Esztergom és Vidéke, 2005

2005-12-22 / 51-52. szám

4 GSZteRBOjD fá VIJD6fr6 2005. december 22. A III. Esztergomi Művésztelep kiállításáról* Felmerülhet a kérdés: van-e értelme a művésztelepi munkának 2005-ben? Régi ellentmondás, hogy épp a képzőművészeti alkotó tevékenység a legmagányosabb munka, csak egyedül és magányban folytatható eredményesen, s mégis a képzőművészekben, elsősorban festőkben fogalmazódott meg az igény az együttességre, az együttlétre. Lehet-e művészi hozadéka ma egy ilyen együttes munkának? Nem korjelenség (volt-e) a művésztelep, amely jellemzően a XIX. század második felétől vált fontossá az európai és magyar művészetben, s elsősorban a plein air tevékenység kapcsolta össze az alkotókat, a szabad térben végzett festői munka? Tudjuk, hogy ennek a folyamatnak óriási európai és magyar (Nagybányától Gödöllőig) története van és még a XX. század hetvenes éveiben is a világjárás egyik lehetősége volt az ún. szimpózium-mozgalom. Mára az összetartó eszmék, elemek valószínűleg lazultak, általában gondot jelentenek a finanszírozás kérdései, s így szinte szükségszerűen vetődik fel az elöljáróban feltett kérdés, s az, hogy mi lehet most, 2005-ben a cél? Nos a válasz adott, hiszen például az esztergomi művésztelep él és ennek kapcsán is sajátosak a tapasztalataink. Egy művésztelephez ma is szükség van valamiféle szellemi-művészi célra, de talán ezzel együtt elsősorban kell egy ötletgazda, egy szellemi, operatív irányító, aki szinte megszállott hittel tűzi ki céljait, fogalmazza meg elképzeléseit, s képviseli is azokat fontos fórumokon. Am természetesen szükség van mecénásra, támogatókra, akiknek biztos háttere nélkül egy ilyen terv megvalósítása azonnal kudarcba fullad. S természetesen kellenek résztvevők, alkotó művészek és nem utolsó sorban szükség van egy befogadó (elfogadó!) közösségre, amely nem idegen testként tekint e közös munkára. Esztergom városában három évvel ezelőtt elindult egy ilyesfajta munka, s úgy tűnik kezd meggyökeresedni. Ötletgazda volt Kókay Krisztina személyében, ő talált támogatókat és résztvevőket is (nem is akármilyeneket!), s örömünkre azt tapasztaljuk: a város is immár befogadja ezt a különös művészi alkotói formát. Amikor az élet telis-tele van különböző napi kötelezettségekkel, amikor szinte folyamatosan egészen konkrét célok megvalósításán fáradozunk, akkor egy művésztelepi munkának az adhatja a legfőbb értelmét, hogy szabadságot biztosít a művésznek. Szabadságot a különböző napi feladatoktól, s a szabadság alkotásként jelenhet meg művészetében. Itt csak dolgozni kell, hiszen a telep vezetője és támogatója megteremtette az alkotás feltételeit. S most, a 2005. évi nyári munka nyomán itt az eredmény, nem is akármilyen. Jó, hogy az idei résztvevők meggyőzték a telep vezetőjét, Kókay Krisztinát, hogy ő is állítson ki velük. Ő ugyan nem dolgozik itt (csak szervez, ami persze szintén rengeteg energiát igényel!), de ő az, akinek egész élete átszövődik esztergomiságával. Itt született, itt járta iskoláit, itt éltek a szülei, ide kötődik ma is, s művészetében is nagy jelentőséget kapott a város. Ezzel együtt legfontosabb kiállításait is itt rendezte, emlékezhetünk 1997-ben éppen itt, a Keresztény Múzeumban vagy 2001-ben a Balassa Múzeumban megrendezett kiállításaira. Nem előkelő idegenként van, tehát jelen, hanem szervesülve ebbe a közegbe. Ő amúgy is egy profi művészetszervező, hiszen a szakmában közismert, hogy zsennyei, kecskeméti munkája az elmúlt évek során nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy az egyik legeredményesebb textilművészeti alkotótelep folyamatosan működhessen. Most pedig itthon teszi ugyanezt, s öröm, hogy egyben látjuk titkokkal és bizonyosságokkal teli rajzait. O az a textilművész, aki ma már „expressis