Esztergom és Vidéke, 2004

2004-03-01 / 9. szám

4 2004. március 4. Arckép: dr. Zsembery Dezső főorvos, „A kultúra pártfogója" (P.) Esztergomban és vidékünkön jól ismerik a Zsembery-Kégel családot. Dr. Zsembery Dezső belgyógyász főorvos volt az esztergomi-dorogi egyesí­tett kórház első igazgatója, az Orvosszakértői Intézet bizottsági tagja, jelen­leg pedig a Szent Borbála Intézet reumatológusa. Dr. Kégel Eszter gyermek­gyógyászként több mint három évtizede szolgálja térségünk apraját. Dr. Zsembery Ákos, a fiuk az Orvosi Egyetem kutatója, aki már három éve ame­rikai kiküldetésben dolgozik. Azt eddig kevesen tudták, hogy a családfő mű­értő és -gyűjtő, különös figyelemmel a kortárs művészetre. E körben is felfi­gyeltek rá, és legutóbb a Magyar Kultúra Napján az országban elsőként megkapta „A kultúra pártfogója" címet. A főorvostól (fotónk jobb szélén, Wehner Tibor, Kaposi Endre, Földes Vilmos és Bangó Miklós képzőművészek társaságában) ebből az alkalomból kértünk egy rövid pályaképet, értékelést. - 1928. augusztus 17-én Kis­kunhalason születtem. Középisko­lai, egyetemi tanulmányaimat Bu­dapesten végeztem. 1954-ben, az orvosi diploma megszerzése után a MAV kórházba kerültem, majd 1957 őszén pályázat útján Dorog­ra, a belgyógyászati osztályra se­gédorvosnak. Haladva előre a „ranglétrán" 1967-ben belgyó­gyász osztályvezető-főorvos, kór­házigazgató lettem. Az esztergo­mi, dorogi kórház 1970-ben tör­tént egyesítése után az osztályve­zető-főorvosi munkaköröm mel­lett az egyesített kórházak igazga­tói teendőinek ellátásával is meg­bíztak. A hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje nagy kihívást jelentett a vezető számára. Az egészségügy szerkezetének átala­kítása, az új szakmai profilok ki­alakulása nagyobb odafigyelést, független, főfoglalkozású kórház­vezetést igényelt. Ezért 1973. ja­nuár l-jétől, nyugdíjazásomig, 1993. december 31-ig belgyógyász főorvosként működtem Dorogon. Ezen idő alatt osztályomon felnőtt egy olyan fiatal orvosgeneráció, akik szakmai, emberi képességeik alapján az esztergomi kórház meg­becsült főorvosai lettek: a néhai Szontágh Csaba, Gréger Ottília, Pák Gábor, Dávid Dezső, Trexler Ilona. Az orvoslás mellett a képző­művészetek érdekeltek leginkább, így nyugdíjas éveim legkedvesebb időtöltése azok szeretete, a mű­gyűjtés, kiállítások rendezése lett. Törekvésem, hogy minnél több Doroghoz, Esztergomhoz, Komá­rom-Esztergom megyéhez kötődő alkotót és alkotást újra felfedez­zek. Hangsúlyos tehát gyűjtemé­nyemben a megyei szerzők jelenlé­te. Dorogról Rauscher György, Koszkol Jenő, Esztergomból Bajor Ágost, Nyergesújfaluból Kernstok Károly és az őstehetségű Nyergesi János és István. A műveket átte­kintve Esztergom legújabbkori művészetének története nem tár­gyalható Andráskó István, Barcsai Tibor, Kaposi Endre, Kántor Já­nos, Prunkl János, Gerencsér An­na és Vincze László, Dorogról Furlán Ferenc, Tettamanti Béla, Végh Éva, vagy a fiatalabb alko­tók, mint Gerencsér Ferenc, Tóth Major Krisztina munkásságának említése nélkül. Dorog Város Ba­ráti egyesület keretében végzett helytörténeti kutatásaim eredmé­nyei, mint hézagpótló munkák a „Dorogi Füzetek" sorozat három kötetében jelentek meg Kovács Lajos szerkesztésében. Szakmai vélemények szerint kiemelkedő je­lentőségű volt a Rauscher-emlékkönyv, amely a Dorogon született európai hírű művész pályájának első, teljesség­re törő bemutatása volt a hazai irodalomban. Ezért is kezdemé­nyezője voltam a Dorog város által 2002-ben alapított Rauscher György-díjnak. Ma már Dorog kul­turális életének kiemelkedő ese­ménye az évről-évre nagy közönsé­get vonzó, a Zene Világnapja prog­ram keretében megrendezett kép­zőművészeti kiállítás a Dorogi Ga­lériában. Legutóbb 2003 őszén, Babits születésének 120. évfordulója tisz­teletére Babits Mihály művész ba­rátai Esztergomban címmel nyílt meg emlékkiállítás. Ebben Solecki Szilárd volt segítségemre. Kultu­rális közéleti tevékenységemet 2003-ban a Dorogiak Dorogért Alapítvány elismerésre méltatta. 