Esztergom és Vidéke, 2004

2004-10-28 / 43-44. szám

2004. december 9. eszreKeojP vip^fre 5 Egy elfelejtett „párkányi csata" Zárszámadás: 1938. október 17 - 1939. november 2. A teljes veszteséglista Az 1. és 2. jelentés csak számadatokat közöl. Ezek szerint az első csónakban, a Prímás-szigeten „2 sebesült és 1 sebesületlen honvéd" ért partot; a másodikban, a Prímási Palota (a Sobieski-szobor) közelében pedig „5 sebesült, 1 halott katona, 1 halott polgári egyén (1 uszály kormányosa) és 1 sebesületlen polgári egyén volt (akit a főhadnagy szintén az uszályról állított be kormányosnak)." Összesen tehát 11-en: 2 halott, 7 sebesült és 2 „sebesületlen" túlélő. A tíz nappal később elkészült vizsgálati jelentés záró része egy „ismeretlen nevű polgári egyén" mellett 16 nevet sorol fel. Közöttük azokét is, akik halálos sebbel vízbe zuhantak, illetve a túlparton maradt Járőr" mind az öt tagját, akiket hivatalosan - már és még - „eltűnteknek" nyilvánít. (Róluk a 7-én reggel „8 és 10 óra között" adott 1. jelentés még ezt közli: „Az átment járőr úgy látszik, tartja magát, mert golyószóró tüzet lehet hallani a cseh parton.") Bélay Iván helyi kutatásai és a vizsgálati jelentés egyaránt négy két katona és két polgári - halottról ad számot, de a neveket tekintve csupán Szabó József személyében egyeznek meg. A vizsgálat még egy „gyalogos" nevét szerepelteti azok között, akik „életüket vesztették": Krizsán Vincéét. Valószínűleg ő volt az akció első halottja; és ő az egyetlen, akiről a jelentés - mint láttuk, sőt halottuk - élete utolsó pillanatában „közelképet" ad. A rohamra indult első csónakból - parancsnokától elköszönve - bukott alá a Dunába. Az október 17-én keltezett jelentés veszteséglistáján az ő neve után ez olvasható: „(eddig még nem került elő)". A harmadik „gyalog-áldozat" itt még az „eltűntek" között van felsorolva. Ő volt a túlparton maradt öt fős járőr egyik tagja, akinek párkányi sírját és fejfáját is 1938 halottak napjától - a bécsi döntés és a bevonulás után - úgy elborították az emlékezés virágai, hogy nevét csak 66 év elteltével Bélay Iván hozta vissza a feledésből. (EVID, 2004. november 11.) A vezetéknevet illetően némi bizonytalansággal (Kereczes, Kerecs?), amely változatokkal szemben bizonyára hitelesként fogadhatjuk el, amit a vizsgálati jelentés ír le: „Krecs József gyalogos". (Bár meg kell jegyeznünk, hogy ugyanebben a jelentésben kétszer is előfordul Káhn Pál neve, akit a kórházi iratok - szintén kétszer - Kann Pálként azonosítottak. Az egy évvel későbbi kitüntetési határozat ugyanőt Kaán vezetéknévvel sorolja fel.) A polgári „segítőket" illetően mind Bélay, mind a vizsgálat két-két halottat vesz számba, akik közül az egyik mindkét veszteséglistán „ismeretlen nevű". Egymást viszont tökéletesen kiegészítik; ugyanis a vizsgálat megadja a helyi kutatásokban ismeretlennek maradt osztrák uszálykormányos nevét: Anton Krust. Bélay pedig a Kolos-kórház halotti nyilvántartásában egy paksi illetőségű „hajókormányost" talált: Krist Antalt. (Különös véletlenként mintha a „nomen est nomen" mondás igazolódna: a keresztnevek azonosak, a két vezetéknév pedig csak egyetlen betűben tér el...) A vizsgálati jelentés szerint - mint olvashattuk - négy „polgári hajós" működött közre az akcióban, és a második (a Sobieski-szobor táján partra ért) csónakban hárman voltak. Közülük „az egyik - állítólag szívlövés után a vízbe esve eltűnt, a másik pedig ugyancsak