Esztergom és Vidéke, 2002

2002-02-28 / 8. szám

2002. január 31. Esztergom és Vidéke 5 J // o M // u 4 Várhegy, IQQ5, gobelin, U-i-x felvetés, 120x120 CÍM (fotó: Molnár fjéxa) avos NAGYFALUSI TIBOR szerkesztésében VII. évf. 20.szám Tóth Franciska Nyomkeresőben az esztergomi Helikon körül Első jelentés A történelmet évszámok és események szerint megtanulhatjuk a könyvekből, de amit az idő múlása az emberi ráncokba és mögéjük, a lelkekbe írt, arról az emlékező tanúk szava hitelesebben szól. A zenébe és az énekbe öntött, az írott, az elbeszélt, és a képeken felelevenített történelem együtt mozgósítja.igazán az elmúltak iránti emberi érdeklődést: tudták ezt már a középkor tudós historikusai is. A régiek esztergomiakkal mindenek előtt Babitsról - folytatott beszélgetések a két háború közötti különös hangulatú évekről, illetve a költő emberi kapcsolatairól szólnak. Ezek újabb és újabb érdekességekkel gazdagítják a költő esztergomi kötődéséről, mai szellemi jelenlétéről alkotott ismereteinket. Az irodalomtörténet helyi forrásvidékén járunk, ahol Babits Mihályt, elsősorban mint embert kutathatjuk, illetve nyomon követhetjük esztergomi éveinek ihlető élményeit. Szerencsére még élnek olyan emberek, akik láthatták és ismerhették a költőt, így Albertiné Einczinger Katalin, továbbá Babits Mihály bérmalánya: Bartalné Einczinger Lívia, Babits Ildikó esztergomi nevelőnője: Klimné Kovács Erzsébet, Ildikó játszótársa: Fehérné Olajos Mariann. Mellettük olyanok is, akik az emlékeket és a családi krónikát gondozzák; Einczingerék részéről Meleghné Bartal Mária, az Olajos családból pedig Olajos István. Leíratlan Babits-sorokat tár fel az emlékezet, anekdoták kelnek új életre. Mindezeken túl nem eredménytelen a kutatás a Babits levelezésre és a vele kapcsolatos dokumentációra vonatkozóan sem, főként a képi anyag szempontjából. De hogy is kezdődött ez az irodalomtörténeti nyomozás, amely kiderítette a Babitsékat ismerő esztergomiak körét? Kedves barátaim, SZÍVÓS Gábor és Ifj. Gula Sándor a Bánomi úton laknak, ahol egy omladozó házban álló feliratos falra lettek figyelmesek. Miután Gábor közelebbről megnézte, felfedezte rajta Babits Mihály neve mellett sok esztergomi és jónéhány országosan elismert ember nevét. (EVID, 1991. ápr. 26.) Az autogram-falat megörökítendő pauszpapírra másolta át az aláírásokat a 14. sz. Holló cserkészcsapat tagjainak segítségével. Gábor ötletének megvalósítását minden bizonnyal felsőbb hatalom pártolhatta, ezután ugyanis a fal, már a házból kibontva, 1997-ben összedőlt. (EVID, 1997. máj. 29.) A kérdés máig nyitott: emberi kezek műve volt a pusztítás vagy az erős széllökések okozták a kárt...? A kutatások így indultak el. A szálak az Einczinger családhoz vezettek, ugyanis hosszú ideig övék volt az épület, benne pince és présház, amely messze környéken híres volt Einczinger Sándor városi pékmester tiszta és finom boráról. A másik tulajdonos Einczinger Ferenc volt, akinek neve remélhetőleg már ismerősen cseng az Esztergom és Vidéke olvasóinak fülében. (EVID, 2000. április 20., 2001. március 13. és május 10.) Egy vidám szüreti alkalommal írhatta fel nevét a falra Babits Mihály is. Einczinger Ferenc az Esztergom Vármegye 1941. december 4-ei számában örökíti meg a hegyi ház falának előtörténetét: „Nálam látta egy alkalommal, mikor megkértem, hogy adjon részemre autogramot présházunk falán és nyomban megkért, hogy ilyen emlékfalat ő is szeretne. Ez a híres autogram fal el is készült és a vendég által szénnel felírt nevet olykor ő maga is rögzítette meg kazeines festékkel. |'<Mp\ (y _ / ÉrnuA' , (j/jmfin J I'iá 'í •• ' r l

