Esztergom és Vidéke, 2006

2006-06-29 / 26-27. szám

2006. szeptember 1

4. Esztergom és Vidéke 3 Ember a Pilisben Pilisünk már az őskor legelejétől „lakott" terület. Nemcsak a tölgy, a bükk, a cser, a vaddisznó, a barázdált csenkesz, stb., hanem az ember is „őshonos" e tájon. Történelem előtti idők A hegység barlangjai és sziklapárkányai kezdettől fogva „kényelmes" lakást biztosítottak a lassan két lábra álló, gondolkodni, és összefüggéseket keresni kezdő őseinknek. A csobánkai Mackó-barlangban öt kultúr-réteget tártak fel a régészek. Ezek közül a legalsó - tehát a legrégibb - arra enged következtetni, hogy ez a hely a kb. ie. 500 000 évvel ezelőtt megjelent vértesszöllősi előember téli szállása lehetett. Hasonló lelet-anyag került elő Tokodon is. E legrégebb pilisi „lakos" összeszedte a körülötte termő gombákat és gyümölcsöket, ehető gyökereket kapart ki egyszerű kőásójával, csigát és madártojást gyűjtött, hogy táplálékát biztosítsa. Nem volt még művészete, nem írt, nem olvasott, nem volt törvénykönyve és közigazgatása. Egyetlen szabályt ismert csupán: „Elni kell valahogy!" - és ezt be is tartotta keményen. Talán évszázezredek is elteltek, amíg lassan-lassan ügyeskedve-okoskodva elfogadta a környezetében élő kisebb állatokat, kikapta a patakokban úszó halat, kődobással „lelőtte" a futó vadat, repülő madarat. Ahogy ügyeskedett, bátorsága és önbizalma is nőtt. Verembe csalta, szakadékba kergette a nála nagyobb testű négylábúakat, ahol kövekkel elpusztítva ezeket, húshoz, csonthoz és állatbőrhöz jutott. Ismét időtlen idők múltak el, amíg egyszerű lándzsájával, szigonyával, baltájával, majd íjával tudatosan becserkészte és elejtette a körülötte élő állatokat. így tápláléka és ruházata változatosabbá, megélhetése biztosítottabbá vált. Ezt bizonyítja a pilisszántói kőfülke leletanyaga, ahol mintegy i.e. 38 000 évvel ezelőtti tarándszarvas-vadászok fegyvereire és használati tárgyaira bukkantak a régészek. Hasonló korú a bajóti Jankovich-barlang, a Klastrompuszta feletti Leány-, Legény, és Bivak-barlang eszközlelete is. Bea kőkorszak idejéből származó eszközmaradványokat - a folyamatos, néha ugyan meg-megszakadó, ám mindig újra induló emberi élet eme tárgyiasult jeleit mindenütt megtaláljuk a Pilisben és közvetlen környékén, mivel a természeti adottságok kezdettől fogva nagymértékben kedveztek itt kőkorszakbeli elődeink megtelepedése és megmaradása szempontjából. A tüzet eleinte félve tisztelő, majd lassan szolgálatába állító ősember aztán egyre nagyobb léptékkel haladt a fejlődés útján. Életkörülményeit fokozatosan és egyre tudatosabban javította. Ebből következően számbelileg is gyarapodni kezdett. Növekedésnek indult a népsűrűség. Már nem volt elegendő számú - a természet kínálta - barlang, sziklapárkány vagy -hasadék. Pilisi ősünk ismeretköre új fogalommal bővült: megismerte a lakásínséget. A kényszer hatására utánozva a természetet és eszét is használva - elkezdett „műbarlangot" építeni magának. Köveket hordott össze és ezeket egymásra téve-illetve felépítette „családi házát". A házépítés célját szolgáló erdei szedelékkő vagy „lelenckő" gyűjtése mind a mai napig ismeretes a Pilisben. A róka kotorékja máig ugyanolyan, mint akkor volt. Az erdei vadméhek sem változtattak építészeti stílusukon. Az ember azonban - a mindig jobbra, szebbre, többre törekvő - rájött e kövek sárral történő összeragasztására. Ezáltal melegebb, huzat-mentesebb, tehát lakályosabb, sőt csinosabb lett egyszerű kőkalyibája. Ha az ősi házépítő - elhagyva a sarat tüze mellett kiégett, majd eső hatására megoltódott mésszel ragasztotta össze köveit, rendkívül erős, időálló falra és boltozatra tett szert. így alakult ki az erdei mészégetés. A