Esztergom és Vidéke, 2005

2005-03-24 / 12-13. szám

2005. március 24. Gszoamxn vip^fre 9 Hatvan éve bombázták Esztergomot Az 1944 - 45-ös tanévre írattak be szüleim az esztergomi községi népiskolába (ez a Hősök-terei iskola volt). Arra emlékszem, hogy a kis „t" betűig jutottunk el, mikor (kb. október - november) tanítónk, Gábriel István (egyben iskolaigazgató) hazaküldött bennünket azzal, hogy gyakran szirénáznak (fiataloknak magyarázatként: szirénával jelezték a bombatámadást és a végét - a légiveszély elmúlt). Szüleim előrelátóan leszedték a képeket a falról, és a többi értékesebb holmival lehordták a pincébe. A dupla ablakokból is az egyik táblát. Jó nagy pince, még megvan. Lassan lekerült a pincébe a tűzhely (spórherd), apám csinált két emeletes ágyat, ott aludtunk. Nappal mentünk a Maiára (a Hévíz utcában lévő csőhöz) vízért, mert elterjedt, hogy mérgezik az ivóvizet. A pincében petróleumlámpával világítottunk. 1944 karácsonyán hatalmas dörgés rázta meg a levegőt: fölrobbantották a hidakat. Mit tudtam én kik, kire lőnek. Hét éves sem voltam. Egy bombatámadást (?) megért házat láttam, anyámmal kimentünk a Szent János-kúthoz, a templom melletti házat érte a találat. Gyerekszemmel: iszonyatos pusztítás! Hatvan éve történt A Szamárhegyi harcok A szamárhegyi harcok kerek hatvanadik évfordulójára emlékeztünk március 20-án. A hegyen található emlékkeresztnél több mint száz hős alussza örök álmát egy hozzájuk nem méltó, jeltelen tömegsírban. Ha errefelé jár az ember, még ma is felfedezheti azokat a lövészárkokat, géppuskafészkeket, harcálláspontokat, ahol annak idején - 1945 márciusában - hős honvédeink védték a hazát, a szülőföld minden talpalatnyi területét, az utolsó puskatöltényig harcolva, dacolva a zord időjárással, minden nélkülözés közepette. Amikor 1945. március 20-áról 21-ére virradóra megindult a szovjet offenzíva, helyzetük reménytelenné vált. Mögöttük a maróti heNagybátyám, egyben keresztapám: Kubányi Sándor házában, pontosabban pincéjében laktunk, éltünk. Innen az emlékezés pontja: Sándor napkor kezdték a bombázást. Este. A „Marinéni" nevű „bombázó" légitraktor egyesével hordta és dobta le a bombákat válogatott katonai célpontokra. Ugyan mire? Igaz, nálunk volt két német katona elkvártélyozva, de ha azért bombáztak, felesleges volt. Féltem. Apámmal fenn aludtunk az ágy emeletén, engem lefektetett és mindenki visszafogott lélegzettel figyelte, ahogy a „Marinéni" idepöfög, ledob egy bombát, és visszamegy. (Talán a reptéren szálltak fel - le.) Meglehet, a tizedik bomba esett az udvarunkba. Pici, 8x8 m-es, zárt udvar. Hatalmas robbanás, a lámpa kialudt, majd robajjal ömlött le nagyanyám spájzából az edény, dunsztosüveg miegyéb. Sándor bátyám törte meg a csendet: Elünk... Később értettem csak meg, hogy az oroszok bombáztak. * Szeretném összegyűjteni mindazoknak a visszaemlékezését, hiteles elmondását, akik átélték a bombázást, illetve konkrétumokat tudnak. Kérem telefonáljon a 33/414-603 számra. Kiss György gyekben, mellettük a Vaskapuban, a Duna túloldalán, sőt már Esztergomban is szovjetek voltak. Gyakorlatilag még visszavonulni sem tudtak, szívósan és elszántan harcoltak tovább a túlerővel szemben. Szinte mindegyikük hősként esett el a hazáért... Egy ilyen történetet hallva nem tudunk a mai világra jellemző módon közömbösek maradni: tettüknek példaként kell állnia előttünk és a fiatalabb nemzedékek előtt. Elérzékenyült szívvel emlékeztünk rájuk, ezen a vasárnap délelőtt. Az ünnepi beszédet Koditek Pál mondta, majd a Himnusz közös eléneklése után elhelyeztük a