Esztergom és Vidéke, 2005

2005-07-21 / 29-30. szám

2005. július 21. eszcmBcw és vipéfre 5 Bamberg Stuart Máriája Palmetta Gyermekek és fiatalok művészeti fesztiválja (sms) Talán az első fesztiválhétvégének kijutó kisebb érdeklődés, talán az ez időben tartott másik nagyszabású rendezvény (Suzuki fesztivál) konkurenciája volt az oka annak, hogy a tavaly nagy tömegeket vonzó gyermekhétvégére idén kevesebben látogattak el. Kevesebben, de éppen nem kevesen. Programokból idén sem volt hiány, ám a szombati és vasárnapi műsorváltozás szintén nem kedvezett a rendezvény sikerének. A soron következő fesztiválok részletesebb műsora elárulja, hogy több új elem is belekerült a programba: pénteken esténként kertmozi várja az érdeklődőket (most a Jankóvics Marcell János vitézét vetítették), vasárnap délelőtt pedig kamarakoncertre hívják a komolyzenét szeretőket. Örvendetes újításként ezen esztergomi művészek szerepelnek, de más helybeli zenészek, amatőr színészek is helyet kapnak az idei rendezvény-sorozaton. Ezenkívül minden hétvégén újabb művekből nyílik kiállítás a platánsor alatt, amely a szárnyasoltárokhoz hasonlatos képtartókról a Szárnyas szabadtéri tárlat nevet kapta. A fesztiválok sora ugyanis egy diákokból álló kis csoport alkotótábora is, ahol folyamatos munka zajlik; tárlatukon most az itt készült, a Weöres Sándor ihlette képeiket mutatták be. Pénteken Pittmann Márton, szombaton Boka Gábor szerepelt a tavalyi fellépők közül, az első este pedig a nagyhírű Beshodrom együttes fergeteges, moldvai, szerb és cigány elemekből építkező zenéjére mozoghatott együtt a közönség. Július 16-án a Mindszenty téri színházban is megtartották az első előadást a Győri Balett vendégszereplésével. Vasárnap pedig az Esztergomban élő, 13 éves zongoratehetség, Konyicska Renáta koncertje kápráztatta el a hallgatóságot. A gyermekek mindeközben a Levendula játszóházban természetes alapanyagú ajándéktárgyakat készíthettek a maguk és szüleik örömére, ami már tavaly is nagy sikert aratott. A Győri Balett Esztergomban Az Esztergomi Ünnepi Játékok sorában tavaly a Markó Iván által rendezett előadás szerepelt elsőként a vízivárosi színpadon, s erre mintegy válaszul idén a Győri Balett lépett fel itt június 16-án. Az a társulat, amely éppen Markó Iván vezetésével vált világhírűvé fennállása első évtizede alatt. 1991-ben az ő távozása után került Kiss János a táncegyüttes élére (aki máig megtartotta ott vezető szerepét), és irányítása alatt más darabokkal is meg tudta őrizni nemzetközi hírnevét a tavaly negyedszázada alakult társulat. Győr és az ország különböző fesztiváljai, Németország és Ausztria után, mely országokban szintén rendszeresen vendégszerepel, a Győri Balett most Esztergomban is közönség elé állhatott. Mint az az előadás előtti bevezető szövegben elhangzott, a nyári program-sorozatot szervező közhasznú társaság európai színvonalú műsorokkal kíván nemzetközi rangot adni a rendezvényeinek. Ez a mostani esetben is beigazolódott. A fogadtatásról az előadás sikere és a teltházas nézőtér vallott egyértelműen. Egészestés táncprodukciók sajátossága, ha a műsor több műből áll, hogy egészen eltérő darabok kerülhetnek egymás mellé - Káin és Ábel történetét így övezte tavaly a két Bolero Markó Iván színpadán. A Győri Balett most szintén változatos programmal mutatkozott be, s bár mindhárom sikeres produkció az utóbbi évtized műsoron tartott darabjai közül való, és mindegyiket neves külföldi koreográfus komponálta meg, egymás mellett látva össze nehezen illő részeket alkottak az est során. Először Vivaldi Stabat Matere fájdalmát jelenítették meg lírai finomsággal a táncosnők (koreográfus: Róbert Cohan), majd a férfiak következtek az ókori görög és a mai amerikai testkultuszt felidéző, Trójai játékok című produkciójukkal - a közönség soraiban nagy számban jelenlévő tinilányok örömére. A helyenként akrobatikus elemekből álló, gesztusnyelwel élénkített bemutatójuk a klasszikus testgyakorlás során, de a modern testépítő szalonokban is fellelhető versengést