Esztergom és Vidéke, 2004

2004-04-29 / 17. szám

2004. április 29. ív'"--""' VIDÉKE 7 ^íf SHÍergmtt — jeles európai történések károsa Bi-í íí'^.'KL" t. ftlJJO nuur. lA f.llVte! WajrvtAr «*M4> c«Ui.WI.) A Szentföld felszabadítására indított harmadik keresztes hadsereg 1189. tavaszán vonult át Magyarországon. Ezt a másfél-százezer főre menő emberáradatot a Dunán több száz nehéz gálya, a Duna két partján pedig a rogyásig megrakodott társzekerek beláthatatlan sora követte. A hadsereg fővezére, Barbarossza Frigyes német császár, úgy intézte dolgát, hogy Pozsony és Mozsony felől jövet, minden szárazon és vízen, lóháton és gyalog mozgó felekezet egyszerre érkezzen Esztergom alá. Itt a nyitott főkapu boltívei alatt a császárt és fényes német, angol, francia kíséretét III. Béla magyar király, francia Margit magyar királyné, a már megkoronázott Henrik angol trónörökös egykori özvegye és két szép szál fiúk, Imre és András herceg fogadta. A katonaság nagy tömege sátor-táborban helyezkedett el. A császár, fejedelmek és vezérek a királyi várkastélyban kaptak külön lakosztályokat. Ott lerakták csillogó fegyverzetüket, azután ismét találkoztak a zeneszótól hangos nagy lovagteremben. egyházhoz tartozik. Adjunk hálát Istenünknek érte! Haj, mert a magyar hullámtörővel elválasztott népek még önmaguk közt is mindig háborognak, mindig viaskodnak. Bizáncban már rothadt, Krisztustalan világ van. Mikor az elkésve világra jött kis trónörököst helyettem megkoronázták, a császár leánygyermekével történt eljegyeztetésem felbomlott. Hogy továbbra is a bizánci érdekek erős pórázán maradjak, a császárné húga, francia Anna lett első feleségem. A magyar trónon a bátyámmal, III. István királlyal, orvúl megitatott bizánci méreg csinált számomra helyet. Ledöntött bizánci aranyszobromból a császár pénzt veretett s mikor bennem minden más téren is csalódott, tulajdon öcsémet, Béla herceget és anyámat, a keleti vallás hajthatatlan kievi nagyasszonyát, bőszítette és pénzelte ellenem. Béla öcsém ezért börtönben ül s anyám a számkivetés keserű kenyerét fogyasztja. Emánuel halála után Bizánc még nagyobb fertőbe merült. Angelosz Izsák császár vömmé lett s romlott udvara most a fegyelmezett fenevad gyötrelmeivel figyeli, hogy kezemben vasdoroiigot tartok, s békén marad majd addig is, míg ti, a magyar nemzet igaz barátai, a bizánci birodalmon végigvonultok. íme, ez az oka, vitéz bátyámuram, hogy én a helyemen itthon maradok, és nem az, hogy a keleti egyház születésemre és neveltetésemre gyanúk búvóhelyének alkalmas árnyékot vetett." Lett e férfias nyílt beszédre nagy öröm. A császár megcsókolta Bélát, s hajadon leányának kezét megkérte fia, Frigyes herceg számára. Az eljegyzést nyomban meg is tartották. E meglepetésre a magyar vendégszeretet csodás gazdagságú ünnepet rögtönzött. A tejben-vajban fürösztött idegeneknek kedve kerekedett. Vitézi tornákat rendeztek. A császár sok nemesét lovaggá ütötte. A magyar királyi család ajándékot osztott. A királyné a császárnak olyan bíborsátorral kedveskedett, melynek szőnyeggel borított nagy terme körül három külön szárnyhelyisége volt. Termét aranyos ébenfa trón, falait jelenetes hímzések díszítették. Mikor széjjelszedték, anyagával négy társzekér lett tele. A király hatalmas méretű magtárainak, liszteskamráinak, borospincéinek, istálóinak, aklainak és ólainak dús tartalmát adta oda útravalónak. Végül felesége kezdeményezésére s a császár kértére szabadon bocsátotta testvérét és adott melléje kétezer jó vitézt, hogy csatlakozzék a keresztesekhez. Béla királyt itt már körüludvarolták a magyar főpapok és a ragyogó díszben megjelent zászlós urak, kiket ékes latinsággal mutatott be a császárnak és kíséretének. Míg Béla a császárral folytatta a társalgást, az angolok és franciák azon lelkendeztek, hogy a magyar udvari emberek közt több oxfordi és párizsi tanulótársuk akadt. Volt tehát végnélküli vidám terefere. Különösen Adorján erdélyi püspöknek és Jakab prépostnak, a királyfiak nevelőinek volt mit hallani, amiért mint egykori párisi diákok Franciaországot legnagyobb ékességétől megfosztották. Hatalmas uruk nevében elhozták