Esztergom és Vidéke, 2005

2005-10-27 / 43-44. szám

6 esztew^n es viP6fre 2005. október 27. Sárándi József: Eljön a világ vége Mint mindig, most is „bonyolult" a, hazai és nemzetközi helyzet. Én már annak örülök, ha le tudok írni egy határozott névelőt vagy kötőszót, anélkül, hogy befognák őket valamely elvont okoskodás igavonójául. Hajtman Kornél: Egy proli élete A világ lefagyott körülötte, csak képzelete és álmai mentették őt meg a fagyhaláltól. Jobbra volt a gyár, balra a temető ő középen ballagott az állomás felé, a reggeli feles tartotta benne az életet naponta. Zitty-zötty-zitty-zötty-zitty-zötty egész életében ugyanaz, ugyanúgy felkelt és elindult, de egyszer balra fordult. Bélay Katalin: Halottak napjára Sírhantok közt bolyong a lélek; Üzenetet hoz, azt jelzi - élek. Sok szgp virágot teszel a sírra, így él O újra e napon. Táncol és serceg a gyertyaláng, üdvözli és őrzi Okét, sírjukban szunnyadva pihenőket. Melegség jár át - hisz Rájuk gondolok. Kertésze leszek mára. Ünnepel az egész temető. Koszorúk, virágok, fények, temetőkben bolyong a lélek. Ne feledd, végállomásod itt van! Hoznak majd Téged is. Pihenő mindörökre, megérkezel. Sírodban őrzöd Te is titkaid tovább. Virágok, gyertya, mécsesek illata szállong. Harmatos hantok közt ünnepi hangulat; bánat, sírás, egy-egy ima. Ez kell most; hisz halottak napja van. Hogyan halt meg József Attila? Orbán Balázs: A Lábathlan-család síremléke Múlt évben rég nem látott barátom, Simonffy Kálmán látogatására, az Esztergom vármegye felső szélén fekvő Karvára rándulván, ő hívta fel figyelmemet az ottani régi templomra és a benne levő síremlékre, melyről valóban csodálom, hogy mindeddig irodalmilag fölfedezetlenül miként maradhatott. Csak az hal meg, akit elfelejtenek!" „Ki ragyogni látod életed csillagát, Halljad a Természet hathatós szavát, Még ma a föld takarhat..." (sírvers) Cseng fülembe gyermekkoromban hallott temetői ének. Az ember fiatal korában keveset gondol a halálra, az elmúlásra. A temetőbe is csak akkor megy ki, ha hozzátartozóját, barátját kíséri utolsó útjára. Rohanó életében kevés idő marad a temetőjárásra. Élete alkonyán már egyre többet foglalkozik a halál gondolatával, készül az utolsó útra. „Nem hal meg, kit igazán szeretnek, Az hal meg, akit elfelejtenek!" - olvasható sok gondozott síron. De, sajnos igen sok az elhanyagolt, elgazosodott sír is. Különösen szomorú látványt nyújt a Hősi temető. Közeledik Mindenszentek ünnepe, a Halottak Napja. Egyre többen iparkodnak a temetőbe kerti szerszámokkal, virágokkal, koszorúkkal, hogy rendbe tegyék szeretteik nyughelyeit. A temetkezési vállalat dolgozói is szorgalmasan takarítják a sírkerteket. Mindenszentek napján sokan mennek ki a temetőbe, hogy leróják hálájukat, tiszteletüket elhalt szeretteik sírjánál. Sok család ilyenkor találkozik olyan ismerősekkel, akiket talán egész évben nem lát, hisz más vidékre sodorta őket az élet. Akiknek hozzátartozóik nem a helybeli temetőben, talán idegen földön, jeltelen sírban - hős katonafiaink - nyugszanak értük egy-egy mécsest, gyertyát gyújtanak a nagy temetőkeresztnél. Alkonyodik. A megnyújtott mécsesek, a sok gyertya fényburkot von a temető fölé. Sokak ajkán hangzik el: Nyugodjatok békében! Lassan elindulnak hazafelé az emberek, s fájdalommal gondolnak a temetőben nyugvó szeretteikre. De a kapun a „Feltámadunk!" reményt keltő felírást olvashatják. Hasonló című könyvével kapcsolatban látogatott el a Városi Könyvtárba Garamvölgyi László ezredes, aki egy jó hangulatú közönségtalálkozón beszélt eddigi irodalmi munkásságáról, s az említett könyvelkészítésének nehézségeiről. Az ORFK szóvivője már középiskolás kora óta rajongott az irodalomért, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy első novelláskötete 18 éves korában jelent meg. Ám a szíve a nyomozói pálya felé húzta erőteljesebben, így tanulmányai után először járőrként kezdte meg működését. Hamarosan azonban megindult tíz évig tartó nyomozói karrierje. Munkája során sem hagyott fel az írással, s a „fiók" számára sok történetkezdeményt produkált az évek során, mígnem kapott egy publikálási lehetőséget, s ezek után Leslie