Esztergom és Vidéke, 2003

2003-01-09 / 1. szám

2003. február 13. Esztergom és Vidéke 3 „Valahol Oroszországban... " Egy doni hőstett, amelyből nincs visszatérés A Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg hatvan évvel ezelőtti tragédiája a Don-kanyarban a magyar nemzet tragédiája volt. A katonák tragikus sorsa és végzete közvetlenül is több mint százezer családot érintett, a történelmi következmények, a „területrendezések" - pontosabban az ország-csonkítás - pedig már több millió ártatlan magyar család életét keserítették meg. Mi, magyarok, elmondhatjuk magunkról azt - és nem kell szerénykednünk emiatt -, hogy történelmünk számtalan hőssel van tele, nekünk szinte már természetes az, hogy nemzetünk 1100 éven keresztül folyamatosan „ontotta" a hősöket. Keserű büszkeséggel mondhatjuk, hogy így volt ez a Don-kanyarban is. Akik ott voltak a végtelen hómezőkön embertelen és kilátástalan körülmények között, hősökké váltak. A Magyar Királyi Hadsereget eredetileg arra készítették fel, hogy a szomszédos államokkal szemben védje meg határainkat és a határon túli magyar-lakta területeket, amire képes is volt. Hitler követelésére azonban a 2. Honvéd Hadsereg arra kényszerült, hogy hazájától 2500 kilométerre, idegen földre, ismeretlen, végtelen hómezőkre vonuljon fel, kiszolgáltatva magát a kegyetlen időjárásnak, az óriási orosz túlerőnek. Pedig a több százezer érintett itthon maradottnak a legfontosabb az lett volna, hogy ne veszítse el a hős fiút, a szerető férjet vagy a soha nem látott édesapát. Mint ahogy korábban Stendhal Vörös és Fekete című regényében, ugyanígy Magyarországon is a két világháború között egy szegénysorba született, ráadásul teljes árva gyereknek nem sok lehetősége volt az életben, ha egyedül kellett talpon maradnia - nem érvényesülni, csak egyszerűen boldogulni valahogy. Apám úgy döntött tizenhárom éves korában, hogy marad a „vörös", azaz a katonai pálya. Itt is szűkült a kör. A Ludovika kiesett. Ez a gazdagoknak, a jobb sorban lévőknek a privilégiuma volt. Akinek nem volt senkije és semmije, annak maradt Európa talán legkeményebb magyar katonai iskolája, ahová a szegény sorsú és árva gyerekek jelentkezhettek. Innen csak előre vezetett az út, nem úgy, mint Nyilas Misinek. Itt mindenkinek bírni és tűrni kellett a kőkemény szigort és fegyelmet. Itt mindenki megtanulta, hogy mi a rend, a fegyelem, a bajtársiasság, az önzetlenség, a bátorság és talán a legfontosabb erkölcsi parancsot: a hazaszeretet. Ez volt a Jutás. Apámat - mivel a felvételre jelentkezőknél fiatalabb volt -, a teljes árva családi körülményeit is tekintetbe véve, korengedménnyel vették fel katona-növendéknek. Hivatásos katona lett, aki ott volt minden veszélyben a Felvidéken, Erdélyben, végül az orosz fronton. A Don-kanyarban a 2. hadsereg 200 ezernyi katonája kilátástalan harcot folytatott a dermesztő mínusz 30-40 fokos hidegben az óriási orosz túlerővel szemben. Vékony öltözékben, kevés élelemmel ellátva január-február hónapokban már védőállásaikból kivetve, elkeseredett, egyenlőtlen és reménytelen helyzetben még utóvéd-harcot folytatott, nehézfegyverek, tüzérség nélkül szinte védtelenül. A visszavonuláskor a raktárkészletek, a ruházat, az élelem, a gyenge fegyverzet is megsemmisült az óriási fölénnyel rendelkező orosz csapatok előretörésekor. Visszavonuláskor