piliscsabai, piliscsévi, pilisszántói, pilisszentkereszti és pilisszentléleki mészégető iparos ma is ugyanezzel a módszerrel, ugyanolyan formájú kemencével és szerszámokkal dolgozik, mint több ezer évvel ezelőtti Jogelődje". A mészégetés kialakulásával nagyjából egyidős a pilisi kőbányák nyitása és művelése: ez a tévesen legújabb-kori jelenségnek hitt tájrombolás. A nagy fáradságot és időt igénylő kezdetleges szedelékkő-gyűjtés ugyanis nem tudta már kellőképpen kielégíteni a számbelileg tovább szaporodó, lassan-lassan civilizálódó, házakat és várakat, templomokat és kolostorokat építő elődeink építőanyag-igényét. Szükségessé vált mai szóval élve - „a termelés koncentrálása" a kőbányák nyitása és művelése révén. A Pilis legtöbb ma is ismert - kőbányáját nemcsak a rómaiak, hanem az őket megelőző szkíták, illírek, pannonok és a kelta néptörzshöz tartozó eraviszkuszok is használták! Pilisi ősünk tehát barlangokban, sziklahasadékokban tanyázott. Csak az őskor vége felé, méginkább az új kőkor (ie. körülbelül 9000-3000) elejétől kezdve épít magának kőkunyhót, ragasztja össze annak köveit eleinte sárral,, később mésszel. így nem volt már annyira az erdőhöz kötve. Lassan kimerészkedett a hegyek lábánál elterülő nyílt mezőkre, és birtokba vette a Duna partszakaszainak egyes részeit is. Ezt bizonyítják a Dömös közelében és a pilismaróti Öregek-dűlőben végzett ásatások. Az újkőkor végén és az ezt követő rézkorban pilisi elődünk egyre tudatosabban hagyja el az erdőt, és figyelme a pásztorkodásra, majd földművelésre alkalmas térségek felé fordul. A legkitűnőbb példa erre a basaharci lelet, ahol a sok edénytöredék mellett számos, agyagból készített állatszobrocskákat is találtak. Ez a régészet nyelvén az állattartás és -tenyésztés számottevő szerepét jelenti. A bronzkor legjelentősebb leleteit a közeli tokodi ásatások hozták felszínre. E korabeli eszközök még inkább bizonyítják a bronzkori ember földművelő hajlamát, nagy kézügyességét, fejlett anyagismeretét és művészi érzékének további fejlődését. A vaskor elején, a koravaskorban már jól elkülöníthető népeket találunk e tájon. A szkítákat, az illírek követik, ezeket pedig a pannonok váltják fel. A Dera-patak völgyében - a Kisváci-dűlőtől a Kiskovácsi-majorig - egész sor egykorú települést tártak fel a régészek. Ezek lakói - fejlett állattartó földművelő tevékenységük mellett kiváló vasolvasztók, kovácsok és szerszám-, valamint fegyverkészítők voltak. A Holdvilág-árok andezitsziklái közül valószínűleg mágnesvasércet - magnetitot - termeltek ki, amit a közeli falvakban dolgoztak fel, illetve alakítottak tovább. Ezért feltétlenül ismerniük kellett a szénégetést is, hiszen a szenesített fa nagyon sokáig a vasolvasztás nélkülözhetetlen eleme volt. Vaskori elődeink - noha legtöbbször a hegyek közötti, vagy a hegyek lábánál lévő fátlan területeken bukkanunk nyomaikra - ismét „felfedezik" az erdőt, ahonnét vasércet, tűzifát és szenesítésre alkalmas fát nyernek. Ellenséges támadás esetén ugyancsak az erdő nyújt nekik menedéket. Védelmi központjuk - „mentsváruk" minden valószínűség szerint a Kőhegy tetején állott. Itt ugyanis 1938-ban egy hatalmas, fából épült, földsáncokkal jól megerősített várat - bástyákkal és lakóépületekkel - tártak fel a régészek. A lenti lapályon szántó-vető vagy iparukat gyakorló emberek veszély esetén könnyen felmenekülhettek a biztos védelmet nyújtó kőhegyi várba. Még valami vonzotta vissza a vaskor emberét az erdőbe: a vadászat. Ennivalója és ruházata biztosítva volt „virágzó" mezőgazdasága és állattartása folytán. Nem szorult már rá a vadon élő állatok húsára, bőrére és csontjára. Pusztán kedvtelésből, az ősi ösztöntől hajtva, ügyességét és jó fegyvereit kipróbálandó ejtette el az erdei vadat. Egy-egy