lövéstől találva, a csónakban meghalt". Hogy melyik volt a paksi és melyik az osztrák hajós: nincs módunkban biztosan eldönteni. Ha az egyik holttest a vizsgálat lezártáig, október 17-éig még nem került volna elő, ezt a jelentésnek zárójelben ugyanúgy meg kellene említenie, mint Krizsán Vince nevénél. Legalábbis így lenne logikus. Nem kevésbé az is, hogy a paksi hajós az „ismeretlen nevű". De hogy miért pont ő maradt ilyennek a vizsgálat számára, akit a Kolos-kórházban már október 8-án (egy nappal Szabó Józsefelőtt!) minden adatával bejegyeztek az „elhaltak" közé: - erre mi lehet az ésszerű magyarázat?... A 2. jelentés és a vizsgálat egyaránt egy polgári túlélőt említ (név nélkül). Az utóbbiban - és csakis itt - szereplő négy „hajósból" egynek nemcsak a nevét, de a sorsát sem ismerhettük meg. (Az is lehet, hogy csak felevezett csónakjával a támaszpontig, és kimaradt a rohamból, tehát az első csónakban nem ült „polgári egyén".) Civilek a vizsgálati jelentésben sem a sebesültek, sem az eltűntek között nem szerepelnek. (Mint láttuk, az „uszály" és az „uszálykormányos" szavak kizárólag a 2. jelentésben fordulnak elő. Még különösebb, hogy „halászok" viszont egyikben sem, noha a szóbeli emlékezés az ő közreműködésükről is tanúskodik.) A vizsgálat nyolc sebesült katonát nevez meg; Bélay Iván eggyel többnek találta meg kórházi iratait. Ő Somogyi József, aki a vizsgálat szerint a vízbe ugrott és úszva segítette part felé a csónakot. (Ez volt az első, amely rohamra indult, Rácz főhadnaggyal és hat gyalogossal. Közülük ketten - Sugárdi József és Prauda József - sértetlenek maradtak. A 2. jelentés szerint ebben a csónakban a két sebesült mellett csak egy „sebesületlen honvéd feküdt"', valószínű tehát, hogy Sugárdi vagy Prauda úszva jutott partra. Ugyanúgy mint sebesülten Rácz főhadnagy. A második csónak hat honvéddel indult el; az öt túlélő mindegyike megsebesült.) A párkányi parton előőrs öt tagjával a vizsgálat mint eltűntekkel „számol el". Megmentésükre a két csónakban - az aradi vértanúk emléknapját követő hajnalon - 13 bajtársuk tett kísérletet, három (esetleg négy) „dunai hajós" közreműködésével. Az áldozatok, akik esztergomi partra jutottak, összesen szintén 13-an voltak: négy halott és kilenc sebesült... Kudarc és katarzis A magyar történelmi kronológia további különös véletlenjei, amelyekbe azért beleérezhetünk némi jelképességet is, hogy a magyar kormány október 3-ai jegyzékében éppen 6-át javasolta a kétoldalú tárgyalások megkezdésének napjául; hogy október 7. az 1683-as vesztes párkányi csata napja - és hogy a második csónak (benne két halott, öt sebesült) ott sodródott hazai partra, ahol a Sobieski-emlékmű áll. Hirdetvén az 1683. évi második (agyőztes^ párkányi csata és az esztergomi Vár végleges visszavételének lengyel, német, magyar - és összeurópai dicsőségét... 1938. október 7-én érkezett meg Prága válaszjegyzéke: kész a tárgyalásokat 9-én megkezdeni. (A győztes párkányi csata dátuma, 225 évvel azelőtt...) Ez utóbbi napon a Magyar Sión című helyi hetilapban olvashatjuk: „Örömünnep Esztergomban (...) Bár a drótakadályok a hídfő környékén és a Duna-parton a Garam torkolata felé ott húzódnak, a hírek szerint a cseh katonaság kivonult, az ágyúállásokban magyar nemzetiségű cseh uniformisos katonák vannak." Az újabb hírek azt mutatták, hogy a Felvidék békés „visszatérésének" esélye egyre közelebb kerül a megvalósuláshoz. Hogyan szembesültek