a hótorlaszos utakon sok helyen halottak, lótetemek feküdtek akadályozva a menekülést. Az elvonuló szánok és gépkocsik sokszor az úton fekvő sebesülteken gázoltak át levágva azok végtagjait. A kimerültségtől összeroskadó katonák, ha leültek vagy összeestek, már többé nem bírtak felállni, úgy várták be a fagyhalált. A menekülő németek a visszavonuló magyarokat sokszor leszorították az útról, árokba borították, elütötték vagy elvették lovas szánjaikat, lovaikat, sőt fegyvereiket is. Ilyen körülmények között édesapám - két bajtársával - olyan tettet hajtott végre, amelyre hősiességük és bátorságuk miatt büszkeséggel, ám végzetes következménye okán keserűséggel gondolok vissza. A továbbiakban idézek a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum irattárában tárolt eredeti jegyzőkönyvből, mely „felvétetett Komárom, Monostori erődben 1943. évi május hó 5-én Fonyódi György ht.szv. törzsőrmester Iállományteste II. u. zlj.l eltűnése tárgyában. Jelen vannak: Szőts Kálmán tart. hdgy. alosztály pk., Garzó Tibor kar.őrm. /ügyvéd, Bicske/ mint jegyzőkönyvvezető, Reicher Imre ht. őrm. és Komáromi Zoltán tart. őrm. /bírósági tisztviselő Komárom, ügyészség/ mint tanuk. ÍJ Reicher Imre ht. tőrm. És Komáromi Zoltán tart. őrm. fenti tárgyban az alábbiakat adják elő: Fonyódi György törzsőrmester 1943. I. 27-én, a visszavonulás alatt, ismeretlen nevű községből Wyss-Turovo községbe visszament a gh. pénztár és élelem szállító kocsijáért. Ez a távolság kb. 40 km-re lehetett. A kocsi azért maradt le, mert azt egy ismeretlen gk. elütötte. A szállítmány megmentésére Fonyódi törm. önként visszaindult Vass András őrvezető és Lauchs Ferenc honvéddel egy kettős-fogatú szánon. Fonyódi törzsőrmesterről és társairól azóta semmi hír nem érkezett. Mint később kiderült, ez időpontban ezen a területen orosz egységek harcoltak, részben már birtokban tartották és erős partizán-tevékenység is volt. Fenti ügyben nevezettek egyebet előadni nem tudnak." Apám soha nem tért vissza. Igazi katona volt, akit gyermekkorától annak neveltek. van, soha nem mondta ki. Azt mondta: apukád nincs itthon, majd egyszer hazajön... De már nem jöhetett haza. Utolsó kitüntetését a fronton 1942. november 2-án kapta - Magyar Bronz Érdemérem a hadiszalagon - „...a Szovjet elleni hadműveletek alkalmával, az ellenség előtt teljesített kiváló szolg.-ért... ". Anyám évekkel ezelőtt különös társasutazáson vett részt a Szovjetunióban. Kérdésemre, hogy miért ment oda, csak annyit mondott: „... hogy egy szál virágot dobhassak a Donba apádnak..." Valahol Oroszországban... Fonyódi György Fonyódi György (baloldalt) és bajtársa orosz földön Azt tette, ami beléívódott a szigorú neveléssel. A kőkemény kiképzés, az akkori szellem, bajtársiasság, de elsősorban az életben maradás, a hazatérés utáni vágy és a hit abban, hogy ő ezt véghez tudja vinni, arra késztette őt és két bajtársát is, hogy megtegyék ezt a hősies tettet továbbvonulásuk, életben maradásuk érdekében. Apám után nem maradt más hátra, csak egy táskagramofon, az összes Karády Katalin-lemez, egy díszkard, egy hegedű, egy nagy halom háborús kitüntetés - és én... Hatéves koromtól a Dobozy és Kőrössy utcai „csibész" gyerekekkel, barátaimmal Karádyt hallgattam. Apámnak ő volt a kedvence, ezért nekem is. Még táncolni is erre tanultunk egymással