Esztergom és Vidéke, 2004

2004-10-28 / 43-44. szám

2004. október 28. eSZtBR6QiD 6S ViP6fr6 7 Csorba Géza emlékirataiból (3.) Három napja folyt már a menekültek eltávolítása, de negyednapra hirtelenül abba maradt. Endre László itt járt a városban, hogy emberrabló rendeletének végrehajtását ellenőrizze. A prímási palotában is megjelent, úgy látszik Serédit is a város elhagyására akarta bírni. E találkozásnak csak fültanúi voltak, Serédi titkárai. Úgyszólván csak a prímás kemény, feddő hangja hallatszott ki a szobából. A vita tárgyáról semmi sem szivárgott ki a palotából. Serédi környezete csak azt látta, hogy Endre László szinte szédelegve távozott onnan. Valószínű, hogy Serédi fellépésére hagyta abba a menekültek elhurcoltatását. E találkozó izgalmai sietették a beteg Serédi halálát. A vörös hadsereg bevonulásakor halt meg, temetésén a szovjet csapatok parancsnoksága, valamint a Magyar Kommunista Párt is részt vett. U). Ez izgalmas napok egyikén teherautók álltak meg a Kolos-kórház udvarán, hogy felszerelését Nyugatra hurcolják. A nyilas legények már cipelték ki a holmit, mikor hirtelenül ott termett Eggenhoffer igazgató-főorvos s gúnyosan rivallt rá a pribékekre: - Mit csinálnak, testvérek?! - Kiürítjük a kórházat. - Ezt magyarul rablásnak, fosztogatásnak nevezik. Azonnal hagyják abba! - csapott rájuk Eggenhoffer. A nyilasok meglepődtek, de a kemény fellépésnek eredménye volt. A kórházi felszerelés megmaradt. Különben három nap óta innen irányították a város kiürítését, a menekülteket elhurcoló kocsikat innen indították el a nyugati bizonytalanságba. (...) Ezzel az eseménnyel kapcsolatban, meg kell emlékeznem a nyilasok egy szörnyűbb gazságáról. Súlyosan sebesült katonákat szállítottak el a kórházból s a vasútállomáson veszteglő teherkocsikra rakták, hogy egy távolabbi kórházba helyezzék el a szerencsétleneket. Ebből azonban semmi sem lett. A sebesülteket a nyílt pályán felejtették. Ehen-vesztek és ott fagytak! Elérkeztünk március 15-éig. A nyilasok ezt az ünnepet is ki akarták sajátítani a maguk számára, valami koszorúzást terveztek, azonban a németek ezt megakadályozták. A nyilasokban sem bíztak már, feltételezték, hogy bennük is maradt még valami magyarság, szabadságvágy. E nap reggelén a német csapatok elzárták a város minden lujáratát, házanként razziákat rendeztek, a fontos útkereszteződéseken mindenkit igazoltattak. A várost ijedelem, aggódás dermesztette meg. Lakásunk ablakából figyeltem az utcát. Az árulók arculcsapása volt a németek magatartása. Jó magyarok, nem is remélték a szabadság napjának megünneplését. Az igazoltató német járőrök a magyar tiszteket is feltartóztatták, igazoltatták, tekintet nélkül rangjukra! Formaruhás nyilas csapat menetelt nagy büszkén a Széchenyi tér felé, élén Markó-testvérekkel. A német őrség elibük állt és visszaparancsolta őket. Sértődötten vonultak vissza a nyilas házba. Délután már terjesztették városszerte, hogy a nyilasokban is feltámadt a hazafias öntudat, gyáván suttogták, hogy most már ők is ellent-állnak. Elég korán jutott eszükbe. Persze, Markó-testvér csak négyszemközt volt bátor (kizárólag a nyilas-házban), de továbbra is összefogdostatta a leventéket - utcai hajszáin - mint sintér a kutyákat. Elraboltatta a gyerekeket a családi körből. Magam is szemtanúja voltam, mikor a Duna-parton maga Markó hurcolt magával egy sivalkodó fiút, hogy a németek kezére adja! Ezen a napon az esztergomi nyilas lap „ünnepi száma" is megjelent. Első