királynéjuknak II. Fülöp Ágost francia király özvegyen hazakerült gyönyörű nővérét, Margitot. A németek császárjuk ajkán csüngtek, mikor Béla királynak, sok mi egyéb között, ezeket is mondotta: „Szerelmetes öcsém az Úrban, - mi tűrés-tagadás vagyunk egynehányan, akikben megmozdult az ördög. Arra gondoltunk, hogy Téged, II. Béla vak magyar király és a nagycsontú kievi fejedelem dicső unokáját, Bizáncban Mánuel, a néhai görög császár, fiörökös hiányában magának nevelt fel. Biz úgy! Ha utóbb fia nem születik, akkor te lettél volna a veje és te volnál most bizánci császár. Volnál a keleti egyház világi feje és aprítanád - úgy-e, öcsém, aprítanád ? - az országaidon átvonuló keresztes hadakat." Halotti csend lett. Az elkomorodott hatalmas termetű magyar király sértődötten emelte magasra szép fürtös fejét és beszélni kezdett: „Magyarország minden viharral dacoló szirt. A gondviselés állította ide a nyelvek és fajták folyton viharzó néptengerének keleti és nyugati egyházai közé. Dicső elődömön, Szent István királyon múlt, hogy ez a szirt ma és minden eljövendő időkben nem a keleti, hanem a nyugati Búcsúzás előtt nagy vadászatot tartottak. A rőt vadakban gazdag Vértes közeli rengetegeit hajtották meg, le egészen 0-Budáig. A bájos királynéasszony dunai hajókon elébük került és Ó-Buda fölött, a hajdani római révnél, szállott partra. Mire az urak ide megérkeztek, már Attila király palotáinak romjai közt, az Isten szabad ege alatt volt számukra megterítve. Ez a kedves meglepetés a fejedelmek nagy társaságát új kedvre hangolta. Minden szóbeszéd a határtalan magyar vendégszeretet dicséretétől áradozott. Majd egy düledék tetején megcsendült a dal is, a keresztesek egyik német énekmondójának, Rupertnek, szép érces szava. Gyönyörű régi dalban beszélte el, hogy e romok helyén állott egykor Etzelburg, Attila király várpalotája. Innen, a hun világbirodalom büszke fővárosából, hívták el az istenőstorának tekintett királyt német földre, hogy kiirtassák vele a gonosz Nibelungokat. A szörnyű vérontások elmondása után egy másik énekmondó Siegfried özvegyének bosszújáról emlékezett meg. A dicsőség égi magasságából aláhanyatló és a nászéj gyönyörének örvényébe fúló hun király halála mélyen megindító volt. - „Szép zordon énekek!" - szólott Béla király. „De bezzeg, csak az ének a miénk! - sóhajtott a császár. - A hős egészen a tiétek. Fajtátok volt. Itt élt és halt meg a reátok maradt örökségen. Csak hűbérese, a nagy Haláltalan Detre a miénk. De ez is itt, valahol a Balaton nyugati végénél, nálatok született. Krónikáitokból tudom, hogy Szent István király a pogány hagyományok irtása közben elragadtatta magát. A gazdátlan mondai kincsek hivatásos őrizőit, az énekmondókat, bélpoklosok közé záratta. Viszont arról is értesültem, hogy éppen te utasítottad kancelláriádat a tulajdont igazoló szájhagyomány írásba foglalására. A gazdag urak számára tehát terjengő oklevelek készülnek. Vigyázz, hogy a nemzet eredetét, fényes rokoni kapcsolatait, az ország birtokbavételét, az ősök hőstörténetét s az uralkodók származásrendjét igazoló írott emlékek a krónikások és énekmondók mellőzése miatt szűkszavúakká és szegényekké ne legyenek. A királyi kancellár magánügyet, a krónikás és énekmondó állami ügyet szolgár A hosszan elgondolkozó király helyett a királyné kezdett beszélni: - „Otthon, Franciaországban, nekem a truvérek, Angolországban a bárdok és menesztrelek voltak legkedvesebb szórakoztatóim. Ezért örvendeztem, midőn arról értesítettek, hogy itt, Magyarországon, a király várbirtokainak szintén vannak ilyen énekmondói. Magokat a hét ágostai menekült megvetett és üldözött utódaitól származtatják. Mesterségük csakugyan apáról fiúra száll. Az üldözés nem nagyon árthatott nekik, mert ma már minden várbirtokon külön népes telepük van. Az esztergomi, pozsonyi, székesfehérvári és budai várak e mulattatói egész falvakká népesedtek. A budaiak, tehát az Ó-Budához, Attila városához, Etzelburghoz tartozók, a Duna túlsó, pesti oldalán, a mesterségükről elnevezett Regöstelken laknak. Királyi férjem eddig nem is tudta, de most bevallom, hogy a szép magyar nyelv elsajátítása