Esztergom és Vidéke, 2005

2005-05-12 / 19. szám

2005. m^jus 12. 5 Dr. Szabó Lajos (1885 - 1955) 120 évvel ezelőtt született és ötven éve halt meg dr. Szabó Lajos gimnáziumi igazgató. 1949-1952 között a Szent István Gimnázium igazgatói teendőit látta el. Ebben a minőségben diákként találkoztam vele először. Nem tudván megszabadulni a diákkor kissé ironikus látásmódjától, egy humoros emlékképpel kezdem a róla szóló megemlékezést. Az ötvenes évek elején többnyire az iskola igazgatója mondta az ünnepi beszédet. Lajos bácsi egy deákferenci alkatú, kerekarcú, komoly, bajuszos, jóságos öregúr volt. Számunkra mint éretlen kisdiákok számára szerfelett mulatságos volt, hogy a háborút követő években oly gyakori antifasiszta politikai töltésű gyűléseken tartott beszédeiben - a latin kiejtési szabályokhoz hűen következetesen „faszistákról" és „faszizmusról" beszélt. Mindezt még azzal is tetézte, hogy szemüvegét váltakozva, hol a szeme előtt, hol a homlokára tolva tartotta a beszéd közben. A feltolt szemüvegét - ha a helyzet úgy kívánta - homlokredőinek átrendezésével olvasóhelyzetbe tudta ejteni. Ezt a beszéd közben legalább fél tucatszor megismételte a hallgatóság igen nagy tetszésére. Tanári arculatának egy nagyon jellemző vonása volt a megfontolt bölcsesség, emberszeretet és ezen belül is különösen az ifjúság szeretete. Nem volt szigorú tanár. Egy alkalommal, a becsöngetés után a tantermen kívül rekedt hetest nem engedtük be, a hatalmas méretű ajtó, hatalmas kilincsét belülről többen megfeszített erővel nyomtuk fölfelé. Kis idő múlva érzékelhető volt, hogy a kilincset valaki le akarta nyomni. De mi voltunk az erősebbek! Gondoltuk, a hetes majd jól pórul jár, ha az érkező tanár az osztálytermen kívül találja. Egy idő után már gyanússá vált a dolog. Elengedtük a kilincset és természetesen nem a hetes, hanem Szabó Lajos igazgató úr lépett be nagy dühösen. Nem győztünk szabadkozni, hogy a kirekesztés nem neki szólt, hanem a hetesnek. Csak annyit mondott „ezt remélem is". Ezzel az ügy le volt zárva! 1885. május 2-án született Nagykanizsán. Középfokú tanulmányait szülővárosában végezte, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett magyar-latin szakos tanári oklevelet. Bölcsészdoktori értekezésében a nagykanizsai nyelvjárásokkal foglalkozptt. Pedagógiai munkásságát Újvidéken kezdte. 1992-ben Salgótarjánba helyezték, ahol bányaiskolát hozott létre. Ennek az intézménynek volt az igazgatója 1939-ig, 54 éves korában nyugdíjazták. 1940-ben Esztergomba költözött és itt óraadói állást vállalt a községi Szent Imre Gimnáziumban. 1945-ben a politikai okok miatt leváltott Obermüller Ferenc igazgató örökébe lépve, a tanári testület bizalmát is élvezve lett a gimnázium igazgatója. Gazdaságilag és politikailag egyaránt nehéz évek vártak rá. Korához képest talán túlméretezett feladatok terheit rakták a vállára. A magyar országgyűlés 1948. XXXIII.t.c.-ben kimondta, illetve törvénybe foglalta az összes nem állami iskolák államosítását. Ezzel az esztergomi államilag segélyezett községi Szent Imre gimnázium 91 évi fennállás után állami gimnáziummá minősült, majd hamarosan a V.K.M. újabb rendelete alapján 1948. szeptember 10-én befejezte működését. A tanulóifjúság és a tanári testület átköltözött az államosított ferences gimnázium épületébe, amely egy újabb rendelet értelmében Temesvári Pelbárt Gimnázium néven kezdte meg működését. Ezt követően újabb és újabb rendeletek láttak napvilágot, amelyek nyomán többek között a Temesvári Pelbárt Gimnáziumot fokozatosan testnevelési gimnáziummá alakították át. Az átszervezéssel dr. Szabó Lajos igazgatót bízták meg. 1950-ben, újabb rendelet megbízta az igazgatót, hogy az