ábrázolta enyhe gúnnyal (koreográfia: Róbert North). A dobbal és ritmushangszerekkel kísért táncművet az est befejező részében egy klasszikus zenére komponált újabb darab követte: Carl Orff műve, a Carmina Burana szólalt meg. A szerkezetében, tartalmában is változatosabb zenedarab a színpadon gazdagabb koreográfiát nyert (Günter Picknek köszönhetően), amelyet a fénytechnika erőteljesebb alkalmazása kísért. A mű elején a Canterbury mesék középkori alakjai elevenedtek meg a történelem körforgásában egy árnyjátékhoz hasonlóan, s a jelmezes kettős produkciók, kis epizódok a színes fények háttere előtt igazi látványélményt jelentettek. Idővel a táncosok levetették történelmi kosztümjeikét, és befejezésül, a visszatérő zenei rész alatt korunk hű lenyomataként (egymással csak alkalmi párt alkotva) rótták magányos köreiket. A darab végén a hatásos összkép is elmaradt, mert a katarzis szintén nem divatos fogalom ma már. A közönség az előadás megkezdése előtt a színház egyetlen bejáratánál hosszú sorban várt a bejutásra, több-kevesebb türelemmel. A méltatlan sorban-állás után természetesen most is csak késéssel kezdődhetett el a produkció, de a műsort követő zivatar legalább a nagyérdeműnek megkegyelmezett. A technikusok akkor még éppen csak elkezdték a szétszerelést. (-ffy) (EB.) Március idusán autóra szerelt hangosbemondó járta Esztergom utcáit. A helybélieknek ez persze egyáltalán nem lehetett ismeretlen, hiszen más fellépéseket hirdettek már ezzel az eszközzel. Újszerű mégis abban volt, hogy német nyelven is tudatta a közönséggel: aznap este a Hoffmann Theater társulata lép fel a Várszínházban, akik egyenesen a bajor testvérvárosból, Bambergből érkeztek. Az esztergomi közönség számára azért volt egyedülálló az est, mert első ízben hallhatott idegen nyelvű előadást a Vár falai között. Bevallom, már azt megelőzően is eltöprengtem azon, vajon mennyire lesz vonzó az itt tartózkodó németek, vagy éppen elrettentő a hazaiak számára, így aztán izgatottan füleltem a bejárat közelében idegen hangokat fürkészve. Meg kell mondjam, egyet sem hallottam, sőt ismerős arcokat sem véltem felfedezni. Friedrich Schiller ^életének húszas éveiben íija meg Ármány és szerelem című drámáját. Ez még a romantikus Sturm und Drang hatása: a hatalom, az intrikák és az előítéletek hálójában vergődő szerelmesek világa, akik inkább meghalnak, semhogy fejet hajtsanak a számukra zord környezet előtt. Egy évtized múltán szoros kapcsolatba kerül az Itáliából hazatért Goethével, és mindkettejük figyelme a klasszikus művészet harmóniát kereső formái felé irányul. Schiller Wallensteinéének gondos megszerkesztettsége már önmagában is párját ritkítja, de az 1800-ban elkészült Stuart Mária valóságos gyöngyszem. A dráma a skót királynő utolsó három napját tárja elénk, és ez idő alatt derül fény a múltra, az Rangos nyitókoncert a Vízivárosi templomban Tavaly fokozatos kialakulás jellemezte az új helyszínen az Esztergomi Ünnepi Játékok arculatát, idén azonban már ugyancsak rangos eseménnyel nyílt meg a második év. A Jazztergom rendezvényei a Várszínházban tartott megnyitóval kezdődtek meg július 7-én, a nyári hétvégéken jelentkező fesztivál-sorozatot pedig másnap Pitti Katalin koncertje vezette be. A Kis-Duna parton álltak már ekkor az árusok asztalai, a segítőszemélyzet és a nagy színpad is a tavaly megismert, ünnepélyes bordó színbe öltözött. A templomban a koncert előtt jó házigazda módjára Cséfalvay Pál kanonok, plébános köszöntötte a közönséget, a szervező Esztergom Nyári Fesztivál Kht. részéről azonban nem került sor nyilvánosan a rendezvény-sorozat megnyitására. Ennek formális keretei, hagyományai részben még kialakulóban vannak (mint minden ilyen nagyszabású, új program esetében), de az egységes arculattal, díszlettel bíró fesztiválsor egy nyitó és egy záró ceremóniával ünnepélyesebbé tehető. Pitti Katalin Liszt- és Déryné-díjas operaénekesnő ingyenes koncertjét Isten dicséretének szentelte, amint ezt a műsor címe is jelezte. Ezt tükrözték a nagy átéléssel előadott dalok (melyek között az Ómagyar Mária-siralom, Bach, Donizetti és Liszt művei is szerepeltek), ráadásként Gounod Ave Mariája következett. Zongorán énekét Sándor Szabolcs kísérte, aki Pergolesi közismert Stabat Materét is megszólaltatta. Bár ez és Bach művei különös hangzást nyertek ezen a később elteijedt hangszeren abban a templomban, melyben működő és használatban lévő orgona is rendelkezésre áll, mégis páratlan zenei élményben volt része a közönségnek a rangos megnyitón. A siker várható, az érdeklődés viszont várakozáson felüli volt: a folyamatosan bővített pótszékek ellenére többen kényszerültek állva végighallgatni a rendezvényt. (I. M.) ellentétek okaira, Erzsébet kínzó tehetetlenségére és az udvari érdekhálózatok szövevényére. Emellett bővelkedik az izgalmas fordulatokban olyannyira, hogy noha az olvasó jól ismeri a szörnyű véget, időnként mégis megfeledkezik róla, reménykedve a kedvező fordulatban. Stuart Mária démonikusan vonzó személyisége, a francia nevelés adta könnyedsége, fesztelen viselkedése, vidám udvartartása még magát Schillert is elbűvölte. Nem kevésbé a két királynő vetélkedése az angol trónért (tudjuk: mindkettejükben Tudor vér csörgedez), ami valójában csak egyike volt a köztük húzódó számos konfliktusnak. Először is Mária hithű katolikus, Erzsébet pedig a protestáns hit buzgó védelmezője. Súlyos szálka továbbá az öregedő és szépnek nem igazán nevezhető angol számára ellenfele ragyogó külseje, amivel minden férfit le tudott venni a lábáról. Feljegyeztek egy esetet, amikor egy költői lelkű fiatal francia nemes úgy megszédült az ifjú királynő nyájasságától, hogy egy éjjel szép reményekkel telten elbújt annak ágya alá. Mária azonban, miután megtalálták, kitiltotta az udvarból. Huszonhat éves volt, mikor alattvalóinak egy része fellázadt, és menekülnie kellett. Talán a rokoni szálakba vetett reménye lehetett az oka, hogy éppen riválisánál keresett menedéket. Erzsébet azonban fogságba vetette. Ez a rabság viszont az ő börtönét is jelentette, mert 19 évig tépelődött azon, ki meije-e végeztetni ellenfelét. Ezalatt várról várra hurcolták, őreit állandóan váltották, ennek ellenére mindig akadtak újabb és újabb hívei, s a fogoly végig erős politikai tényező maradt. Emlékszem, amikor néhány esztendeje az irodalmi Nobel-díjat, a magyarok közül első ízben Kertész Imre kapta meg, sokan csóválták a fejüket, mondván, hogy mások inkább megérdemelték volna a rangos elismerést. Néhányan közülük Márai Sándornak ítélték volna a kitüntetést, gyarapítva azok számát, akik soha semmivel nem elégedettek. Az irodalmi teljesítmény ugyanis nem egy könnyűszerrel mérhető grillcsirke, amit rácsapunk a mérlegre, majd annak digitális kijelzője pontosan megmutatja a súlyát. Vannak dolgok, amiket nehéz méricskélni, sőt vannak olyanok is, amiket nem is lehet. Nem beszélve arról, hogy Nobel-díjat ritkán szoktak posztumusz osztogatni. Ügy hírlik, már régóta tervezik a mi kis Várszínházunk lefedését, amit valahol sajnálnék, hiszen akkor nem ragyognának ránk a csillagok. Annyi előnye azonban kétségkívül volna, hogy programjainkat nem az időjárás szeszélye uralná. Az egész napos bizonytalanság dacára a hónap nyolcadik estéjén a felhők másfelé kanyarodtak, és színpadra engedték a Gyulai várszínház előadóit, akik Márai írásaiból készült darabot hoztak magukkal. Sokakat mégis elbizonytalaníthattak a vad fellegek, mert a nézősorok igen foghíjasra sikerültek. Bánhatják. Az előadás vázát, kissé túlzó szóhasználattal, cselekményét az író naplójából kimetszett részletek adták, amely kronologikus léptekben vitte előre a műsort. Ám a naplók közül csupán egy, a már halála után kiadott utolsó szerepelt, ami az 1984 és '89 közötti vallomásokat tartalmazza. (Nem pedig a'83 és '89 közötti, ahogyan az a műsorfüzetben tévesen megjelent, mert ilyen nem is létezik.) Mind közül „...ez a legszemélyesebb, ez árulja el a legtöbbet a belső történések, a seelische Realitát mélytengeri áramlásaiból. A napló korábbi kötetei egy író kesernyés kommentárjait tartalmazzák a (mindenkor) ellenséges külvilágról, az árnyképekké foszló kortársakról; tudósításokat küld egy elsüllyedt Atlantiszról, ahová mindig visszavágyott, s amelynek habok alá merülését képtelen volt érzelmileg feldolgozni. " - írja róla Czigány Lóránt (Egy polgár végső vallomásai-, Kortárs 1999. 