kegyelet virágait a fakereszt tövében. A megemlékezésen részt vettek a helyi katonai hagyományőrzők (többek közt jómagam is), akik korhű egyenruhában adóztak a hősök emléke előtt. Miklós Tamás A nagy napok intézetünk krónikájában 1944 októberében honvéd hadikórházat telepítettek intézetünk épületébe. A fiúk ebédlője kórteremmé, az első és második emelet termei pedig rendelőkké, műtőhelyiségekké és irodákká alakultak. A garázst katonai konyhává rendezték be. A növendékeknek el kellett hagyniuk az intézetet. Szétszóródtak a bizonytalanságba, hogy megkeressék szüleiket, otthonukat. Október 21-én kb. 500 zsidót hajtottak keresztül a városon. Gyalog vánszorogtak Komárom felé. Siralmas látvány volt. A kíntól vonagló arcú öregek és riadt szemű apró gyerekek némán is irgalomért esedeztek. Az ég súlyos kupolájára fekete vonalat húztak a károgó varjúcsapatok... December 8-án bombázták először városunkat. Kb. 30 ember és 10 ház esett a támadás áldozatául. Szállt a pernye, a korom, és sűrű, fekete felhőként fedte be a tetőket. Mintha fekete pillangók repdestek volna, gyászolva a múltat, az életet. Intézetünk sértetlen maradt. Elérkezett karácsony szent estéje. Felbőgtek a szirénák, hogy elnyomják a békességet hirdető angyali szózatot. Egész éjszaka ismétlődtek a riadók. Remegve szorongtunk az óvóhelyeken. A bombák pedig egyre hullottak a magasból, mint a félelmetesen vijjogó dögkeselyűk. Telkünkön összeomlott egy ház. A következő éjszaka még jobban megviselte idegeinket. Nem lehetett megszokni a halál állandó settenkedését... A tornatermet kisebb találat érte. Egy másik bomba az udvar közepén fúródott a földbe. Csillagszóró helyett foszforos lövedékek villantak meg a levegőben. Siettünk őket homokkal eloltani. Az ablakok már mind üresen tátongtak, a légnyomás kitörte az üvegeket. Karácsony másnapján reggel fél nyolckor jöttek be intézetünkbe az első orosz katonák. Fél órával előbb hatalmas detonáció jelezte, hogy Dunánk szép hídját a németek levegőbe röpítették. Az orosz felderítő járőrt egy százados vezette. A kvadrumban géppisztolyukból lőttek egyet-kettőt. Németeket kerestek. Amikor meghallották, hogy az intézet iskola, kolostor és egyben kórház is, a kapitány elrendelte, hogy ki kell tűzni az épületre a vöröskeresztes zászlót. Délután katonaorvosuk megvizsgálta a sebesülteket, akik között egy orosz fogoly is feküdt tüdőgyulladásban. Ennek külön szobát rendelt. A magyar sebesülteket is naponta meglátogatta, sőt 60 kilogramm húst is küldött nekik. Csak épülni lehetett hivatásszeretetén, nemes humanizmusán. Szilveszter éjszakáján a németek bombázták a várost. Fülsiketítő fütyüléssel, félelmetesen zuhantak a házak fölé a stukák. Rémséges zenebona közt virradt ránk az újesztendő. De élt bennünk a remény, hogy ennyi szörnyűség után csak valami jobb jöhet. Január 6-án reggel hiába kerestük az oroszokat. Stratégiai okokból kivonultak a városból: Dorogon, Párkányban és Pilismaróton vonták össze erőiket. Délután visszatértek a németek. Ettől kezdve állandó ágyúharc színtere volt Esztergom környéke. Az állandó bizonytalanságban az idegeink már pattanásig feszültek. Nem tudtuk, mit hoz a holnap. Eletet, halált? Súlyosan nehezedett ránk az ellátás gondja is. Ha még sokáig tart ez a pokol, mit esznek sebesültjeink, betegeink? Február 16-án a németeket magyar tábori csendőrök váltották fel. 19-én hatalmas légitámadás viharzott el felettünk. Hiába örültünk, hogy ennek is vége, mert a bombázás többször is megismétlődött. Hetvennél is több volt a halálos áldozatok száma. Egy 120 kilós bomba a padlást és