Esztergom és Vidéke, 2003
2003-06-19 / 24. szám
4 Esztergom és Vidéke 2003. j úl ius 10 . Lerázva magáról a téli időszak porát - és kilábalva a tavaszi fáradtságból is -, az Esztergomi Művészek Céhe alkotóközössége úgy döntött, nem várja meg a decemberi, hagyományos év végi számvetést és már most, a nyár elején a város közönsége elé lép. Cáfolatra szorultak ugyanis a műhely tevékenységét megkérdőjelező vélemények, melyekhez másfelől a Szabadidőközpontban rendelkezésükre bocsátott helyiség elvételének veszélye is társult a tavasz folyamán. Ha az évtizedek óta dédelgetett álom, egy önálló kiállító-terem, városi galéria kialakításával a jelen önkormányzat sem kecsegteti a helybeli művészeket, s ha már az éves költségvetés alacsony volta a Céh számára sem teszi lehetővé egy hasonló helyiség megvásárlását és fenntartását, legalább az eddig biztosított galériát, közös kiállítóhelyüket szeretnék megtartani a Zöld Házban - így a társaság elnöke. A teremhez való ragaszkodásuk és működésük jeleként a műhely tehát bekért a tagjaitól egy-egy, idén készült, kis méretű művet (fejenként több és nagyobb darabok kiállítását ugyanis a piciny galéria méretei nem teszik lehetővé), s egyszerre mutatja be ezeket. Nem mintha csipkerózsika-álom jellemezné egyébként a szervezetbe tömörült helyi alkotóművészek zömét, hiszen tárlatokon, pályázatokon szerepelnek, alkotótáborokban vesznek részt közülük többen is az év folyamán. Wieszt József, Ferenczi Gábor képei jelenleg más kiállításokon is megtalálhatók a városban - nem is szólva a művész-tanárok közös szerepléséről a Gyakorló Iskolában -, de a szervezeti szintű csoportos megjelenésnek mégiscsak nagyobb súlya van, S nem utolsósorban ez mozgósítja a kevésbé aktív céhtagokat is. A mostani kiállítást megnyitó Bánhidy László megállapítását kölcsönvéve a begyűjtött anyagot egy jó értelemben vett konzervativizmus jellemzi. A látványos, nagy ívű megnyilvánulások, újítások elmaradásáért csak részben okolható a beadott művek méretének korlátozása (mert a legkisebb világmegváltáshoz is tér szükségeltetik), de bizonyos, hogy a termékeny alkotómunkának a műhely fenntartása körüli sok bizonytalanság sem kedvez. Valóban, e kicsiny térben még Ferenczi Gábor is visszafogottabb formai és színvilágú művel szerepel össze lehet vetni ezt a pár méterrel arrébb, a Libressóban, a Zöld Ház kávézójában kiállított más festményével. A másik kiemelt jellemző, a színvonal mégis kárpótolhatja a látogatót mindezért. Kaposi Endre balladai tömörségű Erdő,je átszellemültségével, Nagy László változatos zöldekben fénylő fűzfái, Andráskó István újabb pasztellje, lendületesen felrakott Holt Duna-ága viszont éppen mesteri hangulatfestésével nyűgözi le szemlélőjét. Kántor János most El Greco mesternek, Barcsay Tibor Bercsényi Miklósnak állít emléket, míg a frissességet a napmelegtől fülledt szobában Szentessy László grafikája - nem(csak) a témája miatt: Bacchanália Pannóniában - és Funk Péter bútorrestaurátor Indulgentia névre keresztelt objektje jelenti. A sok alkotót tömörítő Céh galériája a művészegyéniségeknek megfelelően színes, változatos anyagnak ad otthont most is, még ha az egyes művészek nem is merészkedtek idegen, új vizekre. A nyári turistaszezonban betévedő vendégek mindenesetre hiteles és reprezentatív képet nyerhetnek művészeink jelenlegi munkásságáról. A céhkiállításokat megnyitó művészettörténészek különös vágya, hogy felfedezzenek valami sajátosan esztergomi vonást, közös nevezőt a közösség alkotásaiban. Sajnos, miként télen Kontsek Ildikó a Duna Múzeumban, Bánhidy László mostani próbálkozása szintén kudarcot vallott. (Erre valószínűleg csak a decemberben elhangzott javaslat, egy tematikus tárlat megrendezése adhat esélyt.) Pedig a Duna-parti tájrészletek szélesebb értelemben ugyanúgy Esztergomhoz tartoznak, mint a régi kertek (Kókay Krisztina grafikája) vagy a várban fellelt márványberakásos trónszék töredéke (.Mudrák Attila felvételén). Mégis, talán egyelőre csak a műhely, a céhközösség maga tekinthető sajátosan esztergominak - mert művészeknek