Esztergom és Vidéke, 2004

2004-04-22 / 16. szám

4 i * """.'^f^víüÉö: 2004. április 22. A FOTOGRÁFUS MÉLTÓSÁGÁRÓL 25 éve halt meg Martsa Alajos Egy „majdnem" kiállítás a városi könyvtárban Ottmár Sándor felvidéki grafikus és festő esztergomi bemutatkozásának lehettünk tanúi április 14-én, a költészet napi megemlékezés után. Aki valamiféle összefüggést szeretne találni a két esemény között, már most szólok, hiábavaló próbálkozásra emészti erejét. A színhely és az időpont egybeesése nem összeesküvés eredménye, csakis a véletlen műve. Miként az is, hogy Nagy falusi Tibor amott a befejező gondolatait tolmácsolta, itt pedig felvezetőként és vendéglátóként vett részt. Irodalmár lévén, vagy tán a költészetnap hatására az első néhány perc most is a versek jegyében telt, a „Lyukasóra" folytatódott. Egy-egy mű elhangzása alapján kellett felismerni a közönségnek, hogy ki az alkotó. Miután Wernke Bernát hatalmas jártasságot mutatott a misztikum eme világában, „sportszerűen" kizárták a megmérettetésből (nos igen, aki költő...!). Ezek után már valóban az est főszereplője került a képzeletbeli reflektor fényébe. Szinte egész eddigi élete a tőlünk harminc kilométerre fekvő Zselíz városához kötődik, így természetes, hogy érzelmileg is összefonódik a településsel. A helység talán legismertebb és legvonzóbb látványossága az egykor az Eszterházy család tulajdonába tartozó kastély, amit a nagy komponista, Schubert is előszeretettel látogatott annak idején, de hogy ebben mennyi szerepe lehetett a fiatal Eszterházy lány szépségének, azt a titkot hagyjuk meg a múlt selyemkendőjébe burkolózva. Visszatérve Ottmár Sándorra, megtudhatjuk tőle, hogy pályafutásának kezdete nem a művészetek irányába indult, de idővel mind fullasztóbbnak érezte az őt körülvevő világot, és ez egyre inkább a festészetre terelte figyelmét, mígnem húszegynéhány évesen egyik napról a másikra szakított addigi foglalkozásával. Szűkös esztendők következtek, különféle alkalmi munkákat vállalt, de így több ideje maradt, hogy az alkotás világába merülhessen. Szívós munkával képezte és persze képezi magát most is tovább, jórészt autodidakta módon. Tíz évvel ezelőtt egy újabb fontos lépésre szánta el magát: felhagyott minden más munkával, és azzal a tevékenységgel keresi meg kenyerét, amit szeret. A látszat szerint eddig sikerrel. A művészetről vallva kiemeli, számára legfontosabb, hogy mindig önmagát adja, képein csakis az önmagán átszűrt világ jelenjen meg. A legkisebb mértékű „idegenkezűség" a művet hiteltelenné és számára értéktelenné teszi. Frissítővel a Club ERA nevű zenekar két tagja szolgált. Trióként konferálták fel őket, ki tudja, talán azért, mert három hangszert vetettek be. A beszélgetést követően a meghívottak „összevegyültek" egymással, az ilyenkor jól ismert „odacsapódásoknak" tán kissé suta és felszínes a légköre, a megismerkedésre azonban kitűnő alkalmat nyújt. A képek nézegetése közben (grafikák, krétarajzok és festmények) magam is alkalmat találok, hogy néhány szót váltsak Sándorral. Arra, hogy miért nem láthatóak címek a művein, elmondja, hogy ennek nem a lustaság vagy a fantáziátlanság az oka, hanem éppen az, hogy a néző fantáziája lóduljon meg, fedezze fel maga a témát, adjon maga címet. Ha ezt előre felkínálják az bizonyos mértékben befolyásolja a szemlélőt, előre odaköti, prefixálja valamihez, és ez általában nem. jó. Több képednek témája a bohóc, mit jelent számodra a figura, kérdem. Ez egy erős szimbólum, válaszolja, ő az, akit mindig a