korabeli vadászat terítéke változatosabb volt a mainál, hiszen „puskavégre" jött az őstulok, amely valószínűleg a tatárjárás idején tűnt el. A jávorszarvas a 16. század közepéig élt, de elvétve még a 18. században is fel-felbukkant ezen a tájon. Az európai bölény a 17. század során pusztult ki. A hód nem sokkal élte túl a vízszabályozások idejét. Vele egyidőben tűnt el végleg a farkas, a bütykös hattyú és a pelikán. Apáink, nagyapáink fogtak még a Dunából vizát és tokot. Nekünk legfeljebb már csak mutatóba marad egy-egy bizonyító példány. Századunkban a mérleg másik serpenyőjén mindössze egy vadfaj szerénykedik: a Korzika-szigetéről ide telepített muflon. Ókor Az írásbeliség kezdetétől - ie. kb. 3 000 - itt élt népek, néptöredékek legjelentősebb tagja a Dunakanyarban a keltákhoz tartozó eraviszkusz törzs volt. Az ie. 3. század során meghódították a Duna mindkét partját Pomáztól Szobig. Központjuk - „fővárosunk" - a Gellért-hegy oldalában épült fel. Ok az első komoly pilisi építészek és városlakók. Falakkal körülvett városokban éltek. Legnagyobb pilisi váruk a Nagy Csikóvár csúcsán állott. Magas színvonalú kézműiparuk, fejlett kereskedelmük el sem képzelhető az írás-számolás tudománya nélkül. Különösen kitűntek a fémek megmunkálásában. Legismertebb - és valószínűleg legnagyobb - településeik Esztergomban és Basaharcon kerültek feltárásra. Árutermelésük, iparuk és kereskedelmük megteremtette számukra azt a magas fokú jólétet, amely - a történelem tanúsága szerint - minden esetben egy nép legbiztosabb sírásója. Hatalmukat és erejüket eleinte csak a dákok gyengítették, akiknek pilisi megtelepedéséről Pomázon vannak adataink. Végső lehanyatlásuk időszámításunk kezdete tájára tehető, amikor a rómaiak vették át az uralmat tőlük. Az egyre erősödő római befolyás Vespasianus császár uralma (i.u. 69-79) alatt jut el odáig, hogy befejeződik a Dunántúl, majd az egész Pilis megszállása és megkezdődik a Duna jobb partján a védelmi vonal - a limes - kiépítése. A Római Birodalom kultúr-, illetve hadmérnökei kiválóan oldották meg ezt az akkor sem könnyű feladatot. A Dunakanyar két végpontján - Aquincumban és Brigetionban (ma Komárom- Szőny) erős, nagylétszámú, jól felszerelt légiós tábort létesítettek. Ezek között kisebb katonai objektumokat találunk: Ulcisia Castra (Szentendre); Cirpi (Dunabogdány); Visegrád-Sibrik domb; Szent Mihály-hegy Zebegény határában (ez kivételesen a Duna bal partján állott!); Esztergom-Pilismarót közötti Hideglelős-kereszt; Solva (Esztergom); Tokod; Nyergesujfalu; Almásfüzitő. Egy-egy ilyen erődített tábor között, fényjelnyi távolságra, kis őrtornyokat - burgusokat - építettek ki, illetve tartottak fenn. így biztosították a Birodalom itteni határát több mint három és fél évszázadon keresztül a szomszédos keleti-északkeleti quádok és szarmaták ellen. A rómaiak azonban nemcsak a fenti - máig megcsodált - erődvonal-rendszert építették ki, hanem ezzel párhuzamosan - sőt valószínűleg ezt megelőzően - pompás hadiutakat is létesítettek: végig a Duna jobb partján, Aquincum Dorog - Brigetio között és keresztül a Pilisen is. E legutóbbi egyik mellékága Pilisszántón leágazva, Pilisszentkereszten át vezetett Dobogókőre, ahol szintén őrtorony állott. A legnagyobb kultúrmérnöki-építészeti alkotás kétségtelenül az a Duna-híd volt, amely a mai Nógrádverőcénél vezetett át a folyamon, összeköttetést teremtve a szomszédos barbárokkal, akikkel békeidőben kereskedtek is az itt élő rómaiak. Az erődítményrendszer, a jól átgondolt úthálózat és e híd mögött elsősorban nyilván hadászati szempont húzódott meg. Am ne higgyük, hogy valamennyi itt élő római kizárólag csak katona lett volna. A termékeny völgyekben ugyanis egész sor mezőgazdasági jellegű