Esztergom és Vidéke, 2003

2003-08-28 / 33-34. szám

6 Esztergom és Vidéke 2003. augusztus 28. (...) Mohács és a török hódoltság nem előidézője, hanem következménye volt az ország romlásának. Az ország romlását viszont világtörténelmi és geopolitikai tényezők ránk nézve szerencsétlen összejátszása eredményezte. Mohács Magyarországának sorsát - Péter Katalin hasonlatával élve -, mintha csak apokaliptikus örvény középpontja lett volna, a körülötte örvénylő forgás mélybe húzó erői irányították. A kontinens szélein végbemenő változások nem engedték a felemelkedést, az előrejutást itt, középen. Ennek, a számunkra tragikus örvénylés és sodródás által meghatározott hanyatló, dekadens helyzetnek volt, vagyis inkább lett, Mohács nem oka, hanem következménye, mielőtt a korszakváltás nagy kavargásában nálunk is felülkerekedhettek volna az új, konstruktív erők, mielőtt a jelenbe omló múlt forgatagából kiemelkedhetett volna a jövendő. A kor szereplői pedig a szubjektív szándékok és az objektív lehetőségek között feszülő, felodhatatlan ellentmondás béklyójában vergődtek. Hiszen még a következő században is azzal panaszkodott Zrínyi Miklós a szerencsére, hogy „evvel a geniummal, evvel a hazám szolgalatjához való készséggel, végezetre evvel a jó igyekezettel, ebben a magyar romlásnak seculumjában helyeztetett engemet, és nem azokban a dicséretes időkben, melyekben az Isten kegyelemmel volt a magyarokhoz, és nem fordította volt orcáját őtőlök, hanem rettenetessé tette volt azoknak, akik most unalommal néznek reánk, és csúfsággal említenek bennünket. Talált volna talán ahhoz ez a lélek, ki bennem vagyon, maga inclinátiójából dicsőséges foglalatosságokat, és ez is a magyar koronának egy kis fényességet csinált volna". Hiányzott azonban akkor is, mint azóta is nem egy nemzedékünk számára, a sors hona, a jó szerencse. Maradván helyette Eszterházy Miklós sovány, ámbár annál nemesebb jelmondata: Őrültség semmit sem tennünk, ha mindent nem tehetünk is. Mohács tehát egy világtörténelmi helyzet, egy világpolitikai konstelláció szükségszerű következménye volt. Iszonyatos ütése egy világtörténelmi dimenziójú korszakváltás közepette, rendezetlen állapotban érte az országot egy olyan katonai nagyhatalom részéről, melyet az egyesült európai hatalmak sem tudtak volna, azidőben még, leküzdeni. Ezt az ütést akkor sem tudták volna kivédeni vagy megállni, ha konszolidált és felelős kor tetőpontján éri az országot. Valószínű, egyes történések másként esnek, de a lényeg, a vég ugyanaz lett volna: két pogány közt kellett, hogy kifollyék vérünk. Mindennél nagyobb „baj" azonban az, amit ma már meglehetősen tisztán látunk, hogy nemzeti nagylétünk Mohács nélkül is veszendőbe ment volna, mert Magyarország felett a török nélkül is eltolódott a történelem koordináta rendszere. Ezért nem tekinthető Mohács a régi, klasszikus értelemben nemzeti nagylétünk nagy temetőjének, de nem zsugorítható félreeső falucska akáclombos sírkertecskéjévé sem. A mondottak nem jelenthetik azt, hogy megtagadjuk a mohácsi csata jelentőségét, vagy elvitatjuk tőle a fordulópontnak járó, megkülönböztetett figyelmet. A mohácsi csata attól, hogy előzményei voltak és következményei lettek, még döntő esemény és dátum marad, amely méltán kezd új szakaszt minden magyar történeti munkában. Csakhogy nem abszolutizált, kiragadott mozzanatként, hanem folyamatok, tér- és időbeli koordináták metszéspontján kapja megjelentőségét. Ha mindezek alapján azt kérdezzük, mi a tanulság Mohácsból, azt válaszolhatjuk: vajmi kevés, sőt, - talán - lényegében semmi. Legfeljebb annyi, hogy a történelem útjából kitérni, a földrajzi helyzet, a geopolitikai kényszerzubbonyából kibújni nem lehetett és nem lehet. Sem 1526-ban, sem 1945-ben vagy 1956-ban. Nem akarjuk ezzel tagadni a személyiség szerepét a történelemben, csak a földrajzilag, geopolitikailag meghatározott történelmi helyzet fontosságát hangsúlyozzuk, melyen úrrá lenni, vagy rajta alapvetően változtatni - rendszerint kiesik hatalmunkból. Egy ember, ha kipattanthat, s aztán egy ideig irányíthat is olyan történelmi eseményeket, amelyek nélküle sosem pattannak ki: történelmi helyzeteket nem teremthet a legszívósabb akarattal, a lángelme leghatalmasabb alkotóerejével sem - írja Illyés Gyula Petőfi-könyvében. Ez, bizonyos áthangsúlyoz ássál, Mohácsra is érvényes. Egy vagy több ember talán úrrá lehet, szívós akarattal és a lángelme alkotóerejével, olyan történelmi helyzeteken vagy eseményeken, melyek nélküle pattantak ki, de csak ideig-óráig. A történelem menetét megváltoztatni, hosszabb távon, nem lehet, még kevésbé kerekét visszaforgatni. Nem a történelmi materializmus determinizmusa ez, hanem a történelemben munkáló - és jórészt még feltárat5VL£ »\NA.t i i A\P ")K

