volt már akkor... - A te életedet alaposan tönkre tette a politika. '56 előtt is, sőt után is a „nem kívánatos elem" bélyegét sütötték rád. Ha újra kezdhetnéd, másképp csinálnád-e ? - Nem! Ugyanazt tenném. Az embernek minden korban azt kell cselekednie, amit az emberi tisztesség és a becsület megkíván. Mert csak ez adhat nekünk lelki nyugalmat... Mindig is megvetettem, ma is elítélem azokat az én-embereket, akiket csak a saját boldogulásuk érdekel, s ezért hajlandóak bármilyen megalkuvásra; akik mindig beállnak az éppen felkapott politikai áramlatba, pozícióra, hatalomra törnek, s nem törődnek sem a maguk becsületével, sem embertársaik boldogulásával. - Végülis a rendszerváltást követően a városvezetés elismerte érdemeidet. Most, az '56-os forradalom évfordulójának „előestéjén", visszagondolva azokra az időkre, nem érzed-e hiábavalónak akkori erőfeszítéseinket ? - Semmiképpen nem volt hiábavaló. Megmutattuk a világnak mint ahogy egy évszázaddal korábban is -, hogy ez a nép szabad akar lenni. S most, hogy végre valóban szabad lett, bízom benne, hogy élni is tud majd ezzel a szabadsággal! Szába /EVID, 2000. okt. 19., 42-43. sz./ FELHÍVÁS! Felszólítom Esztergom és Dorog város lakosságát hogy 1956 október 27-én este 18 óráig a tulajdonában lévő fegyvert, lőszert és robbanóanyagot köteles beszolgáltatni a Tanácsnál. Ugyancsak hoteles mindenki jelenteni a rendőrségre vagy a rendfenntartó katonáknak, ha tudtávaT valahol fegyver, lőszer vagy r.obbani anyag van. Esztergom, 1956 október 27. OELYŐRSÉGPARAJVCSNOK.