Esztergom és Vidéke, 2003

2003-12-18 / 50-52. szám

14 Esztergom és Vidéke 2003. december 18. Mákófalva karácsony második napjának hajnalán a szó szoros értelmében hidegen fogad. Körülbelül mínusz tizenöt fok lehet, és vaksötét a „Macau" feliratú vasútállomás, melytől a falu kb. három kilométer. De merre van az út? Nincs mit tenni, összes bátorságunkat összeszedjük és bekopogunk a vasúti bakterház sötét ablakán. Kopogtatás közben azt latolgatjuk magyarországi tapasztalatok alapján -, vajon „akciónk" nyomán mit kapunk - mármint a nyakunkba: hideg vizet, esetleg kisbaltát? A feltételezés jogos, hiszen hála a tévé, a rádió és a sajtó „áldásos" és permanens rémhírkeltéseinek, nálunk - főleg a városokban - nemhogy hajnalban, de már este tíz óra után is kockázatos megszólítani egy idegent, anélkül, hogy rosszabb esetben rablónak, enyhébb helyzetben másféle betolakodónak ne tartanák a kérdezőt. Kalotaszegen szerencsére még ez a fajta „pesti-módi" nem terjedt el. Az őrházban fény gyullad, belülről ugyan először morgás hallatszik, de amikor vendéglátónk, a legszebb álmából felébresztett Domokos János bakter megtudja, hogy Magyarországról jöttünk, azonnal előkerül a hurka, a kolbász, a szalonna, hozzá a jófajta házibor. Nem akarunk hinni a szemünknek: az állítólag „éhező" Romániában! Közben eszembe jut, hogy induláskor a Nyugati pályaudvaron nemhogy „ingyenkolbászt", de még egy félmondatos információt sem sikerült kiharcolni a nyegle, de divatosan festett pénztárosnőtől... János bátyánknál a festés teljesen hiányos, a szó szoros értelmében omlik a vakolat. Vendéglátónknak még műfogsorra sem telik. De, úgy látszik, van valamije, aminek mi már a nevéről is megfeledkeztünk: van még szíve, tudja mi az: tisztesség, magyaros vendégszeretet. - Nézzék, lehet, hogy ezen maguk csodálkoznak, lehet, hogy ott a fényes nagy Budapesten ez nem így van. De hát mi még ilyen maradiak vagyunk. Szegények, de amink van, azt megosztjuk a vendéggel, bárhonnét is érkezik. Fogyasszanak hát bátran a pálinkából is, meg a hájas süteményből is! Mit mondjak? Fogyasztottunk bátran! Hogyan is írta Ady a Kalota partján című versében? Pompás magyarok...! micsoda nyugodt, nagyságos arcok / mily pompás vonulások a dombon / óh, tempós vonulás, állandóság / Biztonság, nyár, szépség és nyugalom. Mákófalvi barátunk, KovácsPali Ferenc némileg megpróbálja lehűteni túlhevült és talán túlzásokra, illúziókra hajlamos gondolatainkat. - Azért nálunk, sem mindenki angyal. Itt is van intrika, önzés, rosszindulat és más emberi gyarlóságok. - Van, van, biztos, hogy így van. De a stílus akkor is egészen más mondjuk vitatkozva. - Márpedig régi mondás szerint, a stílus maga az ember. És itt a stílus még valóban emberi, életszerű. Kovács-Pali Ferinek egyébként nem csupán a neve ősi, és mai füllel hallva különleges. A mákói tanító nagy fába vágta a fejszéjét: hagyományőrző színjátszó kört alapított néhány évvel ezelőtt. Többször is felléptek Magyarországon is, a kapolcsi színházi fesztiválon, november végén pedig Budán, a Várszínházban, a Csáki bíró lánya című Szentirmai-féle népszínmű kalotaszegi változatával. A darabban bemutatják Mákófalva lakodalmas fonó- és más hagyományait, táncait, dalait is. - Az idén új darabbal készülünk, még a Hiltonba is meghívtak egy fellépés erejéig, de szívesen ellátogatnánk Komárom-Esztergom megye városaiba is - mondja a csupaszív rendező. Többek között az ő érdeme, hogy - állítólag több mint húszévnyi szünet után - a legények ismét felveszik nagyobb ünnepeken - így karácsonykor, húsvétkor - a csodálatosan szép kalotaszegi népviseletet, a buját, abokrétás kalapot. Ott jártunkkor a legények éppen az István-, majd a János-napi köszöntő-járással voltak elfoglalva. Ez azon kevés népszokások egyike, amely még megmaradt az ősi időktől. Karácsony másnapjának délutánján elkezdik az Istvánok köszöntésével, éjféltől pedig a Jánosokkal folytatják. Tíz-tizenöt legény összeverődik, sorra járják a