1\R II. Szulejmán lan - erők és törvényszerűségek megsejtése. Es végül - miként Vekerdi írja Mohács igazi tragédia: csak paradoxont enged, nem megoldást. Éppen ezért állandó újraértelmezésre kényszerít. ( (Részlet dr. Csernohorszky Vilmosnak, Esztergom Németországban élő díszpolgárának hasonló című tanulmányából. Megjelent a Gesta Hungarorum I. c. kötetben - SMIKK, Zürich 1984. Illusztrációinkat „A magyar nemzet története" 4. kötetéből 1896. évi kiadás - vettük át.) \ mohácsi csata. (A 2. nia(jyar harcrend támadása.) Maovajvk Txyi'ábök % Meglévő o Eípuszlu/Í. A Magyar LzScrf •B 2. magyar űarcfend D Balth/any A . & E Pefcnyi F Eirméáai Éaatkst. G Janzcóás'ofeli Ana/oáai Áaaúf&s/ 1 JBaifi Sej Jí JŰíttZtev ée/ l Őzu&úz A mohácsi csatatéren talált főpapi harci sisak j w. f—fi' — tyJÍ -L_ ; „ úM » .

.a^ C"-^ --"IÍM-^." "-C -v*./ "V-tt . — -í

1

, / 1 • 2—" - / '-W^.'A-VrK-i,-^' . j -t-i-'—- (A^ vx.- . JU iw/* W -L ^"—y- r iys/1^4 ^ X/JT <jj

J&L ÍJ '-^ívrt -vV" -u— Szállási Árpád Mohács Augusztus huszonkilenc, Mohácsi vész, évforduló azóta e gyászos napnak az emléke el nem múló iszonyú volt a különbség két harcra szánt sereg között, a magyar már akkor vesztett, mielőtt még megütközött a tízszeres túlerővel szembeszállni öngyilkosság, sík terepen, ágyúk ellen botorság volt a bátorság valami más történt akkor: ifjú király, főpap vezér, Szapolyai seregével két folyón át oda nem ér, nincs Hunyadi, sem Kapisztrán. Dózsára még emlékeznek a nemesek, volt győztesek most mindnyájan odavesztek Lajos király, Csele patak, beteljesült tragédiák Dávid ellen a párbajban ritkán esik el Góliát a mohácsi lidércálom azóta is kísért minket, reménytelen küzdelmükért csodáljuk meg őseinket, magyarázzuk, elemezzük: vajon kell-e Mohács nekünk? Egyértelmű válasz nincs - de magyarmódon emlékezünk! II. Lajos királynak a mohácsi táborból Szlavónia rendeihez sajátkezűleg írt levele jól tükrözi a csata előtti helyzetet: (...) Sebesen, sebesen, sebesen. Úgy siessetek, hogy ha előbb nem lehet, holnap hajnalban itt legyetek."