Esztergom és Vidéke, 2003

2003-03-13 / 10. szám

2003. március 13. 9 Keresztvíz és fürdővíz milyen remekül ég! A gyufát hozzá Kun Bélától kapták a fiúk, ő mondta nekik, hogy minden baj okozója a csuhás, legfőképpen az, amelyik lilában jár, s a díszterem fala épp ilyenekkel volt tele: esztergomi érsekekkel, nem véletlen, hogy rögtön előkapták a matrózbicskát. Néhány vászon, például a Benczúr-másolat Tisza Istvánról, megúszta a szabászatot, abba utóbb az oroszok eresztettek golyót, de mi volt ez ahhoz, ami utána következett: semmi, és ezt ne vegyék túlzásnak. A várost 1950-ben meg akarták fosztani nevétől: Dózsafalvára készültek átkeresztelni a kommunisták, akiknek mindig volt érzékük a történelem alakításához, főleg, ha rombolni kellett. Építés dolgában nem mutattak annyi tehetséget, tessék megnézni azt a sarokházat a Széchenyi téren: úgy nézelődik barokk szomszédai közt, mint korcs kutya az agárversenyen. Nevét talán azért tarthatta meg a város, mert Zöld Sándor belügyi államtitkár, Dózsafalva kiötlője öngyilkos lett, a megyeszékhely viszont költözött, áthurcolták a cementporos Tatabányára, de nemcsak a bútort meg a pecséteket: mindent, ami a korábbi státusszal járt. Ilyen volt a vizek felügyelete, s attól fogva senki nem törődött a Szent István fürdővel, mely a budai Gellért után a legkorszerűbbnek számított Magyarországon, ami azt jelentette, hogy Európában is, mert akkor még képesek voltunk ilyen teljesítményre, pedig alig múlt el rólunk Trianon. 6. Ez itt az ország legrégibb szállója, mondja Koditek Pál, majd hozzáteszi, mint aki vigasztalni akar: régibb, mint az Arany Bika Debrecenben. Aztán elhallgat, és látom, hogy arcán árnyék fut át, ami abszolút érthető, hiszen a ház, amely előtt állunk, talpon van még, de 1996 óta üres, deszkapalánk veszi körül, s nem több klasszicista romhalmaznál, bár ez csak félig igaz, mert a hatvanas években valami tervező fenomén hozzácsirizelt egy dobozt a modern építészet jegyében. Ekkora tiszteletlenség és az elődök munkájának arcátlan semmibevétele csak Kelet-Európában volt lehetséges, mert negyvenöt után Közép-Európa nálunk megszűnt létezni, s vele a szellem, melynek a tisztesség és a szakértelem volt a talpköve. így adódik, hogy az emléktáblához, mely Kossuth esztergomi tartózkodását jelzi, csak négykézláb lehet eljutni, és koszorút helyezni, a kormányzó, hiába ünnepeltük kétszázadik születését, képtelen kiszabadulni a palánk mögül: olcsó volna azt mondani, hogy ez szimbolikus. 7. A fürdőre Dorog hozta a bajt, pontosabban a bánya, melynek vágataiban térdig állt a víz; szivattyúzni kellett, hogy a sztahanovista munkaversenyben hiba ne legyen, no, abban nem is volt, ész nélkül szívták a mélyből a termálvizet, mígnem kiderült, hogy hűl az esztergomi fürdő, s még ha csak hűlne, de fogy is. A rablógazdálkodás irányítóinak szeme se rebbent, mikor valaki jelezte, hogy a forrásokat a rómaiak, a johanniták és a törökök se veszélyeztették, pedig azok idegenek voltak, s a hivatalos tlitokozás is reménytelen volt, hiszen hová fordulhattak volna: a megyeszékhely után a járási székhelyet is kipakolták Esztergomból, természetesen Dorogra. A harmincezres érseki városnak úgy kellett táncolni, ahogy a hétezres bányászfalu fütyült, s az előbbit megalázták még a földrajzzal is: az esztergomi medence 1948-tól dorogi medenceként szerepelt a térképen. 8. A fürdő vize kezdetben 29 fokos volt, majd egyre kevesebb, a nyolcvanas években már alig 23, de ez cseppet sem zavarta a szenvedélyes bányanyitókat. Nagyegyházán is átvágták a nemzetiszínű szalagot, a bánya ugyanúgy vizes volt, ugyanúgy szivattyúzták, ám ez a tempó annyira levitte a föld alatti vízszintet, hogy a karsztüregekbe magasabb állásnál befolyt a Duna, s mint ilyenkor persze történni szokott, az egyik baj hozza a másikat: a hetvenes években a szlovák oldalon, Párkányban 38 fokos vizet találtak, és a fürdő, amelyet ráépítettek, a Vadas, nemcsak szebb, de olcsóbb is, ez pedig végképp elintézte a többszázados esztergomi fürdőkultúrát. A kórházban addigra becsukott a balneológiai osztály, a fürdőszállóra kitették a „megközelíteni életveszélyes" táblát, a két gyógymedence tönkrement: csőd mindenütt, le lehetett húzni a rolót. 