intézijiényen belül szervezze meg a 9. sz. Altalános Gépészeti Technikumot. Még folytak az előkészületi munkák, amikor dr. Csonkás Mihály, a Szent István Gimnázium igazgatójának áthelyezése miatt 1950. július 27-ével kezdődően a Szent István Gimnázium igazgatói teendőit is el kellett látnia. Ily módon 1950-ben négy középiskola vezetésének terhei nyomták a vállát. Enyhítést jelentett ebben a nehéz feladatban az, hogy 1950 szeptemberében a Testnevelési Gimnázium Tatára költözött és az állam, valamint a magyar püspöki kar megállapodása értelmében a ferencesek visszakapták a gimnáziumokat, amelynek keretében Temesvári Pelbárt Gimnázium név alatt folytatták a működésüket. Az államosított intézmény tanári és tanulói beolvadtak a szomszédos bencés gimnázium épületében lévő Szent István Gimnáziumba. Ily módon ebben az épületben már csak két intézet; a Szent István Gimnázium és a 9. sz. Gépészeti Technikum működött dr. Szabó Lajos vezetése alatt. Egy épületen belül a kétféle iskolatípus közül az akkori oktatáspolitikai felfogás a technikumot tartotta a jövő iskolatípusának, a gimnáziumot lappangó előítélet lengte körül, amely a letűnt idők anakronisztikus, hamarosan kimúló maradványának tekintette ezt az intézményt. Ezért nem meglepő, hogy 1951 szeptemberében a gimnáziumnak kellett elköltöznie, a technikum pedig birtokba vehette a klasszicista stílusban épült, minden vonatkozásában inkább gimnáziumi célokat szolgáló épületet. 1951. szeptember 13-án dr. Szabó Lajos igazgató nyugalomba vonult, a gimnázium vezetését Medve Kálmán vette át. Nyugdíjas éveit visszavonultságban töltötte, az 1955. november 7-én bekövetkezett haláláig. A gimnáziumi évkönyv róla szóló megemlékezés utolsó bekezdésében olvashatjuk: „tanítványainak százai, mint második apjukra emlékeztek rá vissza, de felejthetetlen emléket hagyott egykori kartársaiban is, akik tőle tanulták szeretni az iskolát, a tanári hivatást, de mindenekelőtt az embert". Pár évvel ezelőtt egy régi szentimrés diák keresett fel. Az egykori diákévekről beszélgetve elmondta, hogy édesapját korán elvesztette. A háború végére a család pénze, vagyona, élelmiszerkészlete felemésztődött, és így özvegy édesanyjának nem kis gondot jelentett a két fiúgyermek felnevelése. A megélhetési kényszer egy kockázatos kereseti lehetőséghez sodorta. Az akkor már elcsatolt Párkányba, az éj leple alatt, csónakkal átjártak és itthon jól értékesíthető árukkal tértek vissza. Jól is ment a vállalkozás, de a gyakori úton töltött éjszakákat követő többnyire átaludt nappalok miatt bizony az iskolai mulasztások száma igencsak megszaporodott. Szorgalmas, jó tanuló diák lévén, ez hamarosan feltűnt a tanárainak, már-már kockám forgott az iskola elvégzése is, amikor egyszer csak magához hívatta Szabó Lajos bácsi, az igazgató. Becsületes, őszinte, nyílt diák volt, az igazgató kérdésére kertelés nélkül mindent elmondott. Lajos bácsi végighallgatta, majd néhány atyai tanáccsal útjára bocsátotta. Az igazolatlan mulasztások el lettek simítva, az iskola folytatását az igazgató, amilyen módon tudta, segítette. És tudod mi bánt nagyon mondta a könnyeivel küzdő „öregdiák" - az, hogy ezt soha nem tudtam neki meghálálni. Bányai Mátyás „Ez a Jóisten műve, nem az enyém!" Somogyi Győző térképei a Duna Múzeumban A felnőttek szívesen merülnek el olykor a gyermekek (a gyermekük) kicsinyített, önálló világában, felszítva az egykor bennük lobogott szenvedély tüzét: a kisautók, makettek, terepasztalok évtizedekkel később is szívet melengetnek, megállásra késztetnek. Ez az érzés kerítheti hatalmába a Duna Múzeumba látogatókat Somogyi Győző grafikáit látva, az Európai Közép Galéria termeiben. Megragadó képi világba