jóban lenni, szóba állni egymással, ráadásul színvonalas műveket kiadni a kezükből (ma) Magyarországon nem szokás. Különösen úgy, hogy egy szervezeten belül ennyi korosztály, technika, stílus - és foglalkozás: a fotográfustól a festőn, grafikuson át a tanárig, restaurátorig - képviseli magát. A jelen írás címében szereplő óhaj a Céh elnöke, Wieszt József szándékát tükrözi, s hogy ez mennyire esett egybe a „félidei" kiállítás résztvevőinek elképzeléseivel, lemérhető az egész nyárra tervezett tárlat megtekintésével. A Szabadidőközpont és a Kulturális Bizottság (kiállítási) teret és lehetőséget biztosít a műveikkel megnyilvánulni kívánó művészek számára, akik műveikkel meg is nyilvánulnak. A többi már Esztergom város közönségén múlik: élve a meghívással véleményt alkothat a (várost műveikkel többször protokollárisán is képviselő) művészek munkáiról, elfogadván vagy elutasítván ezeket. De aki el sem megy és meg sem nézi, nem tud hiteles véleményt alkotni. Kedves polgárok és különösen a döntéshozók, nyári házi feladatként, tessék megtekinteni ezt a kicsiny kiállítást a Szabadidőközpont Céh Galériájában! Nemcsak az élménnyel, a tapasztalattal is adósak maradhatunk önmagunknak! I. M. Már csak heten... Június 5-én már csak heten jöttünk össze a Bencés Gimnázium 1941-ben végzett diákjai közül. Voltak, akik nemrég estek át műtéten s még lábadoznak, volt olyan, aki botra támaszkodva jött el, néhányan pedig levélben jelezték, hogy sajnos, csak lélekben lehetnek velünk. Három-négy társunkról nem tudunk semmit, megszakadt velük a kapcsolatunk. Halott diáktársaink névsora lassan hosszabb lesz, mint az élőké. (Nemrég távozott közülünk Nagy László nyugalmazott esperesplébános.) A találkozó szentmisével kezdődött, melyet Várhegyi István az Idős Papok Otthonának kis kápolnájában mondott, ezt követően pedig felelevenítettük diákélményeinket. A beszámolók, az emlékek felidézése az ebédet követően tovább folytatódott, melynek hangulatát Mátray Árpád és Steinwender József felesége kedves jelenlétével élénkített. Elkészültek a csoportképek, majd a jövő évi viszontlátás reményében búcsúztunk el egymástól. Bélay Iván VÁROSKAPUN INNEN „NE LEGYEN NAFTALINSZAGUNK!" Az Esztergomi Művészek Céhe nyári tárlata elé Bécsi vegyeskórus a szimfonikusok koncertjén (P.) Pünkösd szombatján tartotta nagyszabású évadzáró koncertjét az Esztergomi Városi Szimfonikus Zenekar, ahol vendégként közreműködött a Wiener Lehrer Acapella Chor, vezényelt Günter Knotzinger. A vízivárosi templomot a 10. bérleti hangversenyre is zsúfolásig megtöltötte a zeneszerető közönség. A műsor főszáma az impresszionista G. Faúré Requiem Op. 48 című, kórusra és zenekarra írott műve volt. A darab tele volt szép hangzásokkal, változatos hangszínekkel, melyet a szólisták, Dunai Éva szoprán, valamint Laborfalvy Soós Béla basszus gazdagítottak. A közel százéves hagyományú bécsi pedagógus vegyeskar jól betanulta a Requiemet, és hangerejükkel betöltötték a templom hatalmas terét. Reményi Károly művészeti vezető a hangversenyévad búcsúzó számának a klasszikus J. Haydn Te Deum oratóriumát választotta. Téged, Isten, dicsérünk - hangzott fel trombiták, harsonák, fafúvósok, vonósok kíséretében a zeneirodalom egyik legtöbbetjátszott műve. A rendkívül jó hangulatú zárókoncertnek még egy bécsi érdekessége volt. Esztergomban, ezen az estén ünnepelte Günter Knotzinger főzeneigazgató a 60. születésnapját. A késő estébe nyúló hangversenyt a zenészek és az énekesek a Prímás Pincében baráti összejövetellel folytatták. Itt tudtuk meg, hogy a hangversenyévad ugyan véget ért, de június 28-án Esztergom-kertvárosban, a katolikus templom 60. jubileumi búcsúnapján, újabb díszhangversenyt adnak Reményi Károlyék. Mendelsson, Haydn és Schubert egy-egy zeneművét szólaltatják meg a szimfonikusok és a Balassa Bálint Vegyeskar. Vasárnap az ünnepi nagymisén ugyancsak fellépnek, vezényel az Áusztriában közismert és már városunkban is dirigált Hans Schamberger főzeneigazgató. A nemzetközi hírű Esztergomi Városi Szimfonikusok, valamint a számos kórusdíjjal