alatta még két födémet átszakított. Végül a klerikusok egyik szekrényében szétesett, anélkül, hogy robbant volna. A porta előtt is felrobbant egy, de csak a felette lévő szoba ablakait és ajtaját nyomta be. Február 20-án újabb két légitámadást szenvedtünk át. Körülbelül százan haltak meg, vagy kaptak súlyos sebet. Veszedelmes kint járni a városban, mert a Duna túlsó oldala az oroszoké. Onnan lövik a Bazilika kupolájában meghúzódó németeket. Február 25-én gránát csapott be a tornaterem utcai részébe. Március 3-án és 4-én ismételten sorozzák a gyermekeket. Főbelövéssel fenyegették őket. Kegyetlen kíméletlenséggel a fiúk ebédlőjében folyt a felháborító ceremónia. Szegények már haza sem mehettek, itt kellett megvárniuk, míg továbbvitték őket Németország felé. A Csurgókút felett hantolt két sír két megszökött, de elfogott fiúcskát takar. Március 16-án aknavetők ugatnak Dorog irányában, a Duna túlsó partján pedig ijesztően bömbölnek az ágyúk. A németek szinte észrevétlenül tűntek el a városból. Magyar katonáknak adják át helyüket. Március 20-ára virradóra az eddigieknél sokkal nagyobb légitámadást élünk át. Pokoli izgalmak között kb. 300 bomba hullott a városra. A rettentő zenebona aznap még egyszer megismétlődött. Lorettói kápolnánk tetőzete eltűnt. Csak 21-én tudtuk meg, hogy a háromnapos támadás az oroszok bevonulását készítette elő. így történt. Emberek haltak meg, és emberek szenvedték el a legrettentőbb kínokat. Vérüket és könnyüket beszívta a föld, és ebből a könnyből és vérből kisarjadt a legcsodálatosabb valóság: a szabadság. P Jeromos (A ferences iskola történeti gyűjteményéből közreadta Bánhidy László.) Emlékezések a 60 éve véget ért második világháborúról (V) Drez

da, 1945. f

ebruár 1

0 - március 19. (Folytatás) Újabb légiriadót jeleztek, de az előző, a pincében átélt bombázás olyan félelmetes volt, hogy inkább a gyakorlótér felé futottunk. Mindig csak arra figyeltünk, hogy a fejünk felett világító vörös jelzőfények köréből kikerüljünk. Eközben a bombák robbanásától remegett a föld, nappali világosság gyúlt a város felett. A gyakorlótéren fekve vártuk ki a bombázás végét, amely szerencsére elkerülte a mi területünket, de a várost újra romboló bombákkal szórták meg. Ez a légitámadás már 14-ére esett: éjjel 1.30 és 2 óra között zajlott le. A szirénák már nem működtek, így csak a repülők távolodó zúgásának megszűntével óvakodtunk vissza körletünkbe. Néhány óra alvás után mentésre vonultunk a városba. Az egyik lángokban álló háromemeletes épületből hoztuk ki a kisebb bútorokat és ingóságokat. Mivel a harmadik emelet már égett, oda nem juthattunk fel, sőt hamarosan leszakadt az égő falépcső is. Sajnos, a tűz gyorsan terjedt, mert a falak belső burkolata mind vörösfenyőből készült. Egy zokogó német asszony kitépte kezünkből az éppen „megmentett" Hitler-képet, és átkozódva megtaposta a földön. Az Elba partjára kijutva láttuk a még mindig lángoló belvárost, a folyó hídján át menekülő óriási emberáradatot. Szívbemarkoló volt a füsttől szinte vakon botorkáló emberek látványa - gyerekekkel, babakocsikkal, kis batyukkal, a környező erdők felé vezető úton. Az Elba partján sok volt a bombatölcsér, az egyik peremén halott német katona feküdt bepólyált lábbal. Valószínűleg abból a kórházból igyekezett elmenekülni, ahonnan mi az előző éjjel mentettünk. Az ebédidő közeledtével elindultunk laktanyánk felé, de útközben ismét légiriadót jeleztek a távoli szirénák. Megint a gyakorlótérre futottunk, ahol egy-egy nagy fenyőfa tövében mindenki talált magának menedéket ígérő mélyedést, amelyben