ezzel az október 7-ei kudarc túlélői? Vajon értelmetlennek élték-e meg a véres áldozathozatalt?... Alighanem az a valószínűbb, hogy a kedvező híreket megannyi igazolásként fogadták, amely .jóváírja" az elszenvedett kudarcot. Bátor részvállalássá abban a „nyomásgyakorlásban", ami láthatóan felgyorsította a diplomáciai lépéseket. így tragikus végű kísérletük - mint közvetett hozzájárulás a gyors sikerhez - katarzisban folytatódhatott... Emlékeztető A (cseh)szlovák kormány - „bizalomerősítő" gesztusként, hogy ti. komolyan veszi a tárgyalásos megoldást - teljesítette a magyar fél október 3-ai kérését: 11-én a honvéd csapatok bevonulhattak Ipolyságra és Sátoraljaújhely elcsatolt külső városrészébe. A másnap mégis eredménytelenül zárult rév-komáromi tárgyalások után a magyar kormány a vitás területi kérdésekre nézve a müncheni döntéshozókhoz fordult. Október 26-ai válaszjegyzékében Csehszlovákia is elfogadta az európai nagyhatalmak döntőbíráskodását. (Mást nem is tehetett, hiszen most is legerősebb - angol és francia - szövetségesei „beszélték rá", hogy „önként" folytassa saját feldarabolását...) A rákövetkező hét során, mint tudjuk, Magyarország területi követeléseiről (amelyet a brit kormány is jogosnak ítélt) végül is a két ún. „tengelyhatalom" - Berlin és Róma - döntött. Az általuk Bécsben újraszabott északi határvonalig november 5-én megkezdődött a m. kir. Honvédség békés előnyomulása. A trianoni rendszer - már elkészültével aláaknázott - épülete tehát még nem dőlt romba; hidunkat sem robbantották fel. (Ahogy megtették 1919 júliusában - és ahogy majd fogják 1944 karácsonyán...). 1938-ban, a katonai átvonulás után néhány nappal a béke jelképes gesztusának színteréül szolgált: „november 9-én a híd közepén találkozott a csehszlovák és a magyar parlamenter, hogy a müncheni megállapodás és a bécsi döntés értelmében átadja, illetve átvegye Párkányt és környékét." (Jozef Slabák: A híd élete - az élet hídja. Kézirat, 1996 körül) 1938. december 5-én a magyar országgyűlésben ünnepélyesen elfoglalta helyét a 17 felvidéki képviselő. A következő napon írták alá azt a német-francia nyilatkozatot, amely a bécsi eredményt mint szép, közös ajándékot nyújtotta át egész Európának. Földrészünk közvéleménye Mikulás napján - velük örülhetett a megújított békének, amely így ismét emberöltőnyi időre tartósnak ígérkezett. Az egyenleg igen kedvezőnek látszott: ugyan a csehszlovák államot inkább csak formálisan őrizhették meg, de ezáltal világháborút kerülhettek el... (Az utóbbit nem egészen egy évre sikerült, az előbbit fele ennyi időre sem...) Nyomozás és kitüntetés - hiányokkal Az esztergomi akció kivizsgálását viszont - úgy látszik - végérvényesen sikerült október 17-ei állapotában „megőrizni": összes pontatlanságával, hiányosságával, a nyitva hagyott Vagy inkább elkerült kérdésekkel. (Eléggé különös, hogy ez az ügyészi jelentés egyáltalán nem nevezi meg a leírt események forrásait, sem kihallgatott szemtanúkra, sem bizonyítékokra nem hivatkozik.) Az ügy a bírósági szakaszba nyilván sohasem jutott el, sőt a nyomozati is minden valószínűség szerint örökre befejezetlen maradt. Október 7-e után minden figyelmet lekötött a nagy történelmi dráma cselekménye. Felgyorsult sodrának bizonyára átengedték az ügy aktáit is, amelyek - mint jelentéktelen papírhajók hamarosan az irattárak mélyén kötöttek ki. Utolsóként talán az október 17-én keltezett vizsgálati jelentés, a veszteséglista