9. Maradt a strand, amely olyan volt, amilyen, aztán jöttek a geológusok, tudni akarták, mi lesz, ha vízlépcső lesz, ettől a város újabb reszketésbe kezdett: atyaisten, még ez is? A szakemberek mértek, rajzoltak, osztottak, szoroztak, végül közölték: ha így megy tovább, a főváros fürdőire is hasonló sors vár, abból pedig messze hangzó botrány lesz, jó volna hát leállni a vízkiemeléssel. Igen, csak hát a nyolcvanas évek politikusainak észjárását Moszkvában pallérozták, elképzelhetetlen volt számukra, hogy azt tegyék, amit egy szakember ajánl: még az a látszat adódna, hogy a tudományos szocializmus nem áll mindenek felett, summa summarum: visszavettek a szivattyúk tempójából, de csak keveset. Meglepetésre ez is elég volt ahhoz, hogy a karsztvíz szintje emelkedni kezdjen, és a víz melegebb legyen. Mikor elérte a 27 fokot, Esztergom vezetői úgy gondolták, ennyi épp elég egy új fürdőhöz, s megpályáztak 900 millió forintot, hátha megadják nekik a Széchenyi-terv döntnökei. Az asztalra Finta József tervét tették le, hozzá azt az egymilliárdot, arrlit maguk raktak össze, aztán mély lélegzetet vettek, és vártak. 10. Szerencséjük volt. Igaz, rájuk fért már nagyon, hogy félszázados balsors után visszakapjanak valamit abból, ami elveszett, és úgy látszott, lesz fürdőjük megint: termálfürdő, élményfürdő, együtt a kettő, megjött az értesítés, hogy a pályázatuk jó, kezdjenek hozzá, megy majd a pénz is. Örültek, egymás hátát lapogatták, a földmérők hozzákezdtek a kisajátításhoz, az építész a tervek finomításához, csak a Kis-Duna horgászai tekingettek aggódva a Prímás-sziget felé: mi lesz, ha az építkezés elriasztja a keszegeket? így ment ez 2002 áprilisáig, mikor is fordult a kocka, az ellenzékből kormánykoalíció lett, és megkezdte működését a gazdasági inkvizíció. Minden gyanús volt, ami nélkülük történt, legszívesebben a vécépapírokat is bekérették volna, hátha azokra íródott a titok. Az esztergomi fürdőterv se volt kivétel, nézték elölről, hátulról, eltelt egy hónap, eltelt kettő, a kivitelezők mind fél lábon, s drukkolva, most mi lesz: betyárul kitalálták a módját, hogy cidrizni kelljen, s újra félni, végtére a legjobb szerződésbe is bele lehet kötni, vagy ha mégsem, akkor azt sugallják: örülj, hogy megúsztad, el is gáncsolhattunk volna. Esztergom örülhet, Esztergomot nem gáncsolták el, s ha a folyósítás rendben lesz, látványos fürdő épül majd a Prímás-szigeten. (...) Végh Alpár Sándor (Magyar Nemzet, 2003. február 8.) Barangolás régi esztergomi kertekben Ahogy elvonul a tél és országszerte friss hajtások kelletik magukat az éltető napsugárnak, úgy vágyunk mi is egyre inkább ki a zöldbe. Ismerős esztergomi tónus éled gondolatainkban, mint már annyiszor: hogy is volt ez itt régen ? Milyenek voltak a régi kertek Esztergomban ? Mint tudjuk, a kert élő anyag változó és mulandó. Mulandóbb, mint az építészet emlékei, de a környezetalakítás és az esztétika szempontjából éppoly értékes. A kertművészet ezért több is, kevesebb is, mint más művészetek. Múlékonysága miatt azonban emlékei kevésbé ismertek az átlagember előtt. Vitéz Jánossal kapcsolatban például mi jut eszünkbe? Bizonyára az érsek várbeli dolgozószobája az Erények freskóival, ami helyénvaló, de azt már kevesen tudják, hogy gyönyörű függőkerteket is létesített. Lássuk hát városunk kertjeinek történetét, áttekinthető rövidségben öszszefoglalva! A legrégibb kor, melyből kertekkel kapcsolatos emlékek maradták ránk: a római. A régészeti leletek