büszkélkedő Balassa Bálint Vegyeskar a Nagyboldogasszony-napi ünnepségekre Mariazellbe kaptak meghívást. Augusztus 14-18. között Liszt Missa Coralis halhatatlan művét adják elő Hans Schamberger dirigálásával. Lábik-festménygyűjtemény a Rondellában László Gyula emlékkiállítása a Laskai Osvát Antikváriumban Június 6-án nyitotta meg dr. Szállási Árpád egyetemi magántanár azt a kamaratárlatot, mely a rendkívül sokoldalú tudós és művész életművéről ad áttekintést, bemutatva tudományos műveit, ismeretterjesztő köteteit, grafikai munkásságának néhány jellemző darabját, valamint önálló tárlatainak katalógusait. László Gyula 1910-ben Kőhalmon született és 1998-ban hunyt el Nagyváradon. Képzőművésznek készült és ez irányú tanulmányait Szőnyi István szabadiskolájában kezdte, majd 1933-tól a Képzőművészeti Főiskolán folytatta Rudnay Gyula, Csók István és Réti István növendékeként. 1935-ben iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetem régészeti szakára. 1940-44 között a kolozsvári Egyetem magántanára, 1944-51 között nyilvános tanára lett. 1951-től a Magyar Nemzeti Múzeum muzeológusa. 1957-től 1980-ig az ELTE egyetemi tanára. Középkori régészettel, a honfoglalás korának történetével és művészeti emlékeivel foglalkozott elsősorban, de az egyetemes és magyar művészet* kérdései is foglalkoztatták. Nevét az ún. kettős honfoglalás elmélete tette világszerte ismertté és elismertté. Képzőművészeti munkásságát kezdetben mesterei - főként Rudnay - hatása jellemezte. Később egyéni hangvételű szürrealista-szimbolista kompozíciókat készített, majd a realista szemléletű festészethez pártolt. Nagyon sokat rajzolt. Megörökítette nagynevű kortársait, írókat, festőket, tudósokat, színészeket. Ezek a rajzok mindig modell után készültek. Művészi tehetsége ezekben az egyszerű vonalkompozíciókban és rézkarcaiban mutatkozik meg leginkább. Dr. Szállási Árpád megnyitó beszédében a közeli jó barát szemével láttatta László Gyula humánus személyiségét, körültekintő és lelkiismeretes kutatói magatartását, hallatlanul gazdag életművének legkiemelkedőbb elemeit. Ezzel a kiállítással halálának ötödik évfordulóján Esztergom városa méltó módon emlékezik meg a Széchenyi- és Magyar Örökség-díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével kitüntetett kiváló alkotóról, a nagy tudású, ám sokoldalúságában is mindig szerény és segítőkész magyarról, akit Erdélyben - egyik kedves kutatási témájára is utalva - tréfás szeretettel Szent László Gyulának hívtak. K.E. Kép: A székely vezér találkozása Árpád fejedelemmel (László Gyula rajza) (os) A közelmúltban lapunkban is köszöntöttük Lábik Jánost 70. születésnapján (EVID 2003. április 3.). Ekkor Párkányban, sző/óvárosában nyílt kiállítása, most pedig is&o/avárosába hozta el legszebb festményeit. Június 13-án a Vármúzeum Rondellájába hirdették a kiállítás megnyitóját, ám 17 órakor a többszáz érdeklődő miatt a várudvarban hangzottak el a köszöntők. Horváth Béla múzeumigazgató üdvözlő szavait követően dr. Prokopp Mária művészettörténész, egyetemi tanár méltatta a nagyon sokak által ismert és kedvelt Lábik János munkásságát. Hangsúlyozta: a művész témájában a Duna fontos szerepet játszik, akárcsak olajképein a Bazilika, valamint a Garam-vidék. Kiemelte, hogy alkotónk Isten adta őstehetségét folytonos képzéssel gyarapította. Utalt Végvári János és Kollár György művészek hatására. A Rondellában 78 alkotásával találtuk magunkat szemben. Akvarellből csak néhány kerülhetett fel a falra, ezek: Pihenőtáj, Hajnal, Színek varázsában, Csendes este, Vihar előtt, Vihar után. Az olajképek mindenike tetszett, de leginkább a Falu, Pincesor, Havazás, Víz fogságában, Téli álom, Ipoly-torkolat, Alkonyat, Garami holtág, Duna-ág címűek hívják fel már messziről a látogató figyelmét. A megnyitó a Lipót-teraszon fogadással zárult, ahol Ján Oravec párkányi polgármester és több művésztárs köszöntötte Lábik Jánost. E rövid tudósításban csak ízelítőt adhattunk az értékes kiállításról, ezért olvasóinknak azt ajánljuk, nézzék meg az egyhónapon át látható gyűjteményt.
