Esztergom és Vidéke, 2002

2002-07-04 / 26-27. szám

2002. július 18. Esztergom és Vidéke 9 In memóriám Szalay Ferenc 1924 - 2002: „Változó küldetésben" „Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én. Mert elhagyott, a legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén." (Petőfi Sándor: Elet vagy halál! 1848.) „Szalay Ferenc bátor, önzetlen, fáradhatatlan, igaz magyar ember" (dr. Bády István emlékiratából) „Úgy gondolom, az ember felelős lény és van egy olyan kötelessége, hogy teljesítse azt a feladatot az erkölcs és a közjó érdekében, amit változó élete során a Sors számára kijelölt. Ezen feladatai elől a becsületes ember nem szökhet meg! Most, hetvenes éveimben is ezt tartom az emberi élet egyik fő alapelvének, s visszanézve hosszú életemre, úgy látom: ez vezérelt engem is életem hányattatásai közepette." (Szalay Ferenc emlékiratából) Ez a nekrológ a győri köztemetőben június 14-én elhangzott gyászbeszédnek jelentősen bővített változata: a pályakép egészét (EVID, 1993. november 11.) veszi alapul; és teljesebben szeretné megörökíteni azt a példaértékű üzenetet is, amely legújabb kori történelmünk és a személyiség „találkozó-sorozatából" született meg. Az idézetek Szalay Ferenc visszaemlékezéseiből valók, ezeket több beszélgetés alapján - Fakász Tibor szerkesztette emlékirattá, Változó küldetésben címmel. (Két hosszabb részlete lapunkban is olvasható: EVID, 1997. október 23. és 1998. október 29.) A fotót először (1993. október 28-ai számunkban) abból az alkalomból közöltük, hogy a hagyományos emlékünnepen, a Sötétkapu előtt - Esztergom egyik akkor avatott díszpolgáraként -, Szalay Ferenc mondott beszédet. ES. A Petőfi idézetet - amely itt a mottók élén szerepel - kis cédulára feljegyezve az egyik családtag a gyászszertartás előtt bízta rám. Elmondta, hogy május 20-án, pünkösd hétfőjén Szalay Ferenc diktálta le, azzal, hogy temetésén valaki olvassa fel. Kérését - amely már öt nap múlva végakaratnak bizonyult - én teljesíthettem. Tarthatom ezt véletlennek, vagy akár „a sors rendelésének" is mindenképpen kivételes megtiszteltetés. Ahogy az volt a tíz évvel ezelőtti alkalom, hogy a képviselő-testület illetékes bizottsága az én vezetésem alatt készíthette elő és nyújthatta be javaslatát a díszpolgári cím adományozására. Szomorúan vállalt megbízatásom, hogy Szalay Ferenc hosszú, mégis idő előtt lezárult életútjának ezen a végső győri állomásán Esztergom város nevében vegyek Tőle búcsút. Esztergom nevében, ahol 78 életévéből összesen épp egy évtizednyi telt el; ahol - a ferenceseknél - gimnáziumi tanulmányainak első félidejét töltötte 1934 - 1938 között. A másodikat a bencéseknél - itt, Győrben, ahol az érettségi után azonnal önálló kenyérkereső lett. A Vagongyárban állt munkába, az ETO Sportegyesület fenntartójánál, amelynek már évek óta atlétája volt. A felsőbb tanulmányok érdekében hamarosan visszaköltözött szüleihez: Rákosligetről járt be a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára. Egyre ritkábban tehette, mert állást kellett vállalnia, hogy katonának behívott édesapját a családfenntartásban helyettesítse. Életútjának első nagy fordulata 1944-ben következett be, de nem a hazánkat is elérő világháború miatt. Gyors döntését, hogy ferences rendi novíciusnak jelentkezett, egy szerelmi csalódás váltotta ki, mint eszköze annak a Célnak, amely őt már ekkor - és életre szólóan - „önkéntesévé" választotta. Az emberi minőség: az erkölcsös társadalom, a „közjó" épülésének szolgálata - ez a „küldetés", amely a lényegre nézve változatlan marad. Csupán formát vált, hat év alatt háromszor, és mindannyiszor Esztergomban. Immár a „nagy történelem": a háború utáni rendszerváltás ígéretes és tragikus, felemelő és lesújtó fordulatainak hatására. A külső kényszerítő erőnek mindig ugyanazzal a legbensőbb elhivatással és felelősséggel volt képes válaszolni. 