verbis" rajzművész. Kókay Krisztina egészen kivételes rajzolói technikájával a történelemről, a természetről, a lélek mélységeiről mesél nekünk. Mindig van munkáiban valami emberi és természeti, valami személyes teremtő-erő, ahogy lépésről lépésre halad apró vonalkáinak építkezésével. Itt vannak a gyermekkori élmények, itt vannak az esztergomiság gyökerei, ahogy szinte folynak a történések lapjain, melyek motívumokká állnak össze. Folyamatai, törései, növései, repedései egy egészen egyéni rajzi világot mutatnak fel nekünk. S munkáival szemben - jó rendezői ötlet - azonnal szembesülhetünk Dorner Anita festőművész képeivel. O a telep legfiatalabb résztvevője, jelenléte, képei bemutatása felfedező jellegű. Fiatal alkotó, de azonnal szembe tűnik erős, manipuláltságtól mentes festőisége. Megvalósult nála a művésztelepi munka egyik lehetséges célja: hatott rá a „genius loci", a hely szelleme is. Mintha a klasszikus festői tematikákat járná végig. Látunk itt tőle tájképet, csendéletet, állatábrázolást és egy nagyon személyes, szürrealisztikussá emelkedő beállítású képet, melyet talán a női sors valamiféle szublimált megjelenítésének is tarthatunk. Képeiben erős a látvány élményének visszaadása, színei tudatosan, erőteljesen építettek, igen anyagszerű a festésmódja. Változatos faktúra, burjánzó kolorisztika jellemzi ezeket a képeket, eleven ecsetkezelésével együtt. Csurka Eszter különös jelensége a kortárs magyar képzőművészetnek. Tíz éve van a pályán, igen alapos tanulmányokat folytatott, korszerű intermediális látásmódot alakított ki művészetében. Oldott, művelt, nyitott és kommunikáló lénye drámai erővel teli, ellentmondásokat feltáró művészetet hozott létre. Csurka Eszter szinte kíméletlen érzelemmel és elmélyültséggel figyel bennünket és magát. Sokszor felzaklató, amit csinál, munkái előtt egy pillanatig sem tudunk nyugalomban maradni. Éles szeme, határozott ábrázolói attitűdje, programja által most itt az esztergomi művésztelepen egy sajátos műsorozata született, melyben nagyvonalú megfigyelőnek is tűnik. Sokat tud rólunk, embertársairól. Tinta-alkalmazása festői, rajzolói eredményeket egyaránt jelent. O, aki performansz művész, aki erőteljes színekkel is dolgozó képkészítő, most színben redukáltan, de esszenciális tömörséggel tárja elénk külső és belső megfigyeléseinek eredményeit. László Dániel az utóbbi évek magyar festészetének egyik súlyos személyisége. Ő az egyik élharcosa annak a törekvésnek, amely szembeszállt a túl intellektualizált, túl spekulatív festői szemlélet egyeduralmával, aki szembeszállt a groteszkkel, a gúnnyal, aki állítja, hogy van még bőven lehetőség az úgynevezett természetelvű festészetben. Olyan festői utat választott, mely nincs benne a kortárs magyar festői kánonban. Nemrég a Műcsarnokban az ún. egyhetes kiállításon megtekinthettük enteriőrjeit, azt az atmoszférát, mely bizonyítja, hogy az intim, családias életkép műfajában is még sok festői lehetőség rejlik. Most pedig előttünk áll, hogy milyen intenzív inspirációt jelentett számára Esztergom és vidéke látványa. O a festői tények alkotója. Azt festi, amit lát, ám fényeivel, technikájával rendkívül személyes lesz mindaz, amit látunk. Remek beállításokat talál, külön örülök vedutájának, ahol a rálátás térszerűségével fokozódik képi ereje. Gazdag színkezelésű festő, de sohasem tarka mindaz, amit látunk. Számára a táj látványának öröme egyben a festészet örömét is jelenti, s képes arra, amire kevesek: a levegő rezgése is átitatja képeit, azoknak spirituális atmoszférát adva. S immár elérkeztünk ahhoz, hogy azt közöljük: Olajos György volt a telep résztvevőinek korelnöke. Ez azonban művein nem érződik. A húsz éve a pályán lévő alkotó tulajdonképpen grafikusként szerzett főiskolai diplomát, de művészetére