után ezzel a zárómondattal együtt: „az ügyben a nyomozás folyamatban van". Mivel ez november 2-a után lényegében „oka fogyottá" vált, bizonyára végleg lezárták. Minden esetre semmilyen későbbi eredményéről nincs tudomásunk. Hacsak annak nem tekintjük, hogy a vizsgálati anyagot valószínűleg felhasználták, amikor az érdemeket mérlegelve, a kitüntetésekről döntöttek. A Hadtörténeti Levéltárból érkezett iratok tanúsága szerint a m. kir. Honvédelmi Minisztérium „A csehek által lelőtt néhai Szabó József és néha Krizsán Vince gyalogosoknak látható kitüntetésre való javaslatba hozatala iránt", továbbá „hősi halottá minősítése és hozzátartozóik kártalanítása tárgyában" már 1938. október 21 - november 5. között intézkedett. Végül mégis csak a következő év nyarán, az esztergomi vállalkozás további 11 szereplőjével együtt részesültek kitüntetésben. A három „hősi halott" (ekkor már a Párkányban eltemetett Krecs József is közöttük van), valamint az egykori sebesültek közül Márki Dezső és JJngár Béla nagyezüst vitézségi érmet kapott, hat sebesült és az egyik sértetlen túlélő: Prauda József pedig kisezüstöt. (3. sz. Honvédségi Közlöny, 1939. július 19. - azok közül, akik valamelyik csónakban vízre szálltak, hárman nem részesültek kitüntetésben. így - természetesen Rácz József főhadnagy, továbbá Sugárdi József és Steininger József gyalogosok. Az előőrs sikeres átkelése után ők hozták vissza a csónakot, de a támaszponttól csak több száz méterrel lejjebb sikerült partot érniük. Steininger a rohamban már nem vett részt, Sugárdi viszont igen: ő volt a másik honvéd, aki a vállalkozást ép bőrrel „úszta meg"...) A túlparton eltűnt ötfős előőrsből Krecs Józsefen kívül - úgy látszik ekkorra már egy túlélő is előkerült: Szilágyi László, akit kisezüstre ítéltek érdemesnek. Ugyanerre a fokozatra teijesztették fel a másik három honvédet: Gulyás József tizedest, Magyar András őrvezetőt és Wellisch Tibor gyalogost. Az ő nevüket azonban utólag kihúzták a listáról, és magyarázatul azzal a megjegyzéssel látták el az iratot, hogy kitüntetésükhöz „a Kormányzó Űr O Főméltósága nem járult hozzá. Ha nevezettek előkerülnek, vagy az eltűnés körülményei kétséget kizáró módon tisztázódnak, akkor (...) újból javaslatba hozhatók". 1938 őszéig valamelyik feltételt kétség kívül teljesült. (Sőt: valószínűbb, hogy mind a kettő.) Az egyéves évfordulón, október 6-ai keltezéssel ugyanis megszületett „a legfelsőbb elhatározás", amely nagyezüst vitézségi érmet adományozott „az ellenséggel szemben tanúsított vitéz magatartásáért" Gulyás Józsefnek és Magyar Andrásnak. (12. sz. Honvédségi Közlöny, 1939. november 2.) A párkányi Járőr" ötödik tagjáról, Wellisch Tiborról biztosan csak annyit tudhatunk, hogy ekkor sem kapott kitüntetést. (Valamiért nem érdemelte ki? Vagy - a honvédség szempontjából - ténylegesen és végleg „eltűntté" vált?... Vajon hogyan és miért?) A júliusi közlöny kitüntetési listája pontosan 100 hősi halott nevét tartalmazza. Többségük bizonyára 1939 márciusában esett el, Kárpátalja megszállása során, amely már nem diplomáciai megegyezésen alapult, csupán a csehszlovák államot felszámoló hitleri hatalom „engedélyén". Ha sodródásunknak ezt az újabb mozzanatát is - joggal - egy folyamat részének tekintjük, akkor ők százan, közvetve, a második világháború első magyar halottjai. Az őket megelőző, de közéjük sorolt hármak - Esztergomban és Párkányban pedig a legelsők lehetnek. Megjegyzés