Esztergom és Vidéke, 2006

2006-08-03 / 32-33. szám

2006. szeptember 1

4. Esztergom és Vidéke 3 150 éve született Kőrösy László (1856-1918) Visszaemlékezés 4. Társadalmi, közéleti tevékenységéről Esztergomi szolgálataim között a társadalom is kötelességeket rótt reám. Szívesen vállaltam azonban ezeket, mert magamnak is élvezeteket nyújtott. Mint szerkesztő és tanár elég szép pozíciót foglalván el csakhamar több egyesületnek titkára vagy elnöke lettem. Az Esztergomi Kört még egyetemi korszakomban teremtettük. Valamennyi akkori esztergomi jogász, bölcsész vagy technikus tagja lett. Ez az összetartó aranyifjúság rendezte elnökségem alatt Blaha Lújza emlékezetes vendégszereplését Esztergomban. Titkára voltam boldogemlékű Takács Imre zseniális zeneművész barátom elnöksége alatt a zenei körnek, mely választékos és feledhetetlen emlékű művészestélyeket rendezett helyiségében. Jegyzője voltam a nagyemlékű Palkovics Károly polgármester elnöksége alatt a régi lövészegyesületnek és így szívesen megírtam a legősibb eredetű polgári klub történetét. A kereskedelmi ifjúság egyesületében azidőben valóban Esztergom legbuzgóbb ifjú kereskedői csoportosultak. Első kiváló elnöke, Oltósy Lajos Vámbéry Ázsia-utazót hozta fel Pestről tapasztalatainak előadására. Sikerült kirándulások, vidám estélyek, rendszeres egyesületi bálok örömeiben osztozhatott mindenki. Az eleven életű egyesület buzgó elnöke volt később dr. Aldori Mór is. Ekkor választottak meg titkárnak. Nemsokára az elnöki székbe kerültem. Ekkor arattunk új sikert. Megfelelő alkalom volt reá az ifjú egyesület tízéves fennállásának évfordulója. Zászlószentelés történt. Erre az ünnepre a szomszéd városok, sőt a főváros testvéregyesülete is jelentős küldöttségeket küldtek. Az egyesület tízéves működéséről emlékfüzetet írtam. Ezt az összes vendégek és résztvevők megkapták. Ne vegye senki kérkedésnek, hanem állandó becsű örömem önkéntelen megnyilatkozásának, ha azt állítom, hogy búcsúzásom alkalmával mélyen megindított az örökös dísztagsági diploma átadása. Esztergom város képviselő-testületében csak rövid ideig működtem. Szerettem függetlenségemet lehetőképpen biztosítani. De szívesen hozzáláttam - utolsó évemben - a képviselők számára megteremtendő Városi Kör alapozó munkálataihoz. Szóval mindenkor és mindenütt azon iparkodtam, hogy örömmel és teljes erővel végezzem társadalmi kötelességeimet. Ez az ideális és önzetlen szolgálati készség elkísér most engem állandó otthonomba, ahonnan - isten segítségével - ki fog áradni hűséges szeretetem verőfénye szülővárosom felé is. (...) Az élet „circulus vitiosusa" szerint körülbelül visszaérkeztem oda, ahonnan harminc esztendő előtt kiindultam, a küzdelmek csatatereire. Rövid idő múlva már állandóan megszállhatom családi kúriánkat, mely Dömösön épült még tizenkét év előtt. Kies kis megyénk legszebb panorámájának tartottam ezt a változatos tájképekkel gyönyörködtető, Árpád-kori magyar községet, mely most, mint igazi otthonom, hűségesen összecsatol szeretett szülővárosommal és székes fővárosommal. (EVID, 1911., április 16.) Szerkesztői zárszó Dr. Kőrösy (Kucsera) László hasonlóképp foglalja össze életének „emelkedett" körpályáját egy jóval terjedelmesebb számvetésben is: „Kitűzött életcélok szerint ora et labora jelszavával ifjúságom tevékenységét imádott szülővárosom kultúrájának szenteltem, hogy azután rajongva szeretett székes fővárosomban végezzem be ugyanezt a hivatást. Mihelyt Budapesti honfoglalásom megtörtént, rögtön állandó összeköttetésbe léptem lapommal, és azóta valamennyi