település - villa rustica, vicus - épült fel. Tucatjával ismerünk ilyeneket Pomáz (Tavan-dűlő, Dolina, Gyopár-forrási út melléke), vagy Szentendre (Sztaravoda és a mai tájmúzeum) határában. A rabszolgatartó, tehát nem dolgozó, ezért fokozatosan enerválódó társadalom ugyanarra a sorsra jutott, mint keltaeraviszkusz nép-elődje. Dunántúli - pannóniai - pozícióját eleinte csak gyengítette, majd végleg elsöpörte a hun előretörés. Az 5. század derekéra végleg elhagyták vidékünket a rómaiak. Az önálló magyar állam megalapítása A Római Birodalom bukása évében - 476 -, amely egyúttal az ókor végét, illetve a középkor kezdetét is jelenti, már végérvényesen hun uralmat találunk a tájon. A lakosság természetesen nem cserélődött ki teljesen. A nomád életvitelű, helyhez kötött, pásztorkodó-vadászó hunok tárgyi emlékeit még nem ismerjük vidékünkről. A részben velük ide érkezett gótok szórványos sírjai azonban fel-felbukkannak a római települések közvetlen közelében. A harmadik „átutazó" nép - hiszen a történelemből ismert népvándorlás korát éljük - a keleti germán néptörzshöz tartozó longobárdok ezen a tájon. Itt tartózkodásukról mindössze egy nagy temető tanúskodik Szentendrém (a pomázi bekötőút kezdeténél). A longobárdoknak egyszerűen nem volt idejük tovább alakítani a Pilis-térségein, mivel tőlük 567ben az avarok vették át Pannóniát. És ezzel együtt Pilisünket is. Kezük nyoma szintén nemigen maradt rajta a tájon, hiszen ők sem voltak tanyát-verő, gyökeret eresztő nép. Megszállták a még mindig jó állapotban lévő római utakat és vámot szedtek az erre járó kereskedőktől. Csupán temetőik bizonyítják hajdani itt-létüket (Pannónia-telep, szentendrei Duna-part és Barackos út, Visegrád, Pilismarót Öregek-dűlő és Basaharc). Az avar birodalmat Nagy Károly hadai semmisítették meg a 8. század végén. E kor - karoling-kor - szintén csaknem jeltelen a tájon, mivel rövidesen szlávok következnek. Róluk - az írott történelem lapjain kívül - a nagy számban megmaradt falunevek is tanúskodnak. Csak egyetlen jellemző példa erre: Bucmuu zopog (Viszij gorád, jelentése: felsőbb vár) - Visegrád. Honfoglaló őseink 895-97 között fokozatosan vették birtokba az Alföldet. 900-ban foglalják el a Dunántúlt: részben az itáliai kalandozásból visszatért sereg, részben a Dunán átkelő seregek. Leverik a területre szintén számító morvákat, és kezdettől fogva együtt élnek az itt talált avarokkal, szlávokkal és morvákkal. (E legutóbbiak régi magyar neve: marót, marótok.) Kezdetben Székesfehérvár volt a fejedelmi székhely, de a kalandozások kudarcai után az Árpádoknak új, megfelelőbb „fővárost" kellett keresniük megalapítandó új államuk számára. Géza fejedelem - Szent István királyunk édesapja - 970 után átteszi székhelyét Esztergomba. Az esztergomi Várhegy ugyanis jól védhető: gazdaságilag is, katonailag is, kereskedelmileg is fontos úthálózat mentén, illetve csomópontján fekszik. Legelső - Európa-szerte ismert és elismert, mai napig számon tartott - királyunk kisebb legendájából - a Legenda minorból - tudjuk, hogy ő már Esztergomban, a Pilis tövében született. Ugyanitt koronázták királlyá is 1000-ben (vagy 1001ben), és itt rakta le az önálló magyar állam alapjait. * Önálló országot megteremtő, azt fenntartani, sőt gyarapítani képes pilisi magyar elődeink legnagyobb - máig ható - cselekedete kétségtelenül az államalapítás volt. A magyar történelem - tanulmányainkból is jól ismert - diplomáciai, egyház- és társadalomszervezési, gazdasági, katonai, közigazgatási és politikai eredményei, valamint európai rangú építészetünk, művészetünk, tudományunk és technikánk mind-mind ebből a faji képességből következik. Ez a nemzeti önérzetünk és világhírnevünk alapja is. Dobay Pál erdőfőtanácsos