király, az erő, a hatalom mellett látunk. Ám a tréfálkozás, mások felvidítása csupán a felszín, a bohóc valójában a metafizikai bölcsesség birtokosa, aki képes a világot kifordítva látni, sőt láttatni. Ezen túlmenően az embert magát is gyakran a bohóc alakjában látom, aki az örökösen vidám maskara mögött gyakran igen szomorú és magányos. Mindig szívfacsaró érzést vált ki belőlem egy síró bohóc látványa. Befejezésül elmondja, hogy ő nem nevezné az itt látható anyagot kiállításnak, mert a művek száma ezt nem engedi meg, így aztán a szerényebb hangzású bemutatkozó terminusban állapodtunk meg. íme, a címben szereplő jelző magyarázata. Ottmár Sándor, köszönjük, hogy ellátogattál hozzánk és bemutattad önmagad! Filemon Béla Dombovári Tibor, a magyar búvárfotós Martsa ALAJOS ÖNARCKÉPE, 1954 -cerunrjll, 19,5x28,2 ..m Amikor Martsa Alajost megismertem ő 53 éves volt, én pedig 24. Most, amikor reá emlékezem éppen tizenkét évvel vagyok idősebb mint ő volt akkor, mégis ugyanazt a tiszteletet és nagyrabecsülést érzem iránta, amit megismerkedésünk idején. 1910-ben született Pozsonyban. 1920-ban Csehszlovákiából való kitelepítés után a család Esztergomban telepedett le. Itt végezte polgári iskolai tanulmányait is, ahol Féja Géza (a jobboldali fotón) és Bányai Kornél is tanárai voltak. Diákévei alatt érte az a tragikus szánkóbalRendhagyó tárlatnyitás tanúi lehettünk április másodikán a Kortárs Galéria és Kiállítóteremben. Alkotói beszélgetésen ismerkedtünk meg Szklenár András budapesti festőművész ez évi esztergomi kiállításán az úttal, amelyen elindult ifjúkorában. Tácsik János, a festőművész-tanár jó barát, emlékezett vissza azokra az időkre, amikor egy fővárosi nagyvállalat nagyméretű ünnepi plakátjait, mint dekoratőrök együtt festették: a portrékat, a nőnapi üdvözléseket. Szklenár András élete igen sokszínű: tízpróbázott, evezett, zenével foglalkozott. Végül - technikai alapok elsajátítása után a festészet szeretete győzött és elindult. Festményei és őmaga is eljutott Európa több országába, majd az USA-ba és Kanadába. Témái a régiekhez, a „nagyokhoz" és a klasszikus hagyományokhoz nyúlnak vissza. Mindezt saját művészi előadásmódjában, a maga által választott, csupán emlékeztető színvilággal ábrázolja: a görög-római mitológiát, a bibliai-keresztény jeleneteket, a reneszánsz és a flamand „idézeteket". A modernizmust a „szürreáliába hajló" képek jelenítik meg. A festményeken az emberi alakok mellett, mögött és alatt „töredékszerű elemek és foszlányok" jelennek meg. Színvilágukban azonban teljesen egységesek, összeolvadnak, és kellemes összhatást adnak. Gyakran megjelenő motívum a képeken a boltív és a redőzött drapéria. A textíliák képi megjelenítését régen is festőudvarokban tanulták a művészjelöltek: például, hogyan kelJUeqluoó eset, melynek következményei egész életére mozgáskorlátozottá tették. A fényképész-segédi vizsgát 1929 tavaszán Budapesten tette le Pécsi József és Révész Imre mesterek előtt. Egy újsághirdetés nyomán Makóra került segédnek, majd onnét Szegedre ment. 1933-ban hazatért Esz.tergomba, ahol kiváltotta iparengedélyét és elvállalta egy fotóműhely vezetését. 1935-37 között Tuniszban dolgozott, majd hazatérve megnyitotta önálló esztergomi műhelyét. Célja elsősorban a modern szemléletű portréfényképezés volt. A második világháború alatt bombatalálat érte műtermét és mindene odaveszett. A háború után rövid ideig különböző közéleti funkciókat töltött be, majd 1951-ben megbízást kapott a városi könyvtár megszervezésére és vezetésére. Ezt a feladatot látta el egészen nyugdíjba vonulásáig, de a fényképezéshez soha nem lett hűtlen. 