tanúsága szerint a Szent Tamás-hegy déli lejtőjén (mai Imaház utca, Lépcső utca, Török Ignác utca) előkelő villák sorakoztak, melyekhez minden bizonnyal kertek, szőlők is tartoztak. Az igen meredek, omladékos, agyagos hegyoldalt támfalak kialakításával tették alkalmassá a művelésre. A város környékét hatalmas erdőségek borították ekkoriban, a római gazdasági írók többször is utalást tettek erre. A kora középkor sok emlékét a tatárdúlás semmisítette meg, ebből az időszakból szinte semmi kertre utaló nyomról nem tudunk. A királyi vár ekkoriban erődítmény jellegű volt, s a szűk térszín miatt amúgy sem maradt hely jelentősebb várkert kialakítására. A nagy reneszánsz humanistát és mecénást, Vitéz Jánost azonban nem akadályozta meg a Várhegy kicsiny területe abban, hogy messze földön híres, pompás függőkerteket létesítsen. Ezek a díszkertek a kor európai mércéjével nézve is jelentős kertművészeti alkotások voltak. Antonio Bonfini így ír erről krónikájában: „Hideg és meleg fürdőfülkéket építtetett, továbbá kettős kertet, melyet széles tornácok díszítettek, s fedett sétáló vett körül. A két kert között a szikla mellett kerek tornyot emeltetett; különböző ebédlő és lakószoba volt ebben, fenn különböző színű üvegablakokkal; a kápolna sem hiányzott. Maga majdnem mindig itt lakott, mert az a Dunára nézett, pompás kilátást és a kertek élvezetét nyújtotta. Bölcselkedésre és elmélyedésre valóban nagyon alkalmas hely volt. (...)" Egy igazi reneszánsz érseki kertnek valóban nélkülözhetetlen eleme volt egy kis kerti ház vagy torony, ahol zavartalanul lehetett eltölteni a magány csendes óráit. A természet békéje, a kert varázsa mindig ösztönzőleg hatott a bölcselkedésre: a régi görög filozófusok ligetekben sétálgatva tanítottak, a középkori kolostor kerengője az ima és szemlélődés helye volt, s a reneszánsz kert is szülőhelyévé lett a mély gondolatoknak. Ma már csak néhány konzol őrzi a várfalon Vitéz János kedvenc helyének emlékét. A díszkertek mellett gyümölcsösök is nagyhírűek voltak a vármegyében. Az érsekek sok kertészt tartottak városon kívüli és belüli területeiken, így a Prímás-szigeten is. Sok pénzt felöleltek azok a vállalkozások, amelyek során messzi vidékéről hozattak gyümölcsfajtákat. Ezeket nemcsak itt, hanem az egész ország területén meghonosították. De csakhamar eljött a hanyatlás ideje: „a szökőkutak csobogása elhallgatott, a halastavak kiszáradtak az érseki kertekben is." A török uralom alatt elpusztult sok szépség, a kertészetek is tönkrementek, de kiűzésük után lassanként megindultak az újjáépítések. Ezek eleinte a létszükségletekre korlátozódtak, s csak az érsekség 1820-ban történt visszaköltözésével kezdődött új korszak városunk történetében. Az elhagyott érseki paloták, főpapi rezidenciák ismét élettel teltek meg. Az elhanyagolt állapotban lévő épületeket helyreállították, és nagyszabású építkezések indultak meg. Majd hamarosan elkezdődött a székesegyház építése, s az ezzel járó hatalmas tereprendezési munkálatok. Kühnel Pál székesegyház-tervein a zöldfelületek is jól látszódnak: a kanonoki házak mellett végig fallal körülvett, kerítéssel elválasztott négyzet alakú kertek sorakoztak. Minden egyes tábla más-más tervezésű, geometrikus átvezetések és barokk jellegű, szabályos növénykiültetések jellemzőek rájuk, bár a kor stílusa, s a székesegyházé is, már klasszicista. Ezek a nagyszabású tervek azonban nem valósultak meg. Az egykor teljes egészében egyházi tulajdonban lévő Prímás-sziget csak részben került vissza az érsek kezébe. Mivel a terület déli fele a városé lett, az egyház csak az északi terület felett rendelkezett. Itt ismét virágzásnak indultak a haszonkertek, gyümölcsösök és szántók. A gyümölcsöskertek az átellenben lévő Víziváros területére is átnyúltak; egy 1853-as térkép az érseki kertek mellett név szerint említi Nagy József érseki ügyvéd és Ugrovics Ignác gyümölcsöskertjét. A Kis-Duna partján fásított sétaút vezetett. A sziget Nagy-Duna felé eső része továbbra is mocsaras volt, kisebb-nagyobb belvizes területekkel. 