Valley állnéven adta ki könyveit. Majd a kilencvenes évek közepén vágott bele József Attiláról szóló könyAz ó egyházhoz közeledve, Karva kicsinyled templomában már messziről egy félkör-apsisú román egyházra ismertem, a miről még inkább meggyőződtem, midőn annak alig három hüvelyk szélesség mellett két láb magas ablakocskáit közelről vizsgáltam, láthatván, hogy azok körívvel záródnak, s a román kornak középről ki- és befelé kajácsosan táguló, egyszerű tagozatlan bélletével bírnak. Azonban a korjelölőként fennmaradt félkör apsissai és ablakokkal meg kell elégednünk, mert a diadalív és hajó teljesen átalakíttatott, sőt a szentélyen is - a fösvényen világító két régi ablakocska mellett - nagyobbat nyitottak. De ahogy beléptem az egyházba, az ékítménytelen rideg kis épület azonnal háttérbe szorult, mert a hajópadlat közepén egy valójában meglepően szép síremlék kötötte le figyelmemet. Ezen síremlék piszkei vörös márványból készült; hossza 233 centimeter, szélessége 115 cent., s egy átrepedésen kívül teljesen ép állapotban van. Közepén remek domborművű faragványban a Lábathlan-család címere pompázik. Torna-paizs a szokott dűlt helyzetben, egyik felén jobban kihajtva, jobbról a szokásos lándzsa elhelyezésre szolgáló bemetszéssel. Á paizs közepén átnyilazott szív domborodik, ami a Lábathlan-család címere volt. A paizs fölé torna-sisak van helyezve, melynek csúcsán sisakdíszűl ismét az átnyilazott szívet találjuk. Ami vének megírásába, melynek célja a köztudatban élő öngyilkosság-teória kriminalisztikai módszerekkel történő felülvizsgálata. Ám az írás folyamán többször érték vádak. Gyakran az irodalomtörténet elleni „merényletként" értékelték kísérletét, s nem értették meg az okokat. A szerző szerint ugyanis a kriminalisztika és az irodalomtörténet két különböző, egymással ellentétes módon közelíti meg a történteket. Az irodalomtörténet az életpályából (pl. versekből) von le következtetéseket, talál okokat az öngyilkosság - teória bizonyítására, a kriminalisztika pedig épp a megtörtént eseménytől halad visszafelé, így próbálva megfejteni mi is történt valójában. A szerző -nyomozói vénájának segítségévelezek ismeretében azt állítja, hogy az öngyilkosság tényét sok tekintetben meg lehet cáfolni. Először is a halála előtti utolsó néhány napban József Attila csupa jó hírt kapott: munkát azonban ezen címernél a legmeglepőbb, a mi neki valódi műbecset és művészi értéket ad, az a címer-foszladék, mit a közönséges ily címerkereteléstől elté- rőleg növénydíszlet alkot, melynek gyöke a sisak-csúcsra díszletként lapul oda, azután pedig egyik ága előrekanyarodva, másika hátúi maradva, a legművészibb fonadék-hálózattal egymással összetekerődző, mindenféle kacskaringós kanyarulatokkal futja körül és kereteli be minden oldalról a középponton levő címert. Ézen növény-díszlet stilizatiója oly meglepően szép, maga a faragvány oly művészi könnyűdedséggel van kivivé, hogy ez emlékkövet méltán tekinthetjük úgy, mint régi síremlékeink egyik legkitünőbbikét. Érdekeltségünk még inkább fokozva lesz, midőn szerkezetéből annak igen nagy régiségére következtethetünk; mivel tudjuk, hogy a tornasisak és paizsok még Németországban is a XlV-XV-dik században használtattak leginkább, amiért sírkövünket ezen korszakból származottnak kellene tartanunk még azon esetben is, ha semmi felirat nem tanúskodnék erről; de a találgatás, a régészeti alapelveken való számítgatás és korhatározás kételyeitől teljesen fölment a sírkőnek igen szépen megmaradott körirata, mely kiválóan szép idomú minuskel betűkkel készült körirat a következő: Hic est Sepultura nobilium de Lábathlan Anno Dominni (sic) Millesimo Quadringentesimo. szerzett, házasodni készült (halálának napján templomnézőben is volt), tehát rendeződni látszott élete. Másodszor a szomorú esemény nem egy elhagyatott, nyílt pályaszakaszon történt, hanem közel az állomáshoz, illetve nem a mozdony előtt lelte halálát a költő, hanem jóval hátrébb, két szerelvény között. Természetesen a szerző még sok egyéb indokot is fel tud mutatni az öngyilkosság ellenében. Ez az oknyomozó mű 5 évvel ezelőttjelent meg, s az ezredes bibliográfiáját