Esztergom és Vidéke, 2002

2002-12-19 / 51-52. szám

8 Esztergom és Vidéke 2002. szeptember 19. EFVoK, Hallga! Nyíl(ik) az ajtó - és most nem csupán Virtualice, de Valósággal. Reggel 8.30 (és a maga 190 cm-ének „magasságában") Újabb Vendég: £> Kipke Tamás: Az írás az emberiség bizonyos százaléka számára életműködés. Mások a pszichoanalitikust, a gyóntatószéket vagy a kocsmát látogatják (szociológia kutatások bizonyítják, hogy e csoportok különböző mértékben és kombinációkban gyakran átfedik egymást). A feszültségek oldásának, a vágyak tudatosításának, a természetüknél fogva zavaros viszonyok viszonylagos tisztázásának, a különben alig-alig átjárható szürke állományban való valamelyes eligazodásnak előmunkálata ez ugyanis. (...) Az önmaga jelentőségével tisztában lévő író szerepe már Thomas Mann-nak sem állt jól. Magam világirodalmat is tanultam az egyetemen, még nem felejtettem el mindent, értek valamelyest németül, férfi is vagyok (ne tűnjék fennhéjázásnak) és kételkedő Tamás is, tehát igyekszem a lehető legtávolabb tartani magamat attól, hogy elvégezni próbáljam az irodalom és saját írásos életműködéseim közös nevezőre hozásának (esetleg nem kevés találékonyságot igénylő) műveletsorát. Nem az én dolgom ez. Lehet, hogy az Öné, kedveském. (Ez a „kedveském" olyan mesteresen bangzik - hátha ezzel is motiválom valamelyest: fogjon csak hozzá, inkább ma, mint holnap...) Elmer István: Nem tudom tehát, miért írok, s talán még kevésbe tudom, hol tartok éppen a vándorlásban. A művészet ugyanúgy megbukik, természete folytán, a tudomány határainál, mint fordítva, s ha mindehhez hozzágondoljuk a harmadik minőséget: a hitet (amely nélkül az előző kettő aligha létezhet), máris beláthatjuk, micsoda alázat szükségeltetik az élethez. Ezek az emberi minőségek - a gyakorlati szempontoktól eltekintve végső soron nem arra valók, hogy bármit is megoldjanak. Valószínűnek tartom, nem minden kor törekszik miközben vágyakozik - annyira a megoldásra, mint az, amelynek megtestesítő-részesei vagyunk. Korunk megoldás-hajszolásában a megváltás-hajszolást kell látnunk, csakhogy a hagyományos Istenek a modern ember számára elfogadhatatlanul korszerűtlenek. Kipke Tamás: Önéletrq/zszögek Nagy, fekete, vállpántos oldalzsák: benne pár könyv, noteszok, följegyzések, tollak: önazonossági fölszerelés - identitáska. * Józan életű ember vagyok, semmi káros szenvedés. * (Szépirodalom) Szépírónak. aligha mondhatom magam. Legföljebb jó megjelenésűnek. Nehéz idők járnak, az írók jobbára a sörök között írnak. * Aprópénzre váltottam a tehetségemet. De mutattak egy pecsétes papírt, amely szerint nem kötelesek nagyobb összegben aprót elfogadni. * Élcnél maradandóbb művet kellene hátrahagyni. Kipke Tamás gondolatai a Művészeti Műhelyből (1993. 1. sz.), ill. a Lélektűr c. kötetből valók. (jr<ás)"Berzéd \f ávós \/il<ág(j—\á\ó) Onagy Zoltán - született 1952 karácsonyán Budapesten, Esztergomban él Eddig megjelent művei: Regények ÚT ERIDANUSBA (1979) LEEVEZNI A LÓKOSON (120 napos antialkohoUsta napló. 1998) A méz HOLDJA (Stróbl N. Daaniellel közösen, 2000) SZERELMESKÖNYV (2001) Novellák VÉNUSZ szCUMK (1985) VÉNUSZ BETEG (1987) NEM II.IÍHM. (1998) Esszé TAVASZI RIANAS-ÓSSZEL (Babits Tanner Ilonka, Esztergom. 