1867-ben a nagy mecénás és műgyűjtő Simor János lett az esztergomi érsek, aki új palotát létesített: a Vízivárosban álló egykori barokk jezsuita kolostort építtette át Lippert Józseffel, s a palota Dunára néző kertjére is gondja volt. Itt 1882-1910 között állt egy vasvázas üvegház (Id. a képet) is, amelynek helyére később gazdasági épületek kerültek. Az ekkor létesített díszkert kis facsemetéi mára hatalmasra nőve árnyékolják a titokzatos park ösvényeit. 1877-ben megalakult az Esztergomi Sétahely és Szépítő Egylet, mely nagy közparkosítási munkákba kezdett. Anyagi korlátok miatt azonban jelentős sikereket csak az 1910-es évektől mutathatott fel. 1911 és 1913 között Bleszl Ferenc takarékpénztári igazgató támogatásával ültették be a Kis-Duna partját a platánokkal, melyek máig gyönyörű díszei városunknak. Az első világháború egészen 1925-ig akadályozta a szépítést, mikor azonban dr. Perger Kálmán, az államrendőrség nyugalmazott vezetője került az egylet élére, új lendületet vett az alkotó tevékenység. Lelkes segítőtársa volt Szívós Waldvogel József honvédtábornok, s ők ketten vetették meg a virágos Esztergom alapjait. Számos parkot hoztak létre. A Nagy-Duna partján, a prímáskert alatt kialakított Erzsébet-park ma is a város egyik jelentős zöldfelülete. A Főszékesegyház előtti vadgesztenyefák és hársfák ültetése az egyesület munkája. A szigeten telepítettek egy parkot, melynek helyén sportpálya létesült, de a hatalmas platán- és vadgesztenyefák emlékeztetnek az egykori Duna-Gőzhajó parkra. Ez a park már tájképi stílusban létesült, mely a barokk szabályos, nyírt felületeivel ellentétben egy sokkal oldottabb, festőibb elrendezést alakított ki, nevéből következően is közelebb állt a természethez. Az utak kacskaringósan, a fák laza csoportokban helyezkedtek el. Az egylet fásította be az akkor fennálló Vasgyár feletti Duna-parti területet nyárfákkal és szomorúfűzekkel, a szentgyörgymezői Templom-teret, és a „dunagőzhajózási szigetnyelvet", azaz a sziget északi kiszögellését. Végül 72 utcában, sétányon, útvonalon 3621 fát ültettek el 1924 és 1935 között. Például 1935-ben a városi kertészettel együtt a várostól kapott 299 darab fával a Doboz'y, a Körösi, a Kecske, és a Hunyadi utcában, a Szent Vendel és a Táti úton végzett az egyesület fásítást, ezen kívül 223 darabot maga az Egylet vásárolt. A szépítő tevékenység azonban a mindenkori anyagi erők függvénye volt, s ahogy csökkent a városi támogatás, úgy csökkent az egyesületi munka is. Az 1924/25-es fásítási évadban még 1520 pengő állt rendelkezésre, 1935-ben már csak 784. A városi kertészet is végzett fásításokat az egyesülettel párhuzamosan, például a Dorogi úton, a Simor János utcában és a Mária Terézia téren; ezen kívül a kiültetett fák gondozását, metszését, a parkok fenntartását is többnyire a kertészet végezte. A városi kertészet felállítását az egyesület szorgalmazta, s később egyre több feladatot vett át az egyesülettől. Ez volt az egyik oka, hogy a város évről-évre csökkentette az egyesület anyagi támogatását. Esztergom mai „zöld arcának" kialakításában tehát döntő szerepe volt a Szépítő Egyletnek. Azóta újabb zöldfelületeket csak a lakótelepek parkjai jelentettek. Sok régi kert pedig beépült, például a Tanítóképző területe, vagy a vízivárosi zárda parkja, melyet szintén az egylet gondozott. A Szigeten is sok építkezés indult meg, ennek ellenére azonban megmaradt városunk legnagyobb összefüggő zöld foltjának. Örömmel vesszük, hogy 2001 decemberében Meggyes Tamás polgármester biztos szervezeti keretet adott „Esztergomi Városszépítő Alapítvány" néven a városszépítő hagyományoknak. Borsodi Zsófia