a korunk miatt akkor még csak lányok nélkül. .. „ Üzenet jött messze-messze földről / Halványzöld szín tábori levél. / Aki írta, ,a szívéből írta: minden szava / Őszintén beszél. / Sokkal jobban szeretlek, mint máskor/Minden percben rád gondolok százszor, / Valahol Oroszországban, / Valahol Oroszországban. /" és hasonló dalrészletek mindig mélyen fekvő, távoli húrokat pengettek meg az én gyermekszívemben is. Még óvodás korú lehettem, amikor kérdezgettem édesanyámat, hogy nekem hol van az apám. Anyám nagyon okos, kristálytiszta gondolkodású nő volt, akit ráadásul a Jóisten olyan tulajdonságokkal áldott meg, hogy méltósággal és békességgel tudta viselni a ttefrain I. Sokkal jobban iroretlek, mint mAikor. Minden percbon rSd gondotok uhitixx, Vatehot Oroazoi ukgban. valahol Oroiroruiabanl Mindig « » lev«l»de> intern S c»k la rólad almtxiom el Mmoiol Valahol OrouoiMAgban, valahol Oro.jortiígbanl arra gondolok. mikor a csillag »im ragyog. Alt a csillagot t» olt klinn tpp <iBY l*«harodl Sokkal lobban "arollok. mim máikor. Minden porcban rAd gondotok sjAisior. Valahol OrosrontAgban. valahol OroMOrslAgfaonl Relrain: II sakkal lobban M»r«tlak. mini miikor, MItkHo ijorebon rAd gondolok mAimo., Valahol MogyaroruAgcn. valahol M«<lysro.uégpnl Mindig a l« leveledet vArom S csak terólad álmodom Almom! Valahol MagyeroruAgon, valahol MagyaroruAgon! arra fcondokrk. mikor a csillag rkm ragyog, A»? a csillagot le ott künn App úgy lidwlod! Sokkal Jobban nnroitek. mmt mAíkor, Minden percben rAd gondolok uAcuO' Valahol MagyeromAgon, valahol MegyarotuAgon! legnehezebb éveket is. Kérdéseimre O mindig a legegyszerűbb és legjobb választ adta, ami engem is megnyugtatott. Azt, hogy nincs, hogy meghalt, hogy fogságban MEGHÍVÓ A Vitézi Rend Komárom-Esztergommegyei székkapitánysága tiszte/eltel fii , • tj meghívja Ont az esztergomi Hösök m-m jnrTi terén 2lí03.január 12-én 12 órai kez* Jkj dettel a "Doni áttörés " emléknapja üH ra aJW alkalmából tartandó koszorúzással •Bili egybekötött ökumenikus megemlékez vitéz Szendró' Péter Komárom-Esztergom megye Székkapitdnya 300 éve: Kurucok szikrája az erdők belsejében (Folytatás az előző számból) Károlyi Sándor intézkedései következtében a császáriak hátában szervezett mozgalom nem bontakozott ki az elképzelt mértékben, de a Hegyalján 1697. július l-jén kirobbant a felkelés. Tokaji Ferenc vezetésével a kurucok nemcsak Tokajt, hanem Sárospatakot is elfoglalták. Károlyi tisztában volt vele, hogy az érintett megyék nemességének és területén állomásozó császáriaknak az együttműködésével a történteket meg lehetett volna előzni. Önéletírásából egyértelműen kiderül, hogy már ekkor sem tudott közösséget vállalni a császári tisztségviselőkkel, akik „sok nehézségeket és kissebbségeket követtenek el" a magyarság rovására. A megyei nemesség élén Károlyi Sándor hamarosan felszámolta a tiszántúli zavargásokat, Vaudemont császári tábornok pedig visszafoglalta Tokajt és Patakot. A Károlyból Szatmárra vitetett Kis Alberttől Auersperg terhelő vallomást akart kicsikarni a főispán és emberei ellen, de eredményt nem ért el. „mint aranyon, úgy rajtam nem fogott a rozsda" - írja Károlyi büszke öntudattal. A hegyaljai felkelés leverése után az erdők újra megteltek bujdosókkal. A felkelés elfojtása után Esze Tamás hazatért Tarpára. Sóval kereskedett