1979 tavaszán halt meg. Martsát nem kényeztette el az élet, testi és lelki gyötrelmekben egyaránt bőven volt része. Nem volt soha gazdag és nem volt szerencsés ember. Egyénisége mégis derűs és kiegyensúlyozott volt, igényesség és magabiztosság jellemezte. Olyan ember volt ő, aki szavaival és tetteivel, de hallgatásával is tanítani tudott, ám ma már tudjuk, hogy elsősorban és legfőképpen mégis műveivel tanít bennünket. O még a magyar fotográfia azon vonulatához lett bársony- vagy selyemhatást festeni. Szabó Bernadett, az ifjú művészettörténész okos és hozzáértő kérdéseivel irányította a beszélgetést, így tudtuk meg, hogy a művész első indíttatása már az általános iskolában jelentkezett. Pénztárgép-szalagra rövid történeteket rajzolt és nem tudta, „nem lehetett abbahagyni". A technika tanulását az iskolai rajzórákon kezdte, majd szakkörökbe, művésztáborokba járt. Az első komoly, igazi festészeti próbatétele a képcsarnoki munkája volt, ahol klasszikus festményekről pontos másolatokat készített. Ezután érlelődött meg benne saját, önálló témavilága, szimbólumrendszere: a lovak ábrázolásában a szabadság és az erő, a férfias energiák bemutatása, a női test pedig az általános emberi szépség megtestesítője. Az építészeti elemek (boltívek, kapuk) magyarázata, hogy a festőművész jelképes kapuknak fogja fel az emberi lét fejleményeit. Idézzük őt: „Születésünk pillanatában van egy kapu. Az életben számtalan kapu létezik, általuk mindig előbbre haladunk, ám az utolsó már sehová sem vezet". Ez utóbbi végszót ellensúlyozzák a keresztény témák és elemek, melyek pozitív energiákat sugallnak az élethez: középkori képek modern felfogásban. A kiállítás május 20-áig tart nyitva. A Kortárs Galéria és Kiállítóterem ez évi programjáról a Fesztiválkalauzból és a helyi médiákból értesülhetnek a tárlatlátogatók. H.G. Április 22-én 17 órakor a Dobó Galériában Ezüst György festőművész és Ezüst György Zoltán grafikusművész tárlatát FALUDY GYÖRGY költő ajánlja a figyelmünkbe TEHÁT: MA TALÁLKOZÁS AZ ÖRÖKIFJÚ KÖLTŐVEL! tartozik, melyet Székely Aladár, Rónai Dénes, Pécsi József vagy Balogh Rudolf munkássága fémjelez, akik még fényképész iparosként lettek országos hírű fotóművészekké. A jó iparos szakmai tisztessége és a független alkotóművész kreativitása együtt adja meg Martsa fotográfusi karakterét. Műveiből igényesség, a téma iránti őszinte érdeklődés sugárzik. Ezek a képek nem az „ellesett pillanat" esetleges bravúrjai, hanem a lényeglátás művészi dokumentumai, a szilárd morális alapokon nyugvó vizuális ítélkezés iskolapéldái. Modelljei - akik egyszersmind barátai is voltak - egyfajta XX. századi magyar pantheont alkotnak, melyben éppen fényképei révén immár maga a fotográfus is méltó helyet kapott. Joggal írta róla Zolnay László: „...a szobája tenyérnyi Európa volt". K.E. ; r> msí Í'%1 „Elnéztem Tibort, amint a homokon hason fekve maga elé szegezte fényképezőgépét. Türelmesen várt. A homoklakó zebragébekre és a velük egy üregben éldegélő partnergébre például másfél órát kellett várnom. Végül megszokták a jelenlétemet, kibújtak a fedezékből, így néhány centiméterről fotózhattam az életüket. (...) Legszívesebben az egész merülést egyetlen témának szentelem magyarázza". így ír Dombovári Tibor búvárfotós alkotói módszeréről Molnár Attila Dávid a National Geographic folyóirat 2004. évi áprilisi, magyar nyelvű kiadásában a „Pislogó homok" című bemutató cikkében, melynek tárgya: a világ melegtengereiben, a korallzátonyok közti „víz alatti fényképezés". Külön öröm nekünk, esztergomiaknak, hogy április 13-án személyesen is találkozhattunk a fotóművésszel a Duna Múzeum Galériájában. Több tízezer fotója közül jó néhányat állított ki városunk polgárai és diákjai számára. A „szerelem" 1985-ben kezdődött. Ekkor diplomázott Miskolcon, kohómérnöki szakon, s ugyanebben az évben „hangolódott rá" Kubában, a Karib-tengeren a víz alatti fényképezésre. Később Egyiptomban, a Vörös-tengeren, aztán Dél-Koreában, majd a dél-kínai-tengeren folytatódott. Fotózott Dél-Afrikában, Cipruson, Spanyolországban, Malajziában, Indonéziában és nyaranta az Adrián. A közeljövőben Jordániába, újból Malajziába és Pápua-Indonéziába készül. Munkásságának kiválóságát számtalan világfesztivál-kiállítás, nemzetközi nagydíj jelzi az USA-tól Ausztráliáig. A National Geographic Magazin vásárolja képeit^ más részét a német Save-Bild Ügynökség forgalmazza. E szakterületen ő képviseli egyedül a közel-kelet európai országokat. „Különleges dolog az, hogy fotósunk tengernélküli ország fia, aki művészetté fejlesztette tevékenységét, így fényképezni azt jelenti: meg kell keresni a témát, tudni kell 'találni', és a jellegzetes tulajdonságaikat felmutatni. Közben a búvárfotós tengeráramlásban és bizonyos súlytalansági állapotban dolgozik. Segítsége nincs, csak magára számíthat." Haraszthy László környezetvédelmi helyettes államtitkár megnyitójában így értékelte kiállítónk munkáját. Mint szakértő, elemzést adott a „tengeres országok" életkörülményeiről: mennyire más és meghatározó a tenger a nép gondolkodás- és életmódjában, iparában, közlekedésében, sportéletében, földrajzi elhelyezkedésében. A melegtengerek környezetében nem zajlott jégkorszak, így a törzsfejlődés folyamán számtalan és sokféle, csak erre a környezetre jellemző élőlény „keletkezhetett" a part-menti vizekben. Némelyiket pedig csak mostanában, az utóbbi két évtizedben, éppen a búvárfotózás jóvoltából fedezték fel és határozták meg. A képeknek így nem csupán művészi, hanem dokumentális értéke is van a jövő számára. Különösen vonatkozik ez sajnos - az itt-ott már pusztuló korallvilágra! Idézzünk fel néhány fajtanevet a „tengeri fényképtárból": -muréna, homokbúvár, állkapcsos hal, ékszersügér, pillangó- és bohóchal, törpe csikóhal, zebragéb, korallgéb, korallőrhal, bőröndhal, varangyhal, papagájhal, békahal, kőhal, íjhal és csillagvizsgálóhal, melynek csak a szeme látszik ki a homokból. Némelyik a kísérő mikrovilághoz tartozik: olyan pici lények, hogy szinte látatlanul egybeolvadnak egy-egy színes korallággal, vagy a gazdahal bőrfelületével. Különféle „életképek" mutatják be számunkra nem csupán a tengeri lényeket, hanem az embervilág véletlen, vagy éppen nagyon is akaratlagos tengervízi nyomait: az 1942-ben elmerült, ma már alig felismerhető japán repülőgép-roncsot, vagy például a bennszülöttek víz alatti „vadászatát". A fényképeket pontos adatleírás, helymeghatározás és rövid magyarázat kíséri. Mindez okos és gyors didaktikai segítséget nyújthat a tanárkollégák számára a képtári, rendhagyó biológia-órákhoz. Nagy élmény lehet iskolásaink számára ez a világszínvonalú, szinte a nem földi színekben, fényhatásokban pompázó tenger alatti világ! A Duna Múzeum Galériája május 13-áig hívja-várja látogatóit Dombovári Tibor Arany Búvár-díjas fotós „A tengerek titkos világa" című kiállítására. Horváth Gáborné dr. Képek születése