oldalán Petőfi „Nemzeti dal"-ával. Jellemző a nyilasok műveltségére, hogy „Talpra magyar" címmel közölték a verset. Vagy talán Petőfit is korrigálni akarták? ... A Lőrinc utca sarkán álldogáltunk Pinyegével és Meszessel, figyeltük a nyilasok igazoltatását. Nagyon meghunyászkodó legények lettek. Pinyege, csúfondárosan, szinte kiabálva olvasta a nyilas lap vezércikkét. Az utca túlsó oldalán egy nyilas fogorvos és a gyáván szereplő A. tanár úr figyelt fel reánk. Figyelmeztettem Imrét, hogy ne hívja fel feleslegesen maga ellen ezeket a csirkefogókat. Abba is hagyta szavalását. A házak falára nagy költőinkből idéztek a nyilas mázolmány okon. A történelem legocsmányabb árulói Vörösmartyra hivatkoztak: Hazádnak rendületlenül, légy híve, oh magyar! }Ai volt ekkor a haza? S ki volt magyar?... így gyászolta Esztergom 1945. március 15-én meggyalázott napján az eladott magyar szabadságot! (...) A németek végnapjaikat élték. Csomagoltak az ellátó oszlopok, a megszálló harci egységek száma fogyott. Napszáltakor, páncélöklös, nehéz géppuskás szakaszok, libasorban húzódtak a falak mentén az állások felé. Reggel, fáradtan, gyűrötten tértek vissza. Mindenki ideges, ingerlékeny. Egymásba kötnek az emberek, különösebb ok nélkül keresnek alkalmat az összecsapásokra, csekélységek miatt vádaskodnak, rontják egymás életét. (...) Március 17-ére fordulóra az oroszok végső rohamra indultak. Este 7-től reggel 6-ig tartó bombazáport zúdítottak Esztergomra. 3-4 percenként egy-egy, legfeljebb három gép keringett a város felett, s idegörlesztő egyöntetűséggel estek a bombák. Három éjszakán át a pincékben vártuk a végét. A takarék óvóhelyek nagy részét német rohamosztagok foglalták le. Attól tartottunk, hogy házról-házra akarják védeni a várost. Szerencsére a harmadik napon a németek észrevétlen eltűntek, s nyilas sem volt látható többé. 19-én úgy fél hatkor reggel fáradt, éhes magyar csapatok vonultak át a városon, a Szamár-hegyről húzódván vissza Tát felé. Egyetlen SS-német kísérte vagy inkább terelte őket, kezében nádpálcával. A kapualjban állottam, mikor az SS-katona odaszólt hozzám: Ich bin der letzte deutsche Sóidat, der Esztergom verlasst! Hittem is, hogy ez az utolsó német katona, kit életemben látok. Sajnáltam a szerencsétlen magyar bakákat, akik csüggedten, tehetetlenül vonszolódtak az úton Ausztria felé. Március 19-én tizenegy óra előtt vonultak be a szovjet csapatok. Előbb csak gyéren, azután nagyobb egységekben: tüzérség és vonatoszlopok. Sietve hagyták el a várost, üldözőbe vették a „rugalmasan elszakadó" németeket s menekülő nyilasokat. El is vágták a nyilasok útját egy hídnál, s felkoncolták őket. Itt esett áldozatul az a 20 főnyi rendőrcsapat, melyet magukkal hurcoltak. Három esztergomi rendőr is, ki a nyilasokat szabotálta, hiszen valamikor szervezett munkás volt, vasesztergályos. Az oroszok a Takarék épületében rendezték be a városparancsnokságot, a fogdát és az őrség részére lakásokat foglaltak le... (...) Az oroszok három éjszakás bombázása nagyobb károkat okozott, mint a 13 hetes ostrom együtt. Március 18-a valóban fekete vasárnapja volt Esztergomnak. Egész utcasorok pusztultak el: a Simor utca, a Szent Imre utca, a Honvéd utca, az Apponyi utca és a Duna-sor úgyszólván Buda sorsára jutott. Itt főleg munkások laknak, de nincs a városban olyan utca, mely sértetlenül úszta volna meg ezt az utolsó három napot. (...) A szovjet csapatok bevonulása után megkezdődött a romok eltakarítása, s a pontonhíd megépítése Párkányra. (...) 