1950 nyarán már csak titokban szentelhették pappá, és egy év múltán - családjának többgenerációs hagyományát is követve mint pályakezdő pedagógus tért vissza Esztergomba. Egykori alma matere hívta, és az újabb négy év során itt „érett" tanárrá, miközben tanítványi útján is egyre feljebb lépett. Folytatta a hittudományi akadémiát, 1952-ben pedig elkezdte - levelező hallgatóként - a Testnevelési Főiskolát is. Miután 1954-ben - és ugyancsak városunkban - családot alapított, a rendtől és gimnáziumától meg kellett válnia. Az év végén a Bányagépészeti Technikum kollégiumában mint nevelőtanár kapott állást. Öt éven át pedagógusként gyarapította személye iránt azt a közbizalmat, amely 1956 októberében három nap alatt nemzeti forradalmunk helyi politikusává változtatta: józanul bátor irányítóvá, egyszersmind gondos ügyintézővé. A történelmi kihívás és a hivatástudat - a kívül változó és a belül változatlan - most volt számára a leginkább egybehangzó. „Felelős lény" volt és „igaz magyar ember" - egy a sok-sok ezer közül - aki minden egyéni és pártérdek nélkül úgy ítélte meg, egyszerűen úgy érezte akkor, hogy a feladat elől „nem szökhet meg". Október 26-án az esztergomi pedagógusok munkástanácsában elnökké választották; delegálták a város Nemzeti Tanácsába, amely 28-án alelnökévé emelte. A magam részéről ennek köszönhetem a szerencsét - a máig, e szomorú búcsú mélyén is kitartó örömet -, hogy személyesen is megismerhettem. Nem 1956-banbár koromnál fogva lehettem volna az Ö éppen érettségizendő tanítványa is, de én akkor még nem Esztergomban éltem. Csak a '80-as, '90-es évek fordulóján, és először csak a helyiek élőszavas és írott visszaemlékezéseiben találkoztam vele. Megtudhattam, hogy 1956. október 26-ától december közepéig ő volt a város polgárságának biztonságát fenntartó, ellátását szervező Nemzeti Tanács egyik legaktívabb tagja: a testület „törzskarához" tartozott. November 4-e után harmadmagával ő töltötte be az összekötő szerepet az esztergomi és a környékbeli munkástanácsok, továbbá a Nagybudapesti Központi Munkástanács között, egyik legfőbb kezdeményezője volt megyénkben a Dunamenti Központi Munkástanács megalakításának, szervezője az általános sztrájkoknak. Amikor nem változó embersége és magyarsága őt is a változás önkéntes zászlóvivői közé állította, az eltorzult megújhodás nagyszerű kiigazítási kísérletében - számba vette-e a „balsors" esélyét? A „megbűnhődött" jobb jövendő helyett az újabb és még kegyetlenebb büntetés kockázatát? A vállalkozás történelmi körülményei között már kezdettől fogva mindnyájuknak számba kellett venniük, de többségük még december 13. - a munkástanácsok feloszlatása után sem vette a szívére: az akkor is ugyanazzal volt tele... „Mellékállásban a Dorogi Bányász Sportkörben atléta-edzőként dolgoztam - olvashatjuk Szalay Ferenc emlékiratában. - 1957. február 7-én edzésről hazafelé menet a vonaton egy rendőr ismerősöm közölte velem bizalmasan, hogy többször hallotta a nevemet emlegetni a kapitányságon, s legjobb lenne, ha eltűnnék az országból. Megköszöntem a figyelmeztetést, de magamban azt gondoltam, hogy nem fogok disszidálni. Részben azért, mert nem hagyhatom itt a családomat (kisebbik fiam, Gábor pár hetes volt, januárban született), részben azért, mert vállalnom kell a felelősséget cselekedeteimért. " Vállalta - ugyanazért: mert másként nem tehetett. Ő akkor is benső vezére után ment, amikor még ezen a február 7-én, késő este - egy pufajkás csapat vitte el lakásáról a városi rendőrkapitányságra. Őt és fél évvel ezelőtt félig papként, félig tanárként érkezett vissza; most igazi pedagógus, kétgyermekes családapa, egy kisváros és környéke forradalmi hitben és akaratban összetartó harminc valahány ezres közösségének választott képviselője - és bilincsbe vert politikai fogoly. 33. évébe lépett, a külső változók esztergomi stációinak sorából már csak egy van hátra: „Mi voltunk a kilencmillió magyar forradalmár közül kiválogatott bűnbakok, akiket az új hatalom szolgálatához szegődött bíróságnak el kellett ítélnie Komárom mégy ében." Több mint fél év a hírhedt kistarcsai és tököli internálótáborokban, aztán ismét Esztergom. A történelmi büszkeségében többszörösen megalázott, csonka hidú véghellyé lefokozott város, ahol a hajdani rang utolsó - torzkép-szerű - maradéka, hogy a levéltár mellett csupán a börtön funkcionál mint továbbra is megyei intézmény... Illő díszlet a „bűnbakokat" megillető kitervelt jogfosztáshoz. A per 1958 elején itt jutott el első fokon az ítéletig, amelynek súlyos börtönbüntetését aztán a Legfelsőbb Bíróság nyolc és fél évről ötre „enyhítette", de a mellékbüntetéseket változatlanul hagyta.' Ezek Szalay Ferencet a politikai jogoktól tíz évre fosztották meg, öt évre kiutasították Esztergom területéről, a pedagógusi foglalkozástól pedig - úgy „mellékesen" - örökre eltiltották. Az erőszak őt és társait bűnösökké bélyegezve, nemzetüktől is el akarta különíteni; de éppen a börtönlét - mint jelkép és valóság - erősítette meg a sorsközösséget. Azt a meggyőződést, hogy ők a bukás után is az egységes népakarathoz hű képviselők, el- és összezárva is a szabadság igaz ügyének „továbbszolgálói". Ez a tudat segített „embernek maradni minden körülményben". „Megállapíthattuk, hogy tisztességes, értékes emberekkel vagyunk összezárva, s a rabság idejét baráti légkörben, egymást tisztelve és meghallgatva, hasznosan is eltölthetjük. Tornáztunk, játszottunk, művelődtünk. Tanultunk egymástól. (...) Napközben nagy beszélgetésekkel töltöttük az időt, a hosszú esték csöndjében pedig szomjas érdeklődéssel hallgattuk egymás kiselőadásait a természet, a tudomány, a gazdaság, a művészet különböző izgalmas kérdéseiről. Megpróbáltuk emberi méltósággal elviselni áldatlan helyzetünket és a reánk mért sorscsapást. " 1960 tavaszán amnesztiával szabadul a börtönfalak közül, de nem a mellékbüntetések kényszerhelyzetéből. Ezek most arra szorítják, hogy fordított sorrendben járja végig magántörténelmének eddigi állomásait. Esztergom felé tilos az út (itt azért sincs keresnivalója, mert a jogerős ítélet után elvált tőle a felesége is) - így megint a szülői ház menedéke: Budapest-Rákosliget következik. 1966-ban pedig, miután újra megnősül, ismét Győrben talál otthonra. Mindeközben a másik tilalom „megengedi" számára, hogy „bűneit" a munkásosztály soraiban, ipari éltanulóként tehesse jóvá... (A diktatúra furcsa, de jellemző fintora, hogy örökre „érvénytelenített" diplomáját utoljára a börtönben hasznosíthatta, amikor néhány hónapra Nyíregyházára vezényelték, hogy köztörvényes nagyrészt írástudatlan - elítélteket oktasson...) Különféle magasés mélyépítő, illetve gépgyártó vállalatoknál dolgozik, és több szakmában szakmunkási vagy technikusi vizsgát tesz. Életének ötvenes éveitől több súlyos betegség támadását kellett kiállnia. Ujabb külső erőszak - és az egyetlen, amelyből igazi hivatására, küldetésére nézve kedvező változás következett. Egyik infarktusának köszönhette ugyanis, hogy pályája - a hosszú kitérő után - értelmiségi feladatkörben zárulhatott. Lábadozása idején keresték meg régi győri osztálytársai azzal a felkéréssel, hogy kapcsolódjon be újra a város sportéletébé. Nagy kedvvel vállalta, és olyan eredményesen teljesítette, hogy mintegy fél év múlva a megyei sporthivatalhoz helyezték, atlétikai szakfelügyelőként. Innen ment nyugdíjba 1984 végén, de mint részfoglalkozású folyamatosan tovább dolgozik - még akkor is, amikor a sors lehetővé tette számomra, hogy személyesen is megismerkedhessem vele. Ez 1992-ben, éppen egy évtizede történt. Nem találkoztunk sokszor, a két-három hosszabb beszélgetés és főként személyiségének természetes őszintesége és harmóniája mégis elég volt, hogy most kijelenthessem: megismertem őt. És hogy azonnal hozzátehessem: emberi értékekre nézve ez volt számomra az utóbbi évtized egyik legbecsesebb adománya. Ennek köszönhetően kell most helyesbítenem, hogy nem voltam a tanítványa. Ami tényszerűen ugyan igaz - mégis az lehettem. Mert ő, a politikai végzés ellenére örökre megmaradt pedagógusnak. Hit és erkölcs az ő számára nem volt amolyan fényűzésül mutogatott, egyébként „holt tőke", hanem mindennapi kenyér. Küldetéstudata, hogy másokkal megossza, minden vaskemény kényszert képes volt neki való eszközzé alakítani, a Sors által igen sok görbülettel kiszabott útját jelleméhez egyenesíteni. Mindvégig - a leépülő testben is - „ép lélekkel" hordozta azt a folytonosságot, amelyet első díszpolgáraink kiválasztásával a rendszerváltó önkormányzás szeretett volna legközvetlenebb történelmi örökségeként felmutatni. így lett Szalay Ferenc mégis esztergomivá - és immár visszavonhatatlanul. A város részvétnyilvánító távirata szerint: „Egy sorsdöntő időszakban teljesített közszolgálatát mint a kiemelkedően bátor erkölcsi és politikai helytállás, áldozatvállalás példáját - megőrizzük Esztergom történelmi emlékezete számára." Nagyfalusi Tibor