korszakban apai szeretettel iparkodtam eme egyetlen fiamat támogatni. Teljessé vált pedig ez a sajátszerű circulus vitiosusom akkor, mikor lapunk új kiadó tulajdonosa, a jó emlékű Laiszky János és derék Kázmér fia, a béke utolsó éveiben, dömösi tuszkulánumomban főmunkatársi közreműködésemet kérte ki. Azóta mindennapi lelkes szellemi napszámot végzek szülővárosom javára, és végső leheletemig főszékesegyházunknak ez az égbetörő szent jelszava lelkesít: 'Quae sursum sunt queritet!'" [A fennvalókat keressétek!] A hosszú visszaemlékezés, amelynek befejezését idéztük, Dömösről folytatott „főmunkatársi közreműködéséből" született. 1917 karácsonyától Lapunk négy évtizede címmel hat folytatásban jelent meg az Esztergom és Vidéke hasábjain. A szerző négy hónap múlva, 1918. április 26-án elhunyt; Dömös szép domboldali temetőjében helyezték örök nyugalomra. Halálának első évfordulóján csak Homor Imre (H.I.) emlékezett meg róla: a rövid méltatást, amely már a nagy történelmi változások hevületében fogant, az Esztergom és Vidéke adta közre. „(...) Szeretném, ha az általános emberi érdekek mellett - melyek kétségtelenül ma a legfontosabbak -, a mi szűkebb világunkra, Esztergomra is új fény fakadna, új és boldog perspektívák nyílnának, s azok, akiket a forradalmi viszonyok magasra segítettek, Kőrösynek Esztergomot lángolóan szerető szívével működnének. Szeretném, ha minél többen dolgoznának oly eredménnyel, oly törhetetlen szülőföld iránti szeretettel, hogy valamikor majd sírjukra úgy Lapunk mai számának dátumával egyező napon, csak 127 évvel ezelőtt jelent meg az alábbi közlemény. Bizonyára az Esztergom és Vidéke szellemi atyja, a 23 éves pályakezdő tanár, Kőrösy László fogalmazta ezt a nyilatkozatot, amellyel az elbocsátott Sarkady Istvánról a gyakorlatban is átveszi az újság szerkesztését. (Ekkor még egy bizottság élén, majd szeptember 14-étől egyedül.) (...) Az „Esztergom és Vidéke" nem egyes emberek, hanem egy lelkes mozgalom alkotása. Az a program, mellyel föllépett, nem egyes emberek eszejárása, hanem az esztergomi közönség egy tisztességes részének köz hitvallása volt. És így egyes emberek elmaradása éppen semmit nem változtat elvein, ha mindjárt maga a szerkesztő is közöttük van. Lapunknál kettős változás történt, de mind a kettő csak az „Esztergom és Vidéke" gyarapítására. Először is elmaradt a lap eddigi szerkesztője, akinek modorát mai nyilatkozatunkban nem akarjuk bírálgatni. Másodszor a lap köré csoportosult több erő, akik mint munkatársak a lap elveinek miden tekintetben méltóságos formát és következetes irányzatot akarnak adni. Az „Esztergom és Vidéke" pályafutásában a jelzett fordulat akadályt nem képezhet. Mi a lapot e mozgalom elvei szerint egészen szabadelvű irányban s minden közvetett vagy közvetlen befolyástól szabadon, de nemes modorban s tisztultabb ízlésben tovább is fönn akarjuk tartani, mégpedig azért, mert a nagyközönség, melyre kizárólag építettünk, a mi részünkön van. Szolgálni fogjuk városunk érdekeit a toll hatalmával, de józan és higgadt irányban. Vallani fogjuk az igazság és méltányosság elveit, de torzítás és üldöző túlzás nélkül. Szolgái akarunk lenni a közvéleménynek, de önálló urai saját ítéletünknek. Figyelemmel kísérünk minden mozgalmat, de indulat és indokolatlan fölháborodás nélkül írunk róla. Szorgalmas munkásai akarunk lenni szülővárosunk drága szellemi életének, s őszinte lelkesedéssel, igazi szeretettel, érdek nélküli odaadással, kötelességeink teljes tudatával, elveink nyílt kijelentésével, s a gondolatközlés teljes