mindig a rendkívüli összetettség volt jellemző, akár szemléletben, akár anyaghasználatban. Olajos György a maga megszállottságával, elvarázsoltságával, de ami talán fontosabb: kivételes elmélyültségével a kortárs magyar képzőművészet egyik meghatározó alkotója lett. Abszolút öntörvényű, nem a trendekre figyel, hanem kizárólag magára. Nagy erudíció, műveltség, olvasottság jellemzi művészetét, s elmélyült matériabeli és morfológiai kutatás. Mindez ma itt látható műveire is jellemző. Precíz, lassú, finom munkamódszerével sajátos sejtelmes figurákat érzünk munkáin. Akvarellceruzája finomsága gyönyörű felületek létrehozására képes. Van egy műve, amelynek Ima a címe, s az ima mindig tele van ismétlésekkel, miként Olajos György művészetében is folyamatosan nagy szerepet kap a repetíció. De miként egy nagyon ismert imádságot is mindig másként és másként mondunk el, úgy ő is egy-egy ismert(nek tűnő) motívumát mindig megújulóan alkalmazza. E mostani művei levihetnek minket a pokol bugyraiba és elrepíthetnek a szabadság birodalmába. A III. Esztergomi Művésztelep tehát 2005 nyarán igen igényes műveket eredményezett. Jó, hogy szinte ellentétes szemléletű művészek dolgoztak együtt, bizonyítva, hogy a művészetben megférnek egymással a különböző nézőpontok. Missziója a művésztelepnek fiatal alkotók felfedezése. Ezt idén bizonyította, miként jó tapasztalni, hogy a művésztelep résztvevőinek munkamorálja is kivételesen konstruktív és aktív. Köszönet Esztergom városának a támogatásért, köszönet Esztergom városa közösségének a befogadásért (ez is nagyon fontos), a telep vezetőjének áldozat- és szervezőkészségéért, s a Keresztény Múzeumnak, hogy ezúttal első alkalommal itt lehet a telep munkabemutatója. Az a spiritualitás, mely ezt a múzeumot áthatja, erőteljesen van jelen a ma itt kiállító művészek munkáiban is. Feledy Balázs *A megnyitó szerkesztett, rövidített változata Czirok Ferenc verse és grafikái: ÉBREDŐ FÉNYEK Szép szavak szárnyán repülök hozzád. Repülésünk: az életem veled. Szépség, fény és jóságos érzés lendít magával, erre tanít minden szavad. Kétüléses tűzmadár vagyok, Még akkor is, ha a fejedet kapkodod. „Mit beszélsz itt össze?" Semmit, csupán álmot, tüzet és égi madarat. Eljöttek értünk a varázslatos szavak. Tudtam: ha feléd megyek, Tiszta örömet viszek szívemben és boldogságot hozok, egész lélekszakajtónyit. Ez az összes kincsem. Felhőkön tört át a nap, és virágot bontott a végtelen. A szivárvány színeiben. I^élekszakadva néztem az elmúlást. Úgy fájt minden pillanat, mikor kínzó órák őrölték Szerelmünk szép kövét. Nézd! Ez az öklömnyi maradt. Mint egy szív, akkora. Őrizzük meg, ami a miénk! Fogyatkoznak, akikkel együtt indultunk. Az együtt éneklők, gyűléseken tisztelgők, aggódva ministrálók és a büszkén nyakkendőt kötők csapata. A kettősen neveltek. Éltek, hittek a szónak és elmentek keserűn, vággyal emlegetve múltunk egy eszmére vezérelt idejét. A rádióból pattogva zengő indulókat, a jelszavas-lobogós felvonulásokat. Visszagondolva elfelejtették a lehetőségek hiányát, a tűrést, tiltást, támogatást, vasfüggönyt és a „fortélyos félelmeket". Langyos tóban tenyésztünk ragadozók nélkül. Most jajgatva átkozzuk egymás - eddig kevésbé látszó - hiéna-leikét. Hittem én is, de nem engedtem a hitemből. Több voltam a folyónál, hát kicsaptam belőle. Magammá eredtem, már sorsom a sodrom. Az én cseppjeimben is láthatod a tengert. És a cseppekből nem tócsa lett. Szelíd erecske, de ő is eljuthat az óceánba. Nem egyedül. Te kellesz hozzá. Vezess hát, fogd a kezem. Szelíd szolgám, az alázat áll előtted. Óvatosan leveszi cipődet, gondosan ruhád gombolgatja. Beszívja illatod mohón, bőröd nézi és selymére magát képzeli. Veled együtt és örökre... Belátom, nem lehet. Örökre? Mit képzelsz?! Csak amíg élek.