1945. Március utolsó napjaiban - talán az első szerelvénnyel - megérkezett Vali, Martsa Laji felesége Budapestről. Görgei lakásán találkoztam vele. (...) Zárszó A II. világháborút követően még egyszer, 1948 nyarán járt Csorba Géza Esztergomban. Aztán az Ady-szobrokkal kapcsolatos teendők, családi problémák, majd betegsége és előrehaladott kora egyre nehezebbé tették számára az utazást. Ezért különösen nagy öröm volt számunkra, hogy 1971 őszén - az esztergomi Babits-ünnepségek során - ismét városunkban köszönthettük a kiváló mestert, aki a névadás alkalmából a városi könyvtárnak adományozta 1926-ban mintázott Babits-portréját. K.E. Martsa Alajos fotója Csorba Gézáról Visszhang Az Esztergom és Vidéke 2004. szeptember 2-ai számában jelent meg „A Vitézi Rend tájékoztatója a Hősi temető felújításáról". E cikkben hivatkozás történik arra, hogy az általam említett két olasz exhumált halottnak nyoma sincs a Hősi temető halottai között. Foglaljuk csak össze az általam felkutatott adatokat! 1. Az EVID 1934. augusztus 2-ai számában jelentek meg a következők: „A szentgyörgymezői temető Hősi parcellájában két olasz hőst exhumáltak. A hamvakat a budapesti gyűjtőtemetőbe szállították. Az olaszok az egész ország területéről megkezdték az olasz katonák exhumálását. A tábori fogolytemetőben nyugvó 200-250 orosz hős hamvait egyelőre nem bántják." 2. Bejegyzés a szentgyörgymezői plébánia História domusában: „1934. A temetőben két olasz halottat exhumáltak". 3. A Szentgyörgymezői Olvasókör jegyzőkönyv gyűjteményében az 1943. február 2-ai jubileumi közgyűlésről a titkári beszámolóban a következők olvashatók: „1934júliusában a Hősök temetőjében két olasz hősi halottat exhumáltak. Az exhumálást dr. Berényi Zsigmond tiszti főorvos végezte, a Szentgyörgymezői Egyházközséget Oltósy Rezső és Hegedűs Sándor képviselte.". (Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára.) 4. A Balassa Bálint Múzeumban megtaláltam az általam l-es parcellának számozott laposvas keresztjei között két olasz katona zománctábláját, rajta: ... Bitti Kamilló 156. olasz egy. e-beli közlegény t 1917. április 8. ... Pavoni ... olasz gyalogezred ... t 1917. november... 250 Ha ez a két olasz katona ott feküdt, miért ne lehetett volna ott több is? Miért kell nekünk szentírásként elfogadni a K.u.K. nyilvántartását? Talán 1934-ben a patinás Esztergom és Vidéke, vagy a plébánia História domusa légből kapott adatokat közöltek? A Szentgyörgymezői Olvasókör jubileumi jegyzőkönyve is hamis adatokat írt le? Én gyermekkoromtól ismerem a Hősi temetőt, szinte ismerősként köszönnek a vaskeresztek és a megnőtt bukszus bokrok. Lehetnek az újkori kutatóknak adatai, amikre esküsznek, de azért bízzunk meg elődeink lelkiismeretes becsületes adatközlésében is. B. I. Megbocsátás - mérsékelt sikerrel Ez év tavaszától új szokásba kezdett a Babits Mihály Városi Könyvtár. Ekkor rendezték meg először, majd október 10. és 16. között másodszor a „Megbocsátás hete" elnevezésű rendezvényt, melynek célja, hogy a régi könyvtartozásokat térítési díj nélkül vihessék vissza rendeltetési helyére az illetékesek. A „nagy siker" azonban még várat magára, de már az is örömmel töltötte el a könyvtár dolgozóit, hogy egy pár eltűntnek hitt könyv visszakerült - ha nem is kizárólag a különleges hét hatására - a színvonalas állományba. Azonban még így is sok a hiányzó kötet, mert ezen művek alig egyszázaléka került most vissza a könyvtárba. A