kalauzolják el itt a szemlélőt a művek, melyek a magyar városok és a Kárpát-medence térképei, de tárgyukat egyéni megvilágításban ábrázolják. Ezek ugyanis (és különösen ez utóbbi, a Nagy Térkép) nem a területet mutató űrfelvételek alapján készültek - egy ilyen a múzeum állandó kiállításán, az emeleten is megtekinthető hanem földközelből. A hetvenes években, amikor kevés, Magyarországról szóló kartográfiai mappa volt kapható (az ország egy része elzárt vagy titkos katonai objektum, az egésze pedig megszállt terület volt), Somogyi Győző, indíttatva a kíváncsiságtól, elindult feltérképezni hazáját. De nem gépen szállt fölébe, hanem beutazta azt, s közben vázlatokat készített az egyes vidékekről, településekről. A hatalmas méretű grafika e mozaikszemekből rendeződött össze idővel, rajta a művész a városok, a falvak, a tájak karakterét igyekezett megragadni elsősorban. Ezáltal az ő szavaival - bár „nem pontos, de mégis hiteles térkép" keletkezett. A torzítások, az arányeltolódások az alkotói szándékot, az egyéni értékrendet is tükrözik: Zala megye (és Salföld település környéke, Somogyi Győző választott élethelye) nagyobb teret kapott, az akkor kevéssé bejárható Felvidék, Kárpátalja, Erdély kidolgozása elnagyoltabb. A vállalt aránytalanságok ellenére a kép a Kárpát-medence összes magyar települését ábrázolja, s a kiállításon a tájegységek népviseletét, épített örökségét bemutató rajzokból is szerepel egy válogatás. Barangolásra hívja a szemlélőt a Nagy Térkép és a városokról készített kisebb munkák sora, Magyarország (Somogyi Győző általi) újrafelfedezésre - a kiállítást megnyitó dr. Prokopp Mária művészettörténész professzor ugyancsak erre buzdította az érdeklődőket. Mert itt egységben látszik a táj, a kis települések ugyanúgy hangsúlyt kapnak, mint a nagy városok, a hegyeken-völgyeken pedig kirándulásokat tehet a néző. A megnyitó előtt a gyermekek az általuk elérhető alsó, a felnőttek pedig a felsőbb területeket is áttanulmányozhatták. A ráismerés örömével és a játékos megismerés útján; ismét lelkesen, újra fiatalként. Somogyi Győző festményeivel és grafikáival az elmúlt év végén, októbertől januárig (a művésszel személyesen a december 12-ei beszélgetésen) már találkozhatott városunk közönsége a Keresztény Múzeumban. Akkor megismerkedhettünk a részletek kidolgozása iránti fogékonyságával, alkotó türelmével, felelős magyarságtudatával. Mindezen erényeinek foglalata az Esztergomban most látható Nagy Térkép - illetve az eredetileg 4,5 x 3,5 méteres grafika kicsinyített fotómásolata -, amely a városrajzok és vázlatok kíséretében június 5-éig tekinthető meg a Duna Múzeum földszinti kiállítóhelyiségeiben. I. M. József nádor látogatása Esztergomban Sándor Lipót főherceg nádor szerencsétlen halála után Ferenc császár és magyar király a Habsburg-ház következő főhercegét, József Antal Jánost nevezte ki magyarországi helytartónak. A schönbrunni kastélyból 1795. szeptember 18-án kelt útra, mindenütt díszes küldöttség fogadta, A Komárom megyei bandérium Neszmélyig kísérte, Esztergom megye küldöttsége Nyergesújfalun várta. A települést Batthyány József érsek parancsára ünnepélyesen kivilágították. A főherceg az éjszakát itt töltötte. Valószínűleg az 1779-80-ban épült műemlék jellegű emeletes plébánia épületében. Másnap indult tovább Vörösvárra, majd Budára. 