éveken keresztül. Ebben az időben a sóval való kereskedés még kinek-kinek szabad volt. Esze Tamás Máramarosban megvásárolhatta a sót s a harmincad megfizetése után elszállíthatta az Alföld sóban szegény vidékeire. Piaca leginkább Debrecen volt. Itt igen jó kapcsolatokat épített ki magának, s ebből az időből származik Mónay Pállal, Thököly volt ezereskapitányával való ismeretsége, ekkor szövődik a debreceni kollégium diákságával va-. ló barátsága. Későbbi ezredében sok debreceni diák szolgált, akik mindvégig hűen kitartottak mellette. Később Esze. Tamásnak a sótisztekkel gyűlt meg a baja. Az újlaki sótisztek azzal vádolták, hogy lopott sót árul. Hiába tiltakozott a gyanúsítás ellen, minden marháját elkobozták és Tiszaújlakra elhajtatták. Ekkor következett be életének nagy fordulata, mely ismét visszavezette őt a bujdosó szegénylegények közé, s csak az alkalmas pillanatot várta, hogy fegyverrel álljon bosszút a jobbágyság szenvedéseiért. Bujdosásban akadt össze ismét Kis Alberttel, aki időközben megszökött a börtönből, s most már együtt kezdték meg a szegénylegények megszervezését. Már nem csupán a belső viszonyok, de a külpolitikai helyzet is alkalmat adott egy új, eddiginél nagyobb függetlenségi mozgalom megindítására. 1702 nyarán már bizonyos volt, hogy csak fegyver döntheti el XIV Lajos francia király és I. Lipót császár között azt a kérdést, hogy ki örökölje a spanyol trónt. A bécsi udvart a fenyegető háború még arra is rákényszerítette, hogy magyar ezredeket állítson fel. így 1702. október 28-án toborzási rendeletet adott ki a vármegyéknek. A szatmári főispán, Károlyi Sándor örömmel fogadta a rendeletet és azt javasolta, hogy azt terjesszék ki a bujkáló szegénylegényekre is. Károlyi a vármegyei nemesség és a saját birtokát féltette a bujdosóktól, s azt remélte, hogy a kegyelem ígéretével ki lehet csalogatni őket „ezen földön való barlangokból és fészkekből". A főispán javaslatára jelent meg december 9-én a császár rendelete, hogy a kóborlókat még erőszakkal is, be kell sorozni az új ezredekbe. Esze Tamás és Kis Albert embereikkel Bereg megyében Bagosy Pál ezredénéljelentkeztek, s a megyei urak, akik látták milyen tekintélye van Kis Albertnek és Esze Tamásnak a bujdosók között, őket bízták meg toborzással. Ettől kezdve a megye nevében szabadon jártak az elnyomott szegénység között, szüntelenül munkálkodván a hajdúságot gyűjtötték maguk köré. Buzgóságukat látva Károlyi gyanút fogott s javasolta elfogatásukat. Miután azonban ez a toborozás sikerét kockáztatta volna, nem engedték meg, s így a telet békével kihúzták. Tavasz felé már Bagosy Pál ezredes is ráeszmélt, hogy nem a császárnak, hanem maguknak toboroznak és üldözni kezdték őket. 1703 márciusának elején Esze Tamás, Kis Alberttel s még vagy 25 legénnyel elszakadt az indulóban levő ezredtől s a hegyek közé, erdőkbe vonult. Ez a kis csoport lett a kuruc gyalogság magva. Szervezkedésüket most már szélesebb körre kiterjesztették. Összeköttetésben voltak a lovasezredek katonaszökevényeivel, akiket Ocskay László, Pap István, Török Péter és Pikó Demeter Debrecen alatt, a ligeteken gyűjtöttek maguk köré. Szervezőmunkájuk elsősorban a Rákóczi uradalmakra terjedt ki. 1703 tavaszán több megye jobbágynépe már csak intésüket várja, hogy feltámadjon elnyomói ellen. Mandula Tibor (Szatmárnémeti)