egy vezetéknévről Magyar András társaként a hivatalos iratokban mindenhol Gulyás József szerepel; Kisbalázs András emlékezésében (EVID, 2004. november 11.) viszont Pásztor József. Dr. Bonhardt Attilának köszönhetjük azt is, hogy utánanézett a Gulyáshoz jelentése szerint hasonló vezetéknevű Pásztor József adatainak. Ezekből kiderült, hogy ő is ahogy Magyar András - valóban az orosz fronton esett el, 1942-ben, 28 éves korában. (Érdekes véletlen, hogy anyja neve Gulyás Erzsébet volt...) * Tény viszont az is, hogy a Felvidék visszacsatolása során szerzett érdemeiért Gulyás Józsefet kitüntették, Pásztor József nevű katonát ellenben nem. Nagyfalusi Tibor Ha egyszer egy kutatás elkezdődik... ... mindig újabb és újabb kérdések vetődnek fel. Dr. Ravasz István hadtörténésznek, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó Iroda vezetőjének ,Magyarország és a Magyar Királyi Honvédség a XX. századi világháborúban" című könyve „A háború éve" fejezetéből idéznék: „A megerősödő szélsőjobboldal, különösen a Nyilaskeresztes Párt támadta a Teleki-kormány politikáját. Nem támadta viszont a felvidéki és a kárpátaljai revízió érdekében a kormány hallgatólagos beleegyezésével működő fiireguláris szabadcsapatok tevékenységét. Az ún. Rongyosgárdát (másutt Rongyos Gárda ) 1938 áprilisától állították fel a Honvéd Vezérkar 5. osztályának vezetője, Homlok Sándor ezredes és Kozma Miklós, a Gömbös, majd a Darányi-kormány volt belügyminisztere irányításával . A 19 lövészzászlóaljból, azon belül 5-15 fős harccsoportokból álló, kb. 9 000 fős fegyveres formáció személyi állományát önként jelentkező tartalékosokból és szabadságolt tényleges szolgálatot teljesítőkből válogatták ki. Kiképzésük részben a Honvédségnél, részben sporttevékenységnek álcázva történt, diverziós tevékenységre, elsősorban a csehszlovák kiserőd-rendszer elemeinek hátulról történő rombolására, adott esetben az arcból támadó reguláris erők segítésére. A Rongyosgárda 1938 szeptemberében vonult fel a magyar-csehszlovák határra: két zászlóalj Mosonmagyaróvár, egy Komárom, egy Esztergom, öt Rétság-Romhány, egy Salgótarján, kettő Bánréve, négy Gönc-Sátoraljaújhely térségébe. Október első felében a magyar-csehszlovák határtárgyalások megindulása nyomán tizenegy zászlóaljat leszereltek, nyolcat pedig átirányítottak a kárpátaljai határszakaszra... Október 6-án Tarpáról a kárpátaljai Beregszász - Derczen térségében vetették be az első századot, amely 11-én harcba keveredett a csehszlovák hadsereggel". Az esztergomi átkelési kísérlettel kapcsolatban több kérdés is felvetődik, melyek azonban Bélay Iván eddigi kutatásainak eredményét nem kérdőjelezik meg. A hónap első felében az alakulatok még nyilvánvalóan álltak. Miért kellett részeg katonai elöljárók akciójaként feltüntetni az átkelési kísérletet? Ha állomásozott Esztergomban diverziós cselekményekre kiképzett alakulat, miért nem azokkal hajtották végre az akciót? Előfordulhat, hogy mégiscsak a Rongyosgárda tagjai voltak a végrehajtók, csak mivel nem sikerült az akció, így lehetett a tárgyalások megszakadását, vagy a Rongyosgárda létének nyilvánosságra kerülését megakadályozni? Ha részeg elöljárók magánakciója volt, miért avatták vitézzé az akció vezetőit? Bizonyosnak tűnik, hogy túl az esemény részletes körülményeinek feltárásán - a tényleges indítékok és a végrehajtók állományi besorolásának feltárása is további kutatómunkát igényel. v. Szendrő Péter