;''Tcnf ib^'t'.ucrók „j ^ /. .1 rv. fi* A a . , A titkok megfejtéséhez az első szót: Einczinger, Olajos István adta a kezünkbe, aki fényképeivel dokumentálta a régi pince külső és belső díszítéseit, feliratait. Lelkes kutatásunk közben kiderült, hogy Olajos István édesapja, Olajos János marosvásárhelyi származású matematika-ábrázoló geomatria szakos tanár már 1925-ben gratuláló levelet kapott Babitséktól házasságkötésének alkalmából. (Folytatás a 6.oldalon) Berda József és Esztergom M. Szűcs Ilona emlékezései a Martsa Alajos és művészbarátai című kötetből Első műtermét 1937-ben nyitotta meg a város központjában, a Széchenyi téren. Az addig megszokottól eltérő kirakat, az újszerűen komponált, beállított felvételek gyorsan felhívták rá a figyelmet. Megakadt rajta a szeme az örökké csatangoló költőnek, Berda Józsefnek is, aki betévedt hozzá. Történhetett volna bármi, de amikor kiderült, hogy a fényképész ismeri Berda verseit, örök életre szóló barátság született közöttük. Berda legközelebb már nem egyedül jött, hozta a barátait is, köztük Tersánszky Józsi Jenőt. A találkozásra Martsa így emlékezett egy levelében: „Berda József barátomat kértem meg arra, hogy hívja meg Esztergomba Tersánszky Józsi Jenőt. Meghívó levelemre Tersánszky szívesen válaszolt és egy szombat este meg is jelent Berda Jóskával. A bemutatkozás után, ahogy szokás, az utasokat itallal és harapnivalóval vendégeltem meg. Könyvszobámban forgolódva és nézegetve, Tersánszky ízlelgette a helyet, én pedig a házigazdai teendőimmel sürgölődve, a szomszéd helyiségben meghallottam, amint Tersánszky Berdának a bohémek cinkosságával közli első benyomásait. Ami körülbelül így hangzott, hogy 'Jóska, ennek a fiúnak nem pénze van, hanem könyvei'. Bizonyára Berda a vendéglátás gyönyörűségeivel csábította Tersánszkyt Esztergomba. Amit a másnapi, már egy életre szóló barátság melegében történt búcsúzáskor be is vallott."(...) Szebb kedvem városa, te legendás / tündéri leányzó az ezüstben csillogó / Duna mentén: miféle gonosz dúlás / csúfítja megint ragyogó orcád, hogy / minden idegszálam sorsodért izgul: / megmaradtál-e, élnek-e különbnek / becsült barátaim, kik ódon falaid / között élik nemesebb dolgokért hevülő / életüket? A barbár hordák áldozata / vagy ismét, mint annyiszor bús / történelmünk folyamán! - Éjjel és / nappal csupán a te szemet-vidító / képed látom magam előtt: tenger gyümölccsel / színes szőlőid s még feljebb a magasabb / Vaskaput, mögötte a végtelen erdők / és hegyek vonulatával, hol boldog hegymászóként / barangoltam éveken által, el-elmerülvén / a káprázatos panorámán ... S te kisdunai / sétány, öreg platánjaiddal a még öregebb / Várhegy álmatag bércei alatt, ki felejthet / el téged, ha lelket visel az ember-arc mögött? (...) E gondolatok, képek — a világháborús ostromot szenvedő Esztergom sorsán tűnődvén — 1945 februárjában formálódtak verssé, felejthetetlenül. Hogy alkotójuk Berda József: azóta immár a harmadik nemzedék számára vált, válhat közismertté - reméljük: városunkban kiváltképp sokan megtanulták, és nemcsak a nevét, egy-két versének címével, gyorsan múló leckeként. Itt talán jóval több „ember-arc mögött" él lélekként is, tehát igazán maradandóan. Ami személyi adatait illeti: 1902-ben, ugyanennek a böjtelői hónapnak első napján született — idén múlt kerek száz esztendeje. Lapunkban legutóbb — halálának negyedszázados évfordulója alkalmából — Rafael Balázs és Borbély György idézte meg műveit és személyiségét. (EVID, 1991. nyári szám, illetve szeptember 13.) Itt (a fenti könyvből) közölt portréfotója 1940 körül készült Martsa Alajos Lőrinc utcai műtermében. Asbóth Károly Emléktárából Csorba Géza nemcsak szobrász, hanem költő is volt. Egy este, Martsa Lajos Lőrinc utcai lakásában, a bolt felett, feketézés közben felolvasta nekünk hosszú bölcseleti költeményét. Scheiber Hugóval Esztergomban találkoztam, ő festette meg Olajos