húsz kötetesre növelte. A beszélgetés során szóba került még a szerző nyomozói pályafutása, amit ő sikeresnek értékelt, ám elmondása szerint azért néhány üggyel neki is meggyűlt a baja, majd a sztárságról alkotott véleményét is ecsetelte néhány mondatban, és megállapította, hogy Magyarországon nincsenek is hagyományos értelemben vett sztárok. A közönségtalálkozó végén pedig a megszokott dedikálás sem maradhatott el. Bódi Gergő E szerint a történelmünkben egykor jelentékeny szerepet játszott Lábathlan-család síremléke fekszik előttünk, úgyszólván egyedüli maradványa gyanánt ezen kihalt nevezetes családnak, melyből vajda, hadvezér, kapitányok, várparancsnokok és főispánok kerültek ki; de nemcsak ezen okból nevezetes sírkövünk, hanem műbecséért is méltán figyelmet érdemel az, mint igen becses műtörténelmi emlék s mint bizonyítéka annak, miszerint a XTV-dik század végén a kőfaragás mily fejlődött és virágzó állapotban volt nálunk; végre pedig még azért is méltatnunk kell, mert adatúl szolgál arra nézve, hogy a piszkei nevezetes márvány-bányák már akkortájt is művelet alatt voltak. Nem tehetem, hogy e helyütt egyszersmind a Lábathlan-családról - éppen e műemlék megérthetése tekintetéből - pár szót ne mondjak. Ez egyike levén a már rég kihalt családoknak kevés az, mit róla tudhatunk. Származási helye a Karvával szemben, a Duna jobb partján fekvő, s Komárom vármegyéhez tartozó Lábathlan község, s vagy a falu vette a családtól, melynek birtokában volt, nevét, vagy, a mi valószínűbb, a falutól vette a család. Lábatlan falu 1267-ben és 1283-ban már előfordul, a Lábathlan-családdal azonban legelőbb 1414-ben találkozunk, mert ekkor találjuk a történetileg ismert legelső Lábathlan Mihályt, ki Csongrád vármegye főispánja volt. Bár az 1400-ból való síremlék arra mutat, hogy a Lábathlan-család már jóval előbb létezett, s a karvai kistemplom alá e család sírboltja volt elhelyezve. Mihályunknak négy jeles fia volt: Miklós, Gergely, László és János, kik nagyrészt szerepeltek és kitűntek. Miklós 1458-ban érdemei jutalmáúl Kecskemét városát 5000 aranyért zálogcímen nyeri Mátyás királytól. Gergely 1444-ben Várnánál esett el. Lászlónak e csatában való jelenlétéről ugyan nincsen adatunk, de ott van fia, II. Gergely, ki fogságba esik, kiszabadultával 1458-ban Világosvár kapitányává lesz, épp a tájt, mikor Szilágyi Mihály fogoly volt ottan, s mint várkapitány hősileg harcolva esik el Possasinxiél 1460-ban. Azonban a testvérek között legnevezetesebb Bélay Iván szerepet János játszott, ki, hogy korának igen jeles embere lehetett, már az is mutatja, miszerint Mátyás király 1459-ben, tehát éppen akkor nevezte Rozgonyi Sebestyénnel erdélyi vajdává, midőn a Fridrik-pártiak ott is föl kezdék fejüket emelni. Lábathlan János erdélyi működéséről nem sok adatunk van ugyan, de az, hogy Erdély a szászoknak Fridrikkel való kacsintgatása, s többek nyugtalansága mellett is Mátyás hűségében megtartatott, arra mutat, hogy Jánosunk igen erélyes kormányférfi volt, ki, úgy látszik, hogy nem sokára a székely és temesi ispánságot is magához vonta, mert bár vajdává neveztetésekor Paksi Lászlót találjuk mint székely ispánt mellette, de az ezen év november végén Medgyesen tartott országgyűlésen a Sepsi- és Miklósvárszék között fölmerült nehézségeket Lábathlan János mint székely és temesi ispán s credentionalissal ellátott királyi biztos intézi el, rendeletet küldve Királykő (Kiralykeove), Heltwén (Krizba) és Törcsvár parancsnokainak, hogy Miklósvárszéket Szepsiszék hatalmaskodása ellen törvényszerű önkormányzati jogaiban oltalmazzák. Lábathlan János nevével többé nem találkozunk, sőt mivel 1462ben már Pongrácz Jánost találjuk az erdélyi vajdaságban, azt kell következtetnünk, hogy Lábathlan János ezalatt vagy elhalt, vagy a Fridrik elleni harcokban valahol elesett. A Lábathlan-családból ezután még csak két egyén emelkedik ki: András, ki 1483-ban Sáros és Sztropkó várának kapitánya, később Zemplén vármegye főispánja, és György, kiben 1558-ban a Lábathlan-családnak magva szakadván, Lábatlan falut s e család más jószágait Istvánffy Miklós és Ratkovics Pál nyerik el. (1868. julius hó.)