2004. január 22-én, a Magyar Kul­túra Napján az Iparművészeti Mú­zeumban Hiller István miniszter „A kultúra pártfogója" címet ado­mányozta részemre. Ebben segít­ségemre volt Wehner Tibor és Bod­ri Ferenc művészettörténész. A múlt helytörténetének feltá­rását a jövőben is szorgalmazom. Babucsikné Zeikfalvy Anna grafikusművész tárlata a HÍD Galériában Örvendetes jelensége kulturális életünknek az iskola-galériák egy­re színvonalasabb, szakmai szem­pontból is átgondoltabb működé­se. A lelkes támogatók, az egyre súlyosabb anyagi gondokkal küsz­ködő oktatási intézmények és pe­dagógus szervezők önkéntes válla­lásának köszönhetően tanúi lehe­tünk, hogy a „nem csak iskolás" szinten gondolkodók olykor átvál­lalják az anyagiakra hivatkozó ké­nyeskedők szerepét a szépszámú kiállítás-látogatók örömére. A Petőfi Sándor Általános Isko­la HÍD Galériájában nyílt meg feb­ruár 27-én a Kiskőrösön élő és al­kotó Zeikfalvy Anna grafikusmű­vész kiállítása. A művésznő, aki tanárként, hitoktatóként dolgozik Petőfi Sándor szülővárosában, hosszú évek kitartó, csendes szor­galmával erősítve tehetségét, ki­vívta a legjelentősebb szakmai szervezet elismerését - nem önki­nevezéses alapon - immár hivatá­sos alkotóként gazdagítja sajátos, egyedi munkásságával a magyar képzőművészetet. A hivalkodás nélkül, szerényen dolgozó grafi­kus kihívásként éli meg minden­napjain a pedagógus- és a mű­vész-lét örömeit és keserveit: tud­ja, vállalja a hívő emberek őszinte türelmével a nehézségeket is, mert alkotásainak hiteles igazsá­gai, és különös szépsége feledteti azokat. Képei realista megközelí­tésükkel, túl azon egy magasabb szellemi megközelítésbe emelnek, a teljesebb emberi lét kérdéseire keresik és adják meg a válaszokat. Mélyen a valóságban gyökerező rézkarcai, finomművű rajzai a szakmaiság lenyűgöző tudásán túl mély filozófiai tartalmat közvetít­ve megteremtik a látvány áttéte­les, már-már mágikus értelmezé­sének lehetőségét. A fotónaturalizmus száraz tényszerűsége, a „csak" dokumen­tum-látványszerűség helyett Zeikfalvy Anna csak rajzol ceruzá­val, tussal, rézkarctűvel lelkének, szellemének teljes odaadásával. Nincs szüksége korunk technikai segédeszközeire, az ő világa egy­szerű és puritán, korszerűsége az olyannyira óhajtott őszinteség és tisztaság. Világunk féltő óvása oly­kor groteszkbe hajló megközelíté­sekre késztetik, ám ez részéről in­kább csak fanyar, szomorkás mo­soly, mint bántó gesztus. Művészünk a legjobb magyar grafikai hagyományok követője és egyben a kortárs képzőművészet jelentős képviselője. Köszöntjük Esztergomban, szeretettel invitál­juk tárlatára az érdeklődőket már­cius 27-éig, naponta 8-16 óráig. Kántor János KIÁLLÍTÁS Március 2-án a Duna Múzeum Európai Közép Galériája nyílt meg Willi Weiner és Dávid Willen „Duna" című tárlata, mely április 4-éig ­naponta 10-16 óra között, a keddi szünnap kivételével - várja látogatóit. Willi Weiner (szobrász) Stuttgartban él és dolgozik, Dávid Willen­nek (fotóművész) Zürichben van műterme. 1992-ben Párizsban, egy "nemzetközi ösztöndíj révén ismerkedtek meg és kötöttek szoros barát­ságot. Szerencsés találkozás az övék, nemcsak emberi kapcsolatuk mé­lyült barátsággá, de alkotómunkájukban is megtalálták a közös témát, a DUNÁT, amely mindkettőjük számára izgalmas feladatot jelentett. Willi Weiner és Dávid Willen nem szokványos a „látképeket" készí­tett. 2002 augusztusában indult az általuk „Dunaprojekt"-nek nevezett kaland. Donaueschingenből indultak, autójukkal a folyó mentén haladva rajzolták és fotózták a folyót, a vizet. Projektjük ismertetésében Weiner bevallja, hogy műveiben a víz, mint motívum játszik fontos szerepet, Willent pedig a centrális perspektíva kérdései izgatják. Willi Weiner egyes képein a „rovások" mintha a folyó és folyó menti népek történetét őriznék kőtáblákba vésve, rajtuk a vörös szín a zivataros korszakokra emlékeztet, más képein a szabálytalan, szaggatott sárgák a vízen meg­csillanó napsugarat sejtetik. Dávid Willen fotói közepén találkozik ég és föld, mégis, mintha a víz uralkodna, hatalmasan, méltóságteljesen. 