lehetőséget minden helyi médiumban hirdették, ennek ellenére mégis kevesen éltek a kínálkozó alkalommal. A könyvtár dolgozói azonban nem csüggednek, ezután is minden évben kétszer, tavasszal és ősszel megrendezik majd a „Megbocsátás hetét" néhány új ötlettel kiegészítve. Ami biztos, hogy a jövőben a nagyobb érdeklődés kedvéért megpróbálnak majd minden tartozó ügyfelet előzőleg levélben értesíteni a rendezvényről. Amint említettem volt, a könyvtár vezetősége újítások bevezetését tervezgeti, ugyanis egy közelmúltban tett nagykanizsai szakmai út során néhány, a könyvtartozások visszaszerzéséhez használható és hatásosnak tűnő módszerrel ismerkedtek meg. Az első a már említett értesítéses eljárás. A második a könyvvisszaszerzés egy drasztikusabb változata, miszerint a behajthatatlannak látszó könyveket bírósági úton tervezik visszaszerezni „közvagyon védelme" címszó alatt, mely eljárás azért is jó, mert a könyvtárnak az ilyen ügyek bíróság elé vitele nem kerülne pénzbe. A harmadik módszer pedig a könyvek megőrzésére (lopások megelőzésére) szolgálna. Ennek alapja az, hogy vonalkódokkal kell ellátni a könyveket, majd ki kell építeni egy kicsit komolyabb számítógépes rendszert (ami a kölcsönzést is segítené), ezután pedig szenzoros kapu használatával lehetne kiszűrni a kölcsönzés nélkül kicsempészni próbált könyveket. Eme módszer legnagyobb hátulütője az, hogy egy kicsit nagyobb beruházást igényel, és ennek bevezetése valószínűleg már csak az ígéretek szerint 2-3 éven belül használatba vehető új könyvtárépületben válhat lehetségessé. A költözéssel egyébként egy fizikailag nagyobb épülethez juthatna a könyvtár, ahol szolgáltatásait is nagymértékben bővíthetné. A könyvtár számára a legnagyobb problémát a pótolhatatlan vagy nehezen pótolható könyvek eltűnése jelenti. Ezek eltulajdonítására sok, a könyvtárban dolgozók által is ismert, de a körülmények miatt megakadályozhatatlan módszer kínálkozik. Előfordul, hogy az olvasó egész egyszerűen bejelenti a könyv elvesztését (ez a legjobb eset, és nem is jelent feltétlenül lopási szándékot). Ekkor három térítési lehetőségjöhet szóba: az illető vagy megveszi a könyvet, vagy a napi árfolyamnak megfelelő összeggel téríti meg annak árát, esetleg a könyv lefénymásolásának és beköttetésének árát fizeti meg (a könyvtári dolgozók elmondása szerint az ilyen jellegű felszólítások után elő szokott kerülni az elveszettnek vélt könyv). Ezen felül előfordul a könyvekből való lapkitépés, ami sajnos teljesen utolérhetetlen, illetve az is, hogy a már kikölcsönzött könyvet tovább adják az illetékesek, mely egy idő után a továbbadó számára válik követhetetlenné. Ilyen esetben azonban szem előtt kell tartani, hogy például a bíróság a kölcsönzést végrehajtó személytől fogja követelni elmaradását, nem pedig valamelyik ismerősétől. Jó ideig a városi könyvtárban is működött (természetesen a város iskoláinak segítségével) az a rendszer, ami az esztergomi általános-, és középiskoláknál és a főiskolánál használatos, nevezetesen az, hogy a diákok/hallgatók mindaddig nem kapnak bizonyítványt, illetve diplomát, amíg bizonyított tartozásuk van valamelyik könyvtárral (az iskolaival vagy a városival) szemben. Ez a rendszer azonban az utóbbi időben nem működik. Az eltulajdonítások fő oka a könyvtár alkalmazottai és vezetősége szerint a könyv eszmei értékének folyamatos csökkenése, amely folyamat visszafordítását, nem pedig előrelendítését kellene az olvasóknak felvállalni. (bódi)