1796-ban a magyar rendek, az országgyűlés megválasztotta nádornak. A Habsburg-család igyekezett megfelelő feleséget keresni számára, ami természetesen nem nélkülözte a politikát sem. A választás I. Pál cár lányára, II. Nagy Katalin unokájára esett, a 16 éves szépséges Alexandra Pavlovnára. Az esküvő 1799. október 30-án Gatcsinában volt. Ez a cári kastély Szentpétervártól 45 kilométerre a Fehér-tó partján áll. II. Katalin ajándékozta fiának, Pál nagyhercegnek. A fényűző kastélyban 600 szoba, 3 trónterem, színház, lovarda volt és terjedelmes park vette körül. A következő év elején indult haza Krakkón keresztül az ifjú pár. Ekkor már Esztergomot is útba ejtette. Erről a látogatásról néhány információt találtunk a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzati Levéltár szabad királyi városi jegyzőkönyveiben. A látogatók tiszteletére díszes kivilágítást készített elő a város. Stark Vencel üvegestől világításra alkalmas „poharakat" kölcsönöztek 3 forint 59 dénárért. Ezekben az apró üvegmécsesekben - pohár - olaj vagy apró gyertya égett. S mint a kis ábra mutatja fel lehetett akasztani. )

yAz iluminátióra (díszvilágítás) 50 font faggyúért és 10 font gyertyáért Kasper Ferenc szappanyosnak tartozó 15 forintok "-at a kamarási (városi) kasszából kifizették. A faggyút fáklya készítéséhez használták. Ha elég hosszúra készítették a nyelét, földbe szúrva udvarok, utcák, terek világítására lehetett használni. Elég sűrűn leszúrva ünnepi világítást adott. „O Hercegsigek Neveinek alkotmányáért Manhart Ferenc Asztalosnak 1 forint 30 dénárok." Ezt valószínűleg valamiféle diadalkapuként lehet értelmezni. Schnitzer Simon esztergályossal a gyertyatartókat is rendbe tették, nem sok munkája lehetett velük, mert csak 36 dénár munkabért kapott. József nádor elé deputációt és kocsit küldtek, ami 29 forint és 9 dénárjába került a városnak. 1800. január 31-én „a királyi Herceg nádorispán a királyi hercegnével budai útjában Esztergomba látogatott". Nemcsak kivilágítás, hanem zeneszó is fogadta a magas vendégeket. Katonazenekar és lovas-bandérium tisztelgett. „A Magyar Lovas Kompánia trombitásának 3 forintot fizettek, a Magyar Gyalog Kompánia muzsikásának szintén 3 forintot" utaltak ki a városi kasszából sikeres szereplésükért. Nagy fogadás volt, feltehetőleg asztali zenével, mert a muzsikosoknak 10 forintot és a város muzsikusainak külön 5 forintot utaltak ki. A városi jegyzőkönyvekből az nem derül ki, hogy hol volt az étkezés, hol szálltak meg. Ebben az időben Vályi András azt írta Esztergomról: „Legnevezetesebb vendégfogadója a Fekete Sas a piatzon". De az is lehet, hogy a Barátok utcájában (Bottyán u.) 5. szám alatti épületben, amit az esztergomiak Meszéna-háznak ismernek, itt gróf Dormer János generális özvegye lakott. A másik lehetőség egy szintén nagyméretű, emeletes épület, a mai Megyeháza, akkor még a tekintélyes Szerdahelyi úr magántulajdonában volt. Azért merült fel bennem ez a lehetőség, mprt azt viszont tudjuk, hogy „Őfelsége a Palatínus látogatásakor az udvarához tartozó Szoba Lányok özvegy Szilvi Ferencnénál szálláson valának". O is a Barátok utcájában (Bottyán 9.) lakott, tehát a fent említett épületek közelében. A jónevű szűcs mester özvegye a ma is műemléknek számító 253 négyszögölön épült, 9 tengelyes homlokzatú épületben biztosan kényelmesen szállásolta el a jó körülményekhez szokott lányokat. Kedvükbe járt azzal is, hogy „már jóval az előtt általa fűtött szobáknak" kellemes melegéért később jóváírás fejében egy öl rőzsét kért. József nádornak ez a házassága rövid volt, tele szomorúsággal. Mint bátyjának, Ferenc császárnak írta 1801. március 8-án, hogy felesége 21 órás vajúdás után leányt szült, de az olyan gyenge volt, hogy meghalt. „Dieses Unglück zu Boden drückt" (lesújtotta a szerencsétlenség). Alexandra Pavlovna sem erősödött meg, rövidesen ő is meghalt. A nádor 1803-ban Üröm határában tornyos görögkeleti sírkápolnát építtetett Heppe Szaniszlóval szeretett feleségének, s csak hosszú évek multával kötött újabb házasságot. Hetvesné Barátosy Judit