2003 májusában érték el a Duna-deltát. Útjuk során W. Weiner 56 rajzot, D. Willen 28 fotót készített. Ezekből láthatunk válogatást a jelen kiállítá­son. A kiállítást dr. Erdey György, helyettes államtitkár, dunai kormány­meghatalmazott nyitotta meg, és ajánlotta az érdeklődők figyelmébe. Egy esztergomi fémöntő Valaha sok fémöntő élt' a város­ban és környékén, de mára csak­nem magára maradt Győri Gyula szép és nehéz mesterségével. 1944-ben született, és 1961-ben került Esztergomba harmadéves ipari tanulóként. Üzemi gyakorla­tát a Szerszámgépgyárban végez­te, ahol a szakmunkásvizsga leté­tele után az öntöde dolgozója lett. Itt 1969-ig dolgozott, majd a bajnai termelőszövetkezet mellék­üzemágaként működő öntödében vállalt munkát, ahol nem ipari öntvényeket készített, hanem az Iparművészeti Múzeum és a Mű­vészeti Alap megbízásait teljesítet­te. Négy év multával Czuczay Jó­zsefdíszkovács műhelyébe szerző­dött, ahol már az európai piac igé­nyeinek megfelelő zsűrizett ter­mékek - elsősorban lakberendezé­si és dísztárgyak - előállításában vett részt. Tizenöt évig volt a műhely al­kalmazottja, majd önálló vállalko­zó lett. Műhelyébe kerültek kivite­lezésre a budapesti Víg Színház díszlámpái, az ő munkája Mind­szenty hercegprímásnak a Bazili­ka altemplomában látható címere, a Balassa emlékműről ellopott cí­mer rekonstrukciója és a megcsonkított Magvető-szobor­csoport kiegészítése, de ő öntötte bronzba a néhai Peternák Gusztáv plakettjeit is. Fő tevékenységének a művé­szek által - a piac igényei szerint ­tervezett műtárgyak kivitelezését tekinti. Peternák Zoltán és Marosits József grafikus-, illetve szobrászművészek terveinek meg­valósításán dolgozik ' elsősorban, de különböző dísztárgyakat is ké­szít. A Czuczay Műhellyel való együttműködése ma is folyamatos. Szeretné, ha az Európai Unió igé­nyei szerint formálódó regionális együttműködés keretei között ré­sze lehetne a települések megújuló arculatának és szimbólum-rend­szerének formálásában. K.E. Táncház Párkányban A Varjos (volt Tücsök) zenekar tagjai elhatározták, hogy hosszú szü­net után ismét rendszeresen táncházakat rendeznek Párkányban. Az első alkalommal február 27-én - fagyos téli időben a párkányi művelődé­si házban - került sor az összejövetelre. Népes közönség érkezett Párkányból, környékről, illetve Esztergom­ból is. Jómagam is átsétáltam, és nem csalódtam. Először az érsekújvári Vándor zenekar adott műsort megzenésített versekből. Négy éve ala­kult az együttes javarészt diákokból és 2002-ben adták ki első CD-jüket, most készülnek a másodikra. A közelmúltban léptek fel a rév-komáromi magyar egyetem avató-ünnepségén is. A nagysikerű koncertet gyermektáncház követte, majd borkóstoló, utána pedig a felnőttek ropták. A táncokat Madocsai Imre, a Varjos ze­nekar tagja tanította, főleg felvidéki anyagból. Kalmár Vilmos Eszter­gomból érkezett: - Nagyon szeretem a népzenét, a néptáncot, ezért örömmel jöttem ide. Minden elismerésem a Varjos zenekaré, akik mind Párkányban, mind pedig Esztergomban rendszeresen tartanak táncházakat. Búbá­nat-völgyi nyaralómban időnként én is rendezek házi összejövetelt, ahol szintén népzenére táncolunk, mulatunk. Meggyőződésem, hogy a magyarság megmaradása szempontjából létfontosságú a néphagyományok ápolása. Dezső László

Next

/
Oldalképek
Tartalom