6. sz.) A megvénült, halálra készülő Márai szerepét Helyei LászValljuk be: szép, de igen nehéz feladat várt bambergi „testvéreinkre". A színházba lépve meglepett, hogy semmiféle díszletet, de még egy árva kelléket sem láttam, csak az elárvult deszkákat. A meglepettség azonban nem tartott soká, valamit sejtetett az előadásról, mégpedig azt, hogy a dráma önmaga „adja magát", a dialógusok és monológok különösebb külső beavatkozás vagy kényszer nélkül bontják piajd ki a néző előtt a cselekményt. így is volt. A rendezés és a színészi játék mesterien adta vissza a drámát, mindenféle mesterkélt „elvezetés" és „többet akarás" nélkül. Egyedüli technikai segédlet a fények remek alkalmazása volt, ez fokozta vagy jelezte az egyes jelenetek hangulatát, néha helyszínét. A felvonások közötti cezúrát is pofon egyszerűen, de annál világosabban jelezték: sötétbe borult a színpad. Ha a nézők közül valaki ismerte az uralkodónőkről készült korabeli képeket, minden nehézség nélkül rájuk ismerhetett. A díszlettervező még a fejeket díszítő diadémokat is hűen utánozta. A történet gyújtópontja a két koronás fő találkozása a fotheringhay-i kastély kertjében (ami a valóságban soha nem történt meg, de a flrámai kompozícióban nélkülözhetetlen szerepe van). Ebben a jelenetben a gőgjétől szabadulni képtelen Erzsébet a skót királynő szemére hányja vétkeit, akit, miután hiába próbál annak szívére hatni, végül elborítanak indulatai: ,Jíiggye meg, forgandó a földi sors! Az istenek a gőgöt megtorolják! Tisztelje és félje a szörnyű erőt, Mely engem most lába elé taszít..." (Kálnoky László fordítása) ló alakította, aki oly öregesen vonszolta le magát a színház hosszú lépcsőin, hogy percekig az a bizonytalan érzés volt bennem, mintha a valóságban is ilyen elesett lenne. Végig egy karosszékben ült, és innen olvasta fel a napló bejegyzéseit, melyeken lényegében két meghatározó fájdalom ível át: a feleség, Lola halála, és a közelítő vég. A prózai, ám cseppet sem prózai hangulatú szövegbe Márai költeményeit ékelte be Papp Zoltán. A remek tolmácsolásból kiemelkedett a Halotti beszéd, ami a magyar líra egyik legmegrázóbb verse. A hölgyekkel szemben talán illetlenség, de a logika most úgy kívánja, hogy utolsóként szóljunk a darab harmadik szereplőjéről, Horgas Eszterről, aki Ilona, vagyis Lola szerepét játszotta, akit az író mindig csak L.-ként jelezett. Sajátos és találó módon ő nem szavakba öntötte mondandóját, hanem a fuvola hangjaiba. Ha jól belegondolunk, akkor az ifjú hölgy valójában két szerepet játszott: először a haldokló asszonyét, majd exitálását követően Lola azon képét, ami az író emlékeiben élt tovább; egy csodálatos fiatalasszonyét, akit a fehér selyemruha angyali szépségűvé nemesített. A lírai és a prózai részek hangulatának erős kontrasztját tovább növelte, hogy a sötét ruhát viselő író mellett, a másik kettő tiszta fehérben volt. Ráadásul, a karosszékbe kényszerített haldoklóval ellentétben ők szinte folyamatos mozgásban voltak. A naplórészletek kíméletlenül, alkut nem ismerve viszik a darabot a drámai végkifejlet irányába, az író végső elkeseredettségébe. Ami nem is elkeseredés, inkább szándékos visszavonulás; a néző úgy érzi nem a világ hagyja magára az elesett embert, hanem az író húzódik ki belőle. ,

rAlkohol majdnem semmi, pohár vizes bor, néha egy sör. Cigaretta kb. napi tíz. Szex, ilyesmi semmi, álomban sem. Nem is hiányzik. Gyöngédség jólesne, de nem bízom senkiben. Őlva§mány: éjjel az újság, aztán Krúdy. Új könyvet már nem olvasok." Ez egy 1988. augusztus 27-ei bejegyzés részlete. Utána semmi, csupán egyetlenegy a következő év január 15-én. „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje." Nem sokkal később eldördül a pisztoly. Filemon A pisztoly