Esztergom és Vidéke, 2002

2002-03-28 / 12-13. szám

Esztergom és Vidéke 2002. március 28. * Három húsvét üzenete Útravaló Kund Ferenc műhelyéből Kund Ferenc életfája - 2000. március 17-én, az előző évezred utolsó húsvétja előtt, a városi könyvtárban (Esztergomi műhelyek és Esztergomi útravaló sorozatcímmel rendezett) találkozók egyikén senki nem sejthette, hogy másként kellene gondolnia a „megörökítésre", mint ahogy egy pillanat­felvétel alkalmával szokás... Természetesen a fénykép szereplői sem: az épí­tész és lányai. (Balra Eszter, jobbszélen Réka, mindketten textiles iparművé­szek; középen pedig Ágota, aki éppen az egyik alkotást mutatja be a szintén „gyanútlan" közönségnek...) Elmúlt az a húsvét, a test növekvő fájdalmakkal üzent, - de hogy miféle tragikus passióról, az csak június elején vált bizonyossá. A gerincet megtá­madó rákos daganat operációja után az orvosi jóslat egy-két hetes túlélésre szólt... Kund Ferenc mintegy hat hónapot töltött fővárosi kórházakban, majd több mint egy esztendőt újra itthon. Válltól lefelé teljes bénaságban - a tetőtéri ablakból híres platánjainkra látva. „(...) az élet örömeiből apró falatkák eljutnak hozzánk is. Örömmel nézem szobánk ablakából a havas vagy éppen hótalan háztetőket. Gyönyörködöm a Duna-parti lombtalan vagy éppen lombosodó fák grafikájában. Csodálom az ablakunkra szálló madarakat" - mondta tollba egy rokonainak szóló levél kezdetéül. Sokan látogatták: barátok, kollégák - és nemcsak Esztergomból. A leg­rendszeresebben Benedek Katalin néprajztudós („Elek apó" dédunokája) kereste fel, akivel valaha a Leányfalun eltelt gyermekkor sok élményével is osztoztak. Az ő emlékezéséből idézünk: „(...) néhány nagy örömmel megtűz­delt keserves vergődése idején, az életben maradásért való küzdelemben, bá­tor, fegyelmezett harca közepette is mindig markában tartotta a kétség­beesés, hogy a betegsége feltartóztathatatlan, nyomul előre és legyőzi őt. (...) ő is hinni akarta velünk együtt, hogy megáll, visszafordul a baj, bízott kivételesen erős szervezetében, elszánt akaraterejében (.:.) Bár húsvétkor már folyamatosan búcsúzott az égtől, a domboktól, a mezőktől, a családtól, barátoktól, nem akart meghalni, még ha volt, hogy kilátástalan gödörbe csúszván magát barlangjába elsáncolván ezt mondta is (...)" Jómagam - a fenti nyilvános beszélgetés „házigazdája" - kétszer voltam vendége a betegség stációi során. Tavaly ősszel a kórházi ágynál, másodszor - és utoljára - pedig otthonában, a platánfák fölött, 2001 nagyhetében, áp­rilis 10-én, amikor interjúkészítés szándékával látogattam meg. „Az élet olyan maratoni pálya, amelynek távját a sors az embereknek nem egyforma hosszúra mérte ki (...)A két héthez képest bőven kaptam időt, hogy a nekem kimért rövidebb távon közeledő finisre is felkészüljek (...) A keresztre függesztett tekintettel a kínos utolsó lépéseket is könnyebb megtenni, mert ez az állapot a keresztre feszítéshez képest még mindig istenes" - idézhetem most szavait, egy akkor magnóra vett, majdnem egyórás beszélgetés részle­teként. „Ostobaságnak tartotta a kincstári optimizmus felhőtlenségét, önálta­tásnak, hazugságnak, rossz helyzetfelismerésnek, tudálékos okoskodásnak a lépéshátrányban megtett ellenlépéseket (...) Húsvétkor is bele kellett gyomrozni a mély, alapvető meggyőződésével szembeni optimizmus eshető­ségét. Akkor még orvosilag jogos volt a bizakodás. (...) Felejthetetlen, hogy mekkora örömét lelte a huncut kalandokban, tolószékes hegyi, erdei, híd­avató kirándulásokban. Szerette, hogy szerettem, sokra becsültem építésze­tét, látni tudását, fotóművészetét." (Benedek Katalin emlékezéséből.) „Ami a helyzetemet illeti, az a furcsa kettősség jellemzi, hogy egyfelől a lel­ki és szellemi tartalmat illetően frissnek, hogy ne mondjam, talán egészséges­nek érzem magam, csak a karosszériám szemétre való. (...) Hogy ebben a fur­csa és lehetetlen küzdelemben még mindig van erőm, ez bizonyosan annak kö­szönhető, hogy szeretet övez. (...)A világot figyelve úgy tűnik, hogy a felelős­ségérzet, a kötelesség-vállalás, a másik ember irányában történő elkötelezett­ség egyre értéktelenebb portékának számít. Nekünk talán nagy segítség, hogy bennünket még arra neveltek, hogy a fentiek valóságos, nagy súlyú értékek. (...) Káron ladikjára a menetjegyet régóta markomban szorítom, de a révész nap mint nap visszaint: nem erre a járatra szól." (Kund Ferenc családi leve­léből, 2002. január 3.) Az ő járata 15-én indult, temettük február 2-án. Az építész látható hagyatékát az olvashatóval kiegészítette 2002 Nagyhetében: rNauyiaiUHi nour Az építész-műhely eddig meg nem valósult terveiből (...) a műemlékvédelmi szak­mérnöki képzés idején kellett rá­döbbennem, hogy a műemléki szemlélet és a napi építészeti gya­korlatot meghatározó irányvonal meglehetősen távoli, legjobb eset­ben is párhuzamos vonalakként értelmezhető képlet, de az egy­mást metsző vonalakkal talán job­ban jellemezhető (a '80-as évek el­ső fele). Közben a posztmodern szellői meglebbentették még a vi­déki avar porladt leveleit is. Az esztergomi kollégák többsé­ge megrökönyödéssel fogadta a modernista felfogásban épülő vá­rosközpont másik térfalának ter­vem szerint való foghíjbeépítését. (Madách téri gyógyszertár és Állami Biztosító épülete.) Kontrasztot jelentett, hogy a meglévő épületek sorába, a meglé­vőkhöz igazodni kívánó megoldást kerestem, szemben a városköz­pont „szalagablakos" formálási gyakorlatával. Nem volt ez a próbálkozás vi­lágraszóló lépés, de megerősített abban, hogy építészeti alapszem­léletemet korrigálni kell, és bizo­nyosan a keresett, de csak halvá­nyan tapintott nyomok irányában szabad és kell elmozdulnom. Ekkor szakítottam ki magam (néhány követővel) az állami ter­vezőgépezet légköréből. (...) Karácsony Tamással kezdtük el tudatos, elemző városszerkezeti vizsgálódásainkat, amihez a saját, választott életterünket biztosító város: Esztergom kínálta hihetet­len gazdagságával a modellt. Elemzéseinket az Esztergom város arculatának terve című kiad­ványban (1985), valamint ezt kö­vetően további, egyre mélyülő ta­nulmányokban tudtuk közreadni. Elemző vizsgálataink kontroll­jaként született meg néhány fog­híjbeépítés, épületfelújítás, átépí­tés. (In: Tíz éves a Kós Károly Egyesü­lés. Jubileumi Évkönyv. 1999.) 1990 változást hozott életünk­v ben. Noha politikai szerepvállalás­ra nem volt ambíciónk, mégis, ek­kor az alpolgármesterség terhét személyemben felvállalva, a négy év alatt műtermi létünk egziszten­ciálisan elnehezült. Ez időben ­mint alpolgármestert - Makovecz Imrével közvetlenebb munkakap­csolat kötött össze. Pilisszentlélek rendezési terve ürügyén faluélesztési szándékok­kal emésztettük energiánkat ­eredménytelenül. (...) 1993-ban Makovecz Imre meg­hívására kértük felvételünket az Egyesülésbe. Nem tartozunk te­hát az alapító tagok sorába, és így természetesen nem tartoztunk Makovecz Imre kezdeti, szűkebb köréhez sem. Vele és körével, küz­delmes és megharcolt időszakok után, az erdőben magunknak saját csapást vágva, találkoztunk egy pilisi tisztáson... Természetes tehát, hogy Ma­kovecz Imrét a megkülönböztet­hetőség mellett is formai sajátos­ságok kötik szűkebb köréhez (kik közvetlenül tanítványai voltak) így - ezt már csak magam rögzí­tem - engem a világlátás szemlé­letmódja köt Makoveczhez, köré­hez, az Egyesüléshez, és a csilla­gokhoz, melyek Hazám fölött bol­tozzák az eget! (In: Tíz éves a Kós Károly Egyesü­lés. Jubileumi évkönyv 1999.) Szép-e a Mindszenty iskola? (...) A kritikát olvasva megnyugodtam! Erről a házról érdemes beszélni Megnyugodtam: ami kritikaként megfogalmazódott, az legfeljebb a szokatlanságra utal - itt Esztergomban, a templom e mai, felemás, falu­sias és városias környezetének keveredésében. Valljuk: kell, hogy legyen fejlődés. Fejlődés, ami a régit, és arra érde­meset befogadja, az avittat meghaladja. A fejlődés szerves kell hogy legyen - a természet mintájára. Mi ennél az új épületnél a városias fejlődést erősítettük, de végkifej­letében ha az iskola egésze elkészül - érezhető lesz, hogy kapcsolatokat tartottunk a falusi környezettel is. „Elépítettük a templomot!" - mondják kritikusaink. Lehet, ugyanők baráti körben áradoznak a Rómában megcsodált Tempiettóról, amiről Pogány Frigyes építésztörténész az alábbiakat írja: „Itt is tétován keressük a rendet a térben, tekintetünk szinte izga­lommaljár körbe az egymásba ütköző formák ritmikus váltásain. Azután ismét feltekintünk, és az architektúra felső zónája tudatosít­ja a teljes koncepció logikáját. (...) Szemben a reneszánsz statikus terek alkatával, mely az ember ünne­pélyes kereteként szinte egy szempillantással áttekinthető, a barokk te­rekben az építész - s ez a fejlett barokk térművészetre általában is jel­lemző - mintegy gátat állít a szem elé, olyan mértékben, hogy a megfej­tés izgalmával kéztessen a térbeli rend feltárására". A megszokottól való eltérés mindig meghökkent. De mint látjuk, gon­dolkodásra is serkent, „hogy a megfejtés izgalmával késztessen a térbeli rend feltárására". Reméljük, nagyhírű elődeinknek nyomdokain járva, jó úton hala­dunk egy minőségi környezet megteremtése felé. (EVID, 1994. okt. 27.) < Pilisjászfalu fejlesztési prog­ramjában: Fotóművészeti alkotó­ház és szállásépület - a felha­gyott mészkőfejtés legkisebb kráterének rekultivációjával, napkollektoros energiahasz­nosítással. (2. lépés a jövőbe cí­mű országos design-pályázat, 1998. I. díj - Munkatárs: Gulybán Ede - számítógépes makett a főhomlokzat felől) Tanulmányterv a Sándor Palota (Jókai utca 1.) átalakítására - az Alkotmánybíróság nemcsak jelképes esztergomi letelepedé­séhez... (1994 - Karácsony Tamással)

Next

/
Oldalképek
Tartalom