után nem a szűkszavú száraz krónikákból, hanem az esztergomi és budai regösöktől tanultam meg vitéz hadi 'népünk ragyogó s a franciákét és angolokét egyaránt elhomályosító őstörténetét és hőstörténetét. Óh, mert e társtalan csodálatos népnek istenekig, világteremtésig, tisztító tűzözönig és óriásokig visszanyúló bujagazdagságú, képzelmet zsongítóan szövevényes, szemet kápráztatóan színes és fényes régi mondaköltészete van." Most már a király is megszólalt. Elmondotta, hogy őt atyja, II. Géza, ki a „Nemzeti krónika"-X, 1150 körül kiegészíttette, szintén a hagyomány tiszteletében nevelte fel. De Adorján püspök, ki a krónikaírás titkait Párisban sajátította el, fia, Imre királyfi nevelése közben - úgy látszik, éppen a dölyfös francia iskola szellemében - fennen azt hirdette, hogy „igen éktelen és illetlen lenne, ha a nemes magyar nemzet eredetének eleit s minden vitézi tetteit a parasztság csalfa meséiből, vagy az énekmondók csacska énekeiből mintegy álmodozva hallaná." 0 hallgatott reá. De most utólag elrendeli, hogy a két fia valamely értelmes, szépszavú öreg regöstől a magyar szájhagyomány minden értékes emlékét megtanulja. * A keresztes hadak elvonulása után Imre és András herceg csakugyan elkezdte a gyönyörű regös-énekeket megismerni. És amit így megismertek, annak rabjai maradtak mind a ketten. Imre 1198-ban Alfonz aragóniai trubadúr-király leányát, Péter trubadúr nővérét, Konstanciát vette feleségül. Udvarában szívesen látta a provánszi énekmondókat, köztük Peire Vidalt is, a leghíresebb trubadúrok egyikét. A magyarokat bizonyára még jobban szerette, mert az itt megemlített budaiakat egy későbbi oklevél már nem regösöknek és nem énekmondóknak, hanem királyi együttivókxiak, latin szóval combibator-oknak nevezi. Maga pedig a legragyogóbb lovagkor idején trubadúr-dalba és regös-énekbe illő lovag-király lett. De szilaj kalandjairól csak a rideg oklevelek, bullák és krónikák beszélnek. Róla szóló trubadúr-dal is csak egy, a Vidalé, maradt reánk. Imre király öccse, II. András, a Jeruzsálemi", keresztes hadat vezetett s a regös-énekekből megismert nemzeti hagyományoknak egész életében tisztelője maradt. Pogány őseinek varázsművészetéhez értő énekmondó volt az a német néven ismert Klingsor von Ungerlant is, aki a War-tburgi költő-óriásokkal győzedelmesen versenyre kelt és András leányának, Szent Erzsébetnek születését és férjhez menetelét megjövendölte. E kis királyleányt már ötéves korában eljegyezték és elvitték Thüringiába. Atyja a pozsonyi vár énekmondó-telepének két későbbi tulajdonosát, Farkast és Dávidot szintén vele bocsátotta. Mikor pedig 1221-ben a lakodalom is elkövetkezett, a boldog örömapa nászurát és a Wartburgi udvarban vendégeskedő német költőket egy gyönyörű latinnyelvű „Gesta Hungarorum"-mai, vagyis a magyarok viselt dolgairól szóló olyan bővített szövegű büszke „Nemzeti króniká"-val lepte meg, amelyben már ősének szerepelteti Attila királyt, s a székely végek regöseinek bőséges hun emlékeitől bátorítva, népének első bejövetele gyanánt mondatja el a magyarokkal azonosnak tartott hunok pannóniai dolgait és innen intézett világhódítását. Mindez akkor, vagy nem sokkal későbben történt, midőn a pompás „Nibelungének" és a „Kudrun" létrejött. E nagy műremekekkel a szomszédos németség nemzeti epikája sok hosszú századon át járt teherben. A XIII. századi fuldai szerzetes Detre fegyverhordozójáról, a Hunországból hazaérkező Hildebrandról, még csak magános énekmondói terméket jegyzett le. A Norvégiából kivándorló normannok Izland szigetére az „Edda" összefüggéstelen dalait vitték. A X. századi Piligrin passaui püspök a Hunalantnak nevezett Nyugat-Magyarországra is elküldötte követeit, hogy a hunok történetével összekeveredett gazdátlan nibelung-emlékeket összegyűjtsék. És a latinul feldolgozott, de nyomtalanul elveszett verses anyag bizonyára hasonlatos volt Ekkehard sanctgalleni barátnak pár évtizeddel korábban latin versbe szedett és megmaradt hun-germán tárgyú „ Valtharius "-ához. (...) Balaton-Szepezd, 1925. aug. 20. Sebestyén Gyula (Megjelent a Gesta Hungarorum c. 1925-ben megjelent kötet "Előhang"-jaként.)