meghúzódhatott. Ez a légitámadás, amely 12 órától 12.30-ig tartott főként a menekülő embertömegből szedte áldozatait. Szomszédunkban volt a 22. gyalogezred körlete, ahová a mentésre kivonult szakasz visszafelé tartott. Légiakna csapódott közéjük, súlyos veszteségeik voltak. Február 15-én délben a gyakorlótéren ért az újabb légiriadó. Az erdő szélén lévő futóárkokba ugráltunk és onnan néztük a ragyogó napsütésben - mint valami nézőtérről - a leszórt bombák ördögi színjátékát, amely ez alkalommal is mintegy fél óráig tartott. Február hónapban már nem volt több bombázás, de március 2-án, amikor a Sportcsarnok melletti épület alagsorába mentünk gázálarc vételezése céljából, elkezdtek hullani a bombák. Légiriadó nem jelezte, mert a szirénák ekkor sem működtek. Megint úgy fél óráig „ismételhettük át" a közeledő robbanások hangjának iszonyú hatását. A bombázás után pedig a gyakorlótéren megdöbbentő szemlére nyílt módunk: tele volt bombatölcsérekkel, tövestől kitépett fákkal, azokon a helyeken, ahol az előző riadó alatt meghúztuk magunkat. Úgy hittük: biztonságban... Február 16-án harcászatból dolgozatírás volt. Az a hír járta, hogy a szovjet előnyomulás miatt be akarnak vetni minket is Drezda védelmére. Ebben mi nem akartunk részt venni, ezért elhatároztuk, hogy folyamodványt írunk. Azt fogjuk kérni benne, hogy - ha már a frontra visznek - vigyenek a magyar határ védelmére. 18-án megírtuk, és a szolgálati utat betartva, benyújtottuk az iskola parancsnokának, Kocsis ezredesnek. Zendüléssel vádolt és szörnyen leszidott bennünket. Másnap a jeges udvaron egyórás csuklógyakorlatban részesítettek. Kibírtuk, és elértük, hogy bevetésünk a későbbiekben már nem is került szóba. 20-án Hannisch német főhadnagyot, hozzánk vezényelték, hogy bevezessen a páncélököl használatába. Délután megtartotta az első ismertetést. A következő reggel tantermi foglalkozásra vonultunk, amikor körletünk egyik szobájából robbanás hallatszott, és egy katonasapka repült ki az ablakon. Szabó Imre, aki egészségügyi szolgálatos volt közöttünk visszarohant megnézni, hogy mi történt. Saródi Pista, aki 20-án napos-szolgálatot teljesített, és ezért nem vett részt az oktatásban, nem akart lemaradni az anyagból. Fogta a szoba sarkában elhelyezett páncélöklöt, és leszerelte a fejét. Kíváncsi volt az elsütő-szerkezet működésére ezért belenézett a csőbe, és megnyomta az indítógombot. A töltet berobbant, a hátrafelé kilövellő tűzcsóva Pista jobb szemét és halántékát elvitte. Kórházba került. 28-án kiképzés közben kaptuk a szomorú hírt, hogy bajtársunk meghalt. Március l-jén tantermi foglalkozás volt a kerek asztalnál, délután oktatófilmet néztünk meg a német és szovjet mesterlövészek ügyes módszereiről. Szabadidőnkben a megalakult énekkar készült a temetésre. A Drezdában átélt utolsó bombázásra következő napon 3-án reggel gyászmisét tartottak Saródi István lelki üdvéért, majd a temetőben fájdalmas búcsút vettünk a nemzeti színű zászlóval letart koporsóban nyugvó évfolyamtársunktól. O volt az egyetlen vesztségünk egészen hazatértünkig, beleértve a szörnyű bombázásokat is. * Március 15-én, a nemzeti ünnep alkalmából egy kis megemlékezés volt, majd szabadfoglalkozás. Kimentünk körülnézni a lebombázott városba, ahol már csak tragikus romjaikban láttuk viszont a gyönyörű műemlék-épületeket. (...) 19-én - édesapám névnapján sokat gondoltam az otthoniakra... Egy éve ezen a napon szállták meg a németek Magyarországot. * Milyen messze került - időben is - a komáromi vár, a karpas?ományos iskola és akkori katonatársaim... Bélay Iván