János kartársamat, mint matematikust, eléggé hideg zöldes árnyalatú színekkel. (...) Egy ízben este Martsa Lajos lakásán voltunk, ott volt Szűr-Szabó, a nagy karikaturista is. Összefogott a társaság és rajzolt egy üdvözlő ansichtot Berda Józsefnek, aki akkor katona volt. Egy tehén volt rajta, a feneke alatt a földön egymásra téve voltak a költő könyvei, és a tehéntrágya potyogott rájuk. Ezt a lapot az őrmestere a katonák előtt bemutatta, és Berdát leszidta, hogy ilyen emberek társaságát keresi. Az üdvözlő szöveg maga egy helyesírni és fogalmazni nem tudó szakácsné stílusát utánozta. (...) Idézzük fel a régi műterem (de már a Lőrincz utcai - a szerk.) hangulatát Csorba Géza szobrászművész írásának egy részletével. A szobrász, Pirchala Imre festővel együtt ugyancsak gyakori vendég volt Martsánál. Mindketten mint életük megmentőjére tekintettek rá, hiszen ő bújtatta őket a nácik elől. A dolgozó belső, jobb sarkában nagy vaskályha állott, rajta mindenkor egy fazék víz forrott. A nesztelen retusmunka közben a fortyogó víz muzsikájából mindenki a maga fülének tetsző dallamot vélt kihallani. Az átlátszó zöld lámpaernyőkön felszüremlő világosság és a forró víz zsongása elevenséget varázsolt ebbe a sötét terembe, mely a falépcső fordulójáról inkább valami sötét sírkamrának látszott. Jobbra a sarokban vízvezeték bújt meg. Itt kezdődött a lépcső, a fordulónál még néhány foka az első helyiséghez vezetett, innen az ajtó nélküli bejáraton át a könyvtárszobába lehetett jutni. Ha a lépcső fordulójához ért az ember, vette észre, hogy ott is szobácska húzódik meg, s ablakával a szomszédos banképület elválasztó falán keresztül egy mély udvarra tekint, mely inkább fogház udvarának látszott. A lépések nyomán nyikorgó falépcső volt a legkedvesebb átmenet a lakásba, mely kicsiny múzeumhoz hasonlított. Alulról a lépcső pihenője templomi szószékhez hasonlított. Ezt akkor vettem észre, mikor korlátjába fogódzva egyszer Berda Jóska elszavalta Darvas Szilárdnak sok szeretettel róla írott gúnyversét. Erre Jóska talán még a maga költeményeinél is büszkébb volt. Én magam is, mikor alant barátaink gyülekezetét, vitáit, incselkedéseit e helyről figyeltem, papnak vagy néptribunnak képzeltem magam. A szobák tele voltak képekkel, szobrokkal, ikonokkal, kő- és cserépedényekkel, volt egy-két ókori korsó is köztük. A falak színességét szőnyegek, varrottasok, a heverő párnái és a könyvek százai fokozták. Laji bácsi életéhez tartozott minden, amit maga körül felhalmozott. Könyveit nem azért vásárolta, hogy kérkedjen velük. O a művek gondolatait, tanulságait megemészteni, mérlegre vetni igyekezett, a tudásra szomjas szegény legény mohóságával... Áz az ember, aki nem kereste a polgárélet hívságos, üres formáit, a hazug udvariasságok kétszínű világát, az itt, Martsa Alajos otthonában az emberi szellem dokumentumai: könyvek és reprodukciók között önmagára találhatott. A könyvekben való elmerülés nem jelentette számunkra a remete életét, vagy hogy megfeledkeztünk a fizikai lét élvezeteiről. Sőt, a szerelem, az ízes étel, ital, vízi és hegyi túrák éppoly magától értetődőek voltak és szertartásosak, még akkor is, ha Berda Jóska, a „szent állat" ahogyan magát nevezte, mértéktelenségével és telhetetlenségével tömte is a hasát. Társaságunk a komoly beszélgetések mellett a tréfát is kedvelte, főleg egymás kigúnyolását. Rajzolók is akadtak, akik gyilkos módon pellengérezték ki a többit. Nem térek itt ki kacagtató játékainkra, mert humorom nincsen, ezeknek a felidézését Szűr-Szabóra vagy Pinyegére bízom. Pinyege, rendes nevén Pirchala Imre festőművész és tanár, a jó italok kedvelője volt. Tersánszky Józsi egy pesti kocsmázás során ragasztotta rá ezt a nevet, ami aztán élete végéig kísérte. (Folytatás a 6. oldalon)