felköszöntendőket: „Adjon az Úristen / Ennek a gazdának / Kétpár ökröt, / Egy jó bérest, IArany ostort a kezébe ..." Szigorúan az ablak, vagy az ajtó előtt énekelik az ősi dallamokat. A házigazdák behívják, és alaposan ^megvendégelik a köszöntőket. Éjfélkor következnek a házas emberek - hasonló kántáló és nótázó „programmal". Mákófalváról Zsobokra látogatunk, ahol Kiss Zoltán református lelkész - akit korábban soha nem láttunk - ötperces beszélgetés alapján háromnapos vendégségbe hív. Zsobokról a szép havas dombokon át gyalogosan látogatunk el a szomszédos Sztánára, Kispetribe, az ősi farmosi templom megtekintésére, majd Magyarbikalra, Bánffyhunyadra. Mindenütt szíves szóval, szeretettel, hurkás tálakkal és boros poharakkal fogadnak. A karácsonyi bál Kalotaszegen háromnapos, az Újév pedig kétnapos ünnep. A konfirmáló lányok karácsony első, második napján és újévkor is felveszik csodálatos népviseletüket, sőt Hérán, Darócon, Inaktelkén még a gyöngysorokat is. Ám a bál már nem olyan, mint régen volt. A hagyományos prímás, kontrás, bőgős felállású zenekarok helyett itt is megjelent a dob, az elektromos gitár, helyenként a szintetizátor is. A fiatalok már inkább a modern zenét igénylik, ám néhány jóarcú idősebb magyar - mint Pista bácsi Sztánán - még napokig tudná énekelni a régi nótákat, az ősi népdalokat. Énekeljük hát mi is velük a frissen tanult strófát: „Kolozsvári kaszárnyára rászállott egy gólya / Vizet viszen a szájában reguták számára, / Mosdjatok, reguták, mert porosok vagytok, / Csak az a Jóisten tudja, mikor szabadultok ..." Dezső László Kalotaszegi karácsony Ki tud róla ? A szentgyörgymezői Szent Vendel szoborról Szent Vendel skót hercegként élt, de a pompázó élet nem vonzotta, ezért egy csöndes vidéken a magányos életet választotta. A legenda szerint az embereket és az állatokat egyaránt meg tudta gyógyítani, ezért a pásztorok őt választották védőszentjüknek. Az ábrázolásokon általában széles karimájú kalappal, lábánál báránnyal ábrázolják. Azt nem tudjuk, hogy a szentgyörgymezői szobor milyen volt, mert már nincs meg. Ezen az 1893-as térképen jól látható, hogy a Szent János-patak és a maróti út találkozásánál állt - az ovális alakzat fölötti kereszttel ugyanis a szobrot jelöli ez a térkép. A szobor azért állt itt, mert az állatokat erre hajtották a legelőre. Az alsó, 1996-ban készült fénykép idején a jó minőségű kőből készült talapzat még ott feküdt a pontosan olvasható felirattal: ADAM ERÖSS ANNO MDCCCXX. Az Érseki levéltár megőrizte az 1836-os szentgyörgymezői „Visitatio"-t, s ebben olvashatjuk, hogy Erős Adám gazda 20 forint alapítvánnyal állítatta. 1901-ben Pergel Lajos plébános szerint: „a maróthi útban Szent Vendel kőből faragott szobra áll". Ki tudja, hova lett a szobor? Néhány éve a sokáig ott fekvő Kós Károlynak több mint hét évtized is kevés volt ahhoz, hogy - saját szavaival élve - tökéletesen „fölfedezze", megismerje választott szülőföldjét, Kalotaszeget. Pedig ha valaki, hát aztán ő, a 94 évet megélt polihisztor író, költő, építész, történész és politikus - szinte minden percet kihasznált arra, hogy a szó szoros értelmében halhatatlanná tegye, megőrizze, átmentse az utókornak Kalotaszeg máig példaadó értékű népi építészetét, táncait, dalait, szokásait. Az általa tervezett sztánai Varjúvár - mely évtizedekig otthonául szolgált -, akárcsak a zebegényi templom, a budapesti Állatkert és épületek sora tanúskodik arról: ő nem csupán szóvirágokkal próbálta megőrizni a Bánffyhunyadtól Kolozsvárig húzódó ősi magyar tájegység emlékét, üzenetét. Kós és követői után egyáltalában lehet-e még valami újat, ismeretlent írni, hallani Kalotaszegről? Egyáltalában: maradt-e még valami Kalotaszeg hagyományaiból ? Ezekre a kérdésekre, kerestünk választ a múlt óév végén, újesztendő elején. talpazatnak is csak a hűlt helyét találjuk. Kár, hogy ezek az útmenti szakrális emlékek eltűntek, és már nem késztetik az arra járókat keresztvetésre, kalapemelésre. (Barátosy)