2001) Onagy úr (személyesen!) telepszik asztalunkhoz. (Amelyet szintúgy ténylegesen tessenek elképzelni.) Fel a szívekkel tehát: „Üdvözlet az (E)érkezőnek!" És adassék néki komoly figyelem! Mondhatnám: akár ünnepi is, ha értik, amire itten és mostan (azaz „lapunk hasábjain") célozgatok/nék. Ami e hasáb-jelenlét előtti ittent illeti, hát az bizony egy valóságos kocsma-ház. (Ahol persze kávét is mérnek. Iszunk is. Meg azért, a továbbiak folyamán, mást is, persze.) Leginkább fából szerkesztve ültette egy vállalkozó ide, büszke királyvárosunk bánomi szélére. Még anno, úgy rendszerváltósan, zöldséges boltnak. Egy városszéli prózaíró, aki újabban virtuális vizekben halász(ik) P(raedictus=Fentemlített) aztán bánta-e, nem-e - új gazdát keresett, akinek kezén szépen kinőtte magát. Más lombbal, más gyümölccsel. (Kisüsti nélkül, sajna.) A Csendes névre hallgat, de igencsak beszédesen. („Bezzeg hangos" - a Régi Költővel szólván. És szerfelett füstös is, de ezt mi egybehangzóan bírjuk. Sőt vastagítjuk, még inkább sajna.) Egyébként a zajártalom így reggel tájt, midőn a Mai Prózaíróval itten beszélgetnénk/ünk, még bízvást elmegy szolid háttérszövegnek, cseppet sem zavarván, hogy az előtérben próbálok/nék beszédbe elegyedni Véig, a Maival. O már ugyan nyolc-kilenc éves kora óta mulatja írással az idejét, és 8 (7 papír + 1 elektronikus) könyve árán elérte, hogy korántsem „mai gyerek". (Ilyen korán sem, amikor egybegyűltünk.) De hát én ma jöttem beszélleni vele. Ami, lám-lám, ezen mostani írás múltideje: 2002. december 11. A mai nap, amelyen beszélget(t)ünk - itten. A helyszín, ahol igéink (név- és kötőszóink stb., stb.) ajkinkról fellebegnek ezen nyomdai testetöltést megcélozva - méltó még némi körültekintésre. Most már belülről. Közelképben: a Prózaíró Törzsasztala. Mert bizony, lett neki ilyene. Mert ő itt rendszeres vendég - hát rendesen meg van tisztelve. Égyfelől, mert rendesen fogyaszt. (Már három négy éve csak mértékkel ugyan, de ezt is a sajátja szerint. Szóval emberesen.) Másfelől, mert megtiszteli e házat. Azáltal, hogy eme (nem annyira) csendes, (de mindig) tiszta, rendes kocsmai Való Világot - legalábbis annak kb. két négyzetméterét kávéházzá emeli. Kvázi. Sőt „irodalmivá", ami Esztergomban unikum. (Mindjárt iszunk is erre egy kis zwackot.) Lakótelepi otthonukban (ide 150 méter) bár jól megfér a családi hármas (egyik fiuk is velük él még), de szűkös a sok füstnek, amit kizárólag ő termel Piros Szimfóniából. Nikotinéhesen marad neki az erkély, ahová belátásból önként kizárja magát. No de emberesebb dohányzás okán, pláne télvizkor? Ha éppenséggel nem termettünk aszkétának?... Irány a Csendes. Hetente több napon is (úgy 8 és 11 között) ez a második otthonai Ezt azért ne már! - pontosít villámgyorsan legfölebb ha másfeledik dolgozószobája, az igen. Átballag tehát a napi olvasnivalóval: sajtóval, postával. Asztala fölött nem volt lámpa - tájékoztat büszkén -, de lőn az első kérlelésre. És véle Világosság, segítendő a szemüvegnek. (A lámpa opálüvegén egy magyar sörmárka lógója. Ehelyütt nem reklámozzuk, de tanúsítjuk, hogy iható.) Vagy két „átkossal" elébb is jó volt a kávéházi tollkoptató napi egy-két „irodalmi" (= ingyen) feketére; most és itt azonban többre is. Miként az írónk felmutatta. Sőt - hab a kávén - van ám ráadás is. Ezt lentebb mutatja, mert' hogy ez egy fali konektor. Külön neki felszereltetve, a tulaj, Valek Gazsi Úr mecénási jóvoltából. A(z ide is) hordozható laptopjának. Haladván a korral, mi másnak is, persze. Öregszik cefetül, mindjárt Félszázas lesz, beéri Elmer és Kipke urakat. (Ezért gyűltünk egybe.) Mikor újuljon az ember fia, ha nem most? Szembesítem legutóbbