Esztergom és Vidéke, 2002

2002-02-28 / 8. szám

2002. január 31. Esztergom és Vidéke tt es tú parton A es videKe É m eK M J4 Pirchala István Berda és a vegyestál-akció ... A Cseh-kocsma a Kis-Duna-parton — a mai Esztergom Szálló közelében — álló házban működött, amelyet az előző évtized során bontottak le. Martsa baráti körének, ahová az esztergomiak közül Asbóth Károly tanár is tartozott, másik kedvenc törzsvendéglője Frontharcos néven a városi bérpalotában fogadta vendégeit. (Lőrinc utca 4. — Martsának csak át kellett lépnie a szomszédból, ugyanis 1939 vége felé a 6-os szám alá helyezte át műtermét és lakását.) A Frontharcos tulajdonosa Czirok Ferenc volt, a szakácsné pedig felesége, Nyitrai Mária. Mint unokájuktól — az Ausztriában élő festőművésztől — tudjuk, a családi legendárium az 1945 áprilisában keltezett híres Berda-vers ihletőjeként ezt a helyszínt és ezt a „korcsmárosnét" tartja nyilván: „Ritka kezű asszony, bámulatos művésze, te / az áhítatra méltó szakácstudománynak / e pénzszegény napokban illő csak igazán köszönteni téged! Ki kóstolja s eszi I a te főztöd, az tudja csak: a lelked / tündököl lelkesen sürgő kezedben. / (...) Csupa elragadtatás leszek, ha visszagondolok / a finom tyúklevesre, a fűszerrel teli / pörköltek változó fajtáira; majoránnás / tokányra s a fejedelmi hagymás rostélyosra (...)" Asbóth Károly (1893 — 1977) teljes szellemi „vagyonát" — így kockás spirálfüzetekbe gondosan letisztázott verseit és „emléktárát" is — a városi könyvtár őrzi. (EVID, 1966. május 30.) Asbóth Károly 7 Párkány Esztergommal szemben fekszik. (...) Mikor ezt a magyar területet elvesztettük, Esztergom éléskamráját veszítettük el. (...) Teltek az évek, egyszerre csak újra magyar terület lett, de csak rövid ideig. A honvédség egy hónapi itt tartózkodása után nyitották meg ezt a területet a civil lakosságnak. (...) A honvédség állapította meg az árakat. Olcsón vettem príma ingeket, zsebkendőket, harisnyákat. Odaát vettem bundám szövetét és bélését. Ritka külföldi borokat árultak, ezek ára fele volt az esztergomi áraknak. Ekkor ismerkedtem meg az olasz, spanyol, görög, francia borokkal (cinzano, lacrimae christi, madeira, számoszi medoc, chablis stb.). Kitűnő áruik voltak. Hússzékekben olcsón príma marhahúshoz jutottam, kilója 90-1.20 volt. Olcsó volt a zsír is. Emlékszem, hogy első vacsorám Zahovaynál 90 fillér volt: finom bécsi szelet savanyúsággal. Ennek a vendéglősnek nagyszerű érzéke volt ahhoz, hogyan kell a vendég kedvében járni. Mikor malacot vágni tilos volt, közölte: „Tanár úr kérem, vacsorára lesz malacsült!" Mondom neki: De hiszen malacot vágni tilos — erre ő: „Tanár úr kérem, le kellett vágni, mert a ládából ki akart ugrani, és eltörte a lábát!" Az állatorvos kénytelen volt megengedni a vágást... Egy pünkösdvasárnap azzal lepett meg, hogy van fiatal friss libasült salátával. Prímán volt elkészítve, és az ára 1.20 P volt. Névnapomra finom rácpontyot készített és grenadir-smarnit. A vadasan készített nyúlgerinchez a felesége, aki cseh asszony volt hatalmas, de pehelykönnyű gombócot tálalt, ez volt a „cseh knédli". (...) Szokása volt a bőgarnírungos húseledel elkészítése. Egy ízben én rendeltem előételnek bifszteket bő .garnírunggal, egy tányér pikánsul cukrozott-savanyított hagymával és az angol worcheszter szósszal, ezt követte a paprikás csirke nokedlivel, és végül desszertnek a sonkás cvekedli. A pincéből chablit és medocot hozottam fel. Remek vacsora volt. (...) Zahovay kisüsti pálinkákat is főzetett. Én nemcsak a finom palackozott borokat szállítottam haza, hanem 16 liter kisüsti pálinkát is, volt szilva, cseresznye, barack, szeder, körte és borpárlat. Nina nagynénim minden reggel azzal állt elém, adjál egy stampedlivel, fáj a gyomrom. így fogyott el hamarosan mind a 16 liter kisüstim. Ara akkor literenként 2.90 P volt. Mikor a párkányi vásár megrendezése még lehetséges volt, én az utolsón vettem részt. Meleg nyárias idő volt, ragyogott a hold, jó borokat mértek ki a sátrakban és lacipecsenyét. Ez volt az utolsó magyar párkányi vásár. Másnap vihar dúlt és hó lepte el az utakat. Zahovay új vendéglőt építtetett a Nagy-Duna-parton, ez már nem volt olyan kellemes, akkor már a németek voltak benne az urak. (...) A Zahovay vacsorákról szól egyik versem is. Zahovayhoz többször átrándultam, velem volt Rosta Jóska a húgával, esetlen Olajos János és neje, Vodicska Anni. Még állt a híd. Még állt a híd Párkány és Esztergom között, mikor ez az eset történt a Zahovay egyveleggel. A történet jelentéktelen, elmesélni sem lenne érdemes, ha nem az előző század jeles személyei lennének szereplői. A híd töltése mellett állt és áll ma is a Zahovay-féle vendéglő, Párkány község legjelesebb intézménye. Vendégei a helyieken kívül azok a túlról, vagyis Esztergomból érkezők voltak, akik szerettek jót enni, és jól mulatni, lehetőleg úgy, hogy az ottani asszonyszájak ne forgassák itteni bokros teendőiket. Volt az étlapon egy „Zahovay Egyveleg" nevű delikátesz, amit minden szakértő nagyra becsült. Történetünk szereplői: Tersánszky J. Jenő, akit bemutatnunk felesleges, Katona Jenő a magyar sajtó kiemelkedő alakja, Martsa Alajos fotóművész, akinek számos nagy művész és író - közöttük Tersánszky, Móricz és Babits - később híressé vált portréját köszönhetjük. Ott volt még Domokos drogérista, a társaság fő tréfacsinálója és a lentebb leírt csíny kieszelője. Jelen volt még adatközlőm: festőművész nagybátyám, akit Pinyege becenéven emlegettek. A nevet Tersánszky adta neki, mondván, ihogy „magyarosítsd a neved Pinyegére, mert ilyen istentelen szláv névvel - mint Pirchala - nem sokra viszed". Szerencsére nagybátyám nem fogadta meg a jó tanácsot, hiszen évtizedek teltével igencsak megtapasztalhattuk, hogy senkit se a neve tesz magyarrá. Utoljára hagytam a történet főszereplőjét: Berda Józsefet, aki sokféle ízes étekről írt már verset, például a húslevesről és a libamájrizottóról is. A társaság tagjai hónapok óta biztatták, invitálták Berdát, ecsetelve a Zahovay Egyveleg leírhatatlan értékeit, míg végül rávették az anyagi helyzete miatt is nehezen mozduló költőt a kirándulásra. A Budapest-Szob-Párkány személyvonattal érkezett meg. A vendéglőben már várták és az asztalfőre ültették. A pincér azonnal ott termett. - Egy nagy adag egyveleget kérek a híres Zahovayból! - rendelkezett a költő. A pincér kezét tördelve hajlongott és könyörgő hangon mondta: - Drága uram! A hentesünket ma reggel elütötte egy automobil. A hús azért nem érkezett meg. Mindennel szolgálhatok az egyveleg kivételével. Berda a barátaira nézett. Azok csak széttárták karjaikat és nagy részvétet színlelve néztek rá. Berda dühében és kétségbeesésében a tulajt hívatta, aki megérkezvén - magyar ember létére - beszédét szlovák és jiddis szavakkal tűzdelve szidta vendégének a csehszlovák állam közlekedési és közigazgatási viszonyait. Ez meghatotta a költőt és kiegyezett a vendéglőssel egy gombaleves és marhapörkölt tárgyában. A vendéglős, szakmája régi trükkjét követve, nagy kosár friss kenyeret rakatott a vendég elé, míg a levessel jócskán késlekedett. így történt: mint más ilyen esetben, hogy a költő hét szelet kenyeret evett meg sóval és pirospaprikával meghintve. A leves után akkora pörköltet tettek eléje, amekkorát itt még senki sem látott. Mire az ételeket végigette - minden gombot megoldott a ruháján. Ekkor megjelent a pincér és boldogan, sugárzó arccal közölte, hogy a baleset nem is olyan súlyos, a hús már megérkezett és máris hozhatja az uraknak, ha úgy gondolják... Az urak intettek, hogy mindenkinek egy adagot kérnek. Az összes pincér, de még a borfiú is részt vett a csodás vegyestálak felhordásában. Mindenki hatalmas étvággyal és jókedvvel kezdett neki az ételnek. Csak szegény Berda Jóska küzdött a falatokkal. A hatalmas pirított máj szelet, amit bekapott - csak nem akart engedelmeskedni. Rágta, forgatta, mint Weisz a gittet a Pál utcai fiúkban. Már a bentlévők nem akarták beengedni az újonnan érkezőket. A költő megunva a küszködést, kirohant a vendéglőből. Hogy hova ment, azt csak azért adom elő, hogy a magyar irodalom hiteles története meg ne rövidítettessék. Berda kirohant és az épület sarkának támasztva fejét, mutató ujjával a torkát piszkálta. Nem ismerte Zahovay pörköltjének a természetét, miszerint, ha az egy gyomorban megveté a lábát, onnan csak természetes időben és úton hajlandó távozni. Mikor erre rájött: morogva elindult a párkányi vasútállomás felé. Hónapokig nem látta senki. Talán az újpesti kocsmák munkásfigurái között próbálta feledni az úri művészek gonosz tréfáját. Mikor leküzdötte sértettségét, és újra megjelent Esztergomban, hangosan mesélte, milyen büntetéseket tervezett barátai számára. Tersánszkyt olajban főzette volna meg, Szent János módjára, Katona Jenőt párkányi hentes bárdjával vágatta darabokra, mialatt a vasútállomás felé ballagott. Nagybátyámat a Mária Valéria hídról dobatta a Dunába. Nagybátyám szerencsére jó úszó volt, s derűsen, félelem nélkül mesélte el ezt a történetet. Hogy milyen is volt a Zahovayegyveleg? Sajnos, akkor nem kérdeztem meg. Most, hogy az esztelen nacionalizmus legyőzte a bölcsesség, és újjáépült a híd, hamarosan átsétálok, kikérdezendő az öregeket. ? 2. Verne-ó Mc/ftaé ül/ ' í /f . /.tzway- J?SMC> fs&- Jlcxiy-c 1 y'aMttKoiea&fac' 1$Un MJmó //•'

5 IfrtuD ... \ e-rrccő :o •. „ • '(UfKCl**. — } ./<?//Z r/f tZ -'L~ M a^lünö "H'GAXtkyJkíiíruijfcanv a í.aiic\ras^ .vwuicqto úEwm/Jxm. ) 9'U O CV Tn-c^ltó ruajua. ^ 20"" •) ' rn-nrí. . -tn.ic.fr >»*?'' / ^ Egy néhai vidám asztaltársaság vendégkönyvéből « ! Természetesen teljes egészségben, úgy, hogy mindennap megihassak legalább egy liter somlai bort, természetesen a hozzá való jó ételekkel: hagymás rostélyossal, gombapörkölttel, kacsasülttel, rántott csirkével és hasonló finomságokkal. Jelenleg 46 éves vagyok, de még mindig kamasznak érzem magam. Mert csak az öregszik meg, aki meg akar öregedni! Csoóri Sándor: Berda József Nem tudom, mire gondolt többet: a borjúpörköltre-e vagy a halálra? Öreg szakácsok himnuszát szokta dúdolni minden reggel: „hajót eszünk, föltámadunk!" Arca ilyenkor átszellemült, mint szeptemberi fényben a sütőtöké. Zsebébe nyúlt és megsimogatta szelíden az összekötözött, zsenge galambfiat, amelyből jó tubicalevest főz majd holnap a szomszédasszony: Csettintett is hozzá előre, mint Napóleon egy megálmodott lovasrohamhoz. Kezdődhetett a nap. Suhanhattak tovább a bolygók. Sodorhatták a nagy folyók a halottakat. Béke volt mégis. Isten reumás térde is recseghetett. (Hitel, 1999. szeptember)