függetlenségével akarjuk közönségünket szolgálni. Indulatokkal játszani nem fogunk, embereket és elveket elkülönítünk, ízléstelen és nyers támadásban nemcsak hogy a hibát, de még a bűnt sem részesítjük. Nem harcolunk orvul és megmérgezett fegyverekkel. Mert meg vagyunk róla győződve, hogy elvbeli ellenfeleink, mint tisztességes ellenfelek, megkövetelhetik a tisztességes eljárást. Ellenségek gyanánt csak ott fogunk szerepelni, ahol az erkölcsi rút vagy rossz üti fel a fejét, ahol a vallásbeli meggyőződés van pellengérezve, ahol a családi szentély van bemocskítva, ahol az alattomos áskálódás mérgezi meg az ártatlanokat s ahol a bűn üzelmei követelik. De mindenkor a jó ízlés hangján igyekszünk szólani, s így kizárjuk a cikornyás feljajdulásokat s a szabadnyelvű kifakadásokat. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a munkafelosztás után minden rovatra állandó vezetőket kértünk fel és nyertünk meg. Vezércikkeink, közérdekű közleményeink és híreink összeállítása jövőben is belső és külső munkatársaink alkotásai lesznek; de minden rovat egy-egy belső dolgozótársunkra van bízva. (...) Ennyi az, amit kötelességnek tartottunk olvasóink értésére juttatni, de talán több lesz az, mit szép ígéret nélkül is beváltunk s legtöbb, amit őszinte jó akarattal, szabadelvűén és függetlenül, de józan és ildomos szellemben nyújtunk. Az „Esztergom és Vidéke" szerkesztősége hulljanak a kegyelet virágai földiéi részéről, mint a mi Kőrösynknek, akire egy év után íme, forradalmak kigyúltak, trónok ledőltek, új világok keletkezése közben is kegyelettel és szeretettel emlékezünk. (1919. április 27.) 1923-ban szülővárosa utcát nevezett el róla. Több mint félszázados hallgatás után emlékét Pastinszky Miklós elevenítette fel (Dunakanyar, 1978. 2. sz.). Mint szépírót Hegedűs Rajmund méltatta 1986-ban (Új Forrás, 4.sz.). Ugyanebben az évben indult újra „egyetlen fia", az Esztergom és Vidéke. Akkor még nem lehetett több mint szerény „műsorfüzet", de a nyári számában közölt emlékezéssel már beiktatta Kőrösyt a város „arcképcsarnokába", és kezdettől az ő örökségével „gazdálkodva" fejlődött „polgári hetilap_ *» pa . Szerkesztői műhelyünk kétszer is tisztelgett dömösi nyughelyénél (EVID, 1992. május 8. és 1996. június 27.). A nevét megörökítő kerek öntöttvas-táblát már nem találtuk a családi síron. (Kúriáját is meglátogattuk, ahol két hölgy: unökája és dédunokája élt. Tőlük tudtuk meg, hogy az emlékjelet vandál kezek összetörték, csak darabjait sikerült hazamenteniük.) Lapunk szellemi atyjának, 1879. szeptember közepétől 13 éven át főszerkesztőjének teljesebb pályaképét 1992-ben közöltük (Szabó Mária: Néhai jó Kőrösy László - EVID, 1992. május 8.); tíz évvel ezelőtt pedig Bodri Ferenc írt róla szép méltatást (140 esztendeje - EVID, 1996. június 20.), figyelmeztetve arra, hogy az életmű feltárásával utókora adós maradt. (Máig is...) A lapalapítás 125. évfordulója alkalmából kétszer publikáltunk összeállítást a helyi sajtó megújításáért vívott küzdelmének dokumentumaiból (EVID, 2004. szeptember 16. és december 23.). N.T. Társadalmi fonákságaink. írta: Dr. Kőrösy László. II. A széthulló kalászok gyöngeségeit természetesen látszatos erőlködések leplezik. Ki ucm szánja ma megérdemelt gúny mosollyal főkép a mi elburjánzott képíróink divatos és épp azért kificamodott u. n. művészetét, mikor a rettentő »kubikusok*, vagy vakmerő »nyolcasok t torzképeikkel garázdálkodnak ? A mai divatos költők tűrtető része már ifjúkorában elvénült. Egyetlen egy bizarr eszméjük van. Az ő saját képtelen egyéniségük nevetséges bálványozása. Igazi költő pedig sohase volt szerelmes önmagába. A mai irók nagy része szintén a szélsőségeken nyargal. Kegyetlen, sőt égbekiáltó az a legújabb üzleti szagú irányzat, amely nem kegyelmez sem Aranynak, sem Jókainak, sem Mikszáthnak. Persze azok művészek voltak és nem kalmárok. De az elkapott és el kapatott újabb irók egy része elavultnak hirdeti halhatatlan mestereinket. A trónkövetelőkből azután trónbitorlók lettek. Minthogy pedig őseiktől csakis üzleti vért örököltek, ezt a nem irodalomba való keleti hialichort azután piaci élelmességességgel értékesítik. Több ilyen szomorú csapatunk van már Budapesten, ahol ezek a sajátszerű alakok valóságos irógyárakat alapítanak, ahonnan azután rotációs nemzetgyalázások repülnek Európába, sőt világszerte az olyan színpadok számára, amelyek közönsége csak a rothadt almában talál már élvezetet. Szellemi munkásaink eddig csak a szépet és a jót az igazzal válogatták ki nemzeti életünkből. Ez a három alkotó rész a maradandó becsű és szivet-lelket nemesítő irodalmi alkotások örökéletű lelke marad. De aki csak a rútat, az erkölcstelenséget és a hazugságokat műveli magyar nyelven, a mi nemzeti nyelvünk szégyenére és »magyar iró« létére a mi magyar becsületünk meggyalázására, az égbekiáltó bűnt követ el, ha külföldi arénába dobja ki hírnevünket. Vájjon egy családhoz tartoznak e ezek velünk és a jóizlésű közönséggel? Miért irnak ezek olyan csapni való magyarsággal és miért nem adják el magukat nemcsak bérbe, de örökbe a külföldnek? Akkor nem botránkoztatnák meg a romlatlan lelkűéket éppen idehaza hazaárulásukkal. Aki nem szereti Magyazországot, az ne becsmérelje, hanem egyszerűen hagyja el. Az ilyen renegátok elpártolásával kevesebb lesz a mérges növény és gyom irodalmunk virágos kertjében. Néhány ev előtt még nem volt enynyíre széttagolt, sőt elzüllött társadalmunk, mint ma. Rossz időket élünk, rossz csillagok járnak . .. Mindenfelé földalatti alattomos és mérges gázok törnek felénk. A sötét szándékú nemzetközi szociálisták és a szabadkőművesek dandárjai, az u. n. demokraták, már ostromolni kezdik bástyáinkat és romjainkból szeretnének valami játékbarlangos új Babilont építeni. Valljuk meg azonban őszintén, hogy társadalmi fonákságaink melegágya jórészt a züllő családi körökben található meg. Ahol vallástalan a családfő, ott erkölcstelen az anya, a rossz példa pedig megrontja saját véreit és így az új nemzedéket. Ápoljuk és fejlesszük tehát a mi családi nevelésünket Szent Péter szikláján, valláserkölcsi alapon. Ahol vallásos a családfő, ott erkölcsös az aszszony, szerény a gyermek, egyszerű az igény, kevés a bánat és sok az áldás. A jó atya és jó anya gyermekei rendesen jók. Vérré vált bennük a legtöbbet érő örökség. Ezer szerencsénk azonban az, hogy — mint nemzeti létünk története is bizonyítja — mennél nagyobb veszély fenyeget, annál közelebb vau velünk, ami életünk vezére, az Isten. És igy már most alakul az az új hadsereg, melynek minden egyes tagja nemcsak a haladó műveltséget, de a tökéletes erkölcsi életet is keresi. Fegyvere nem vérontásra, hanem térítésre és mentésre adatott magasabb régiókból. Nyújtsunk tehát testvéri kezet egymásnak barátságosan, atyafiasan. Hisz mindannyian egy családhoz tartozunk. Hagyjuk abba a dúló viszályt és verjük vissza a leskelődő veszélyt, mely a mi összekülönbözött politikai és társadalmi haragunk talajában éppen a mi vesztünkre izmosodik. Ütött a tizenkettedik óra ! Esztergom és Vidéke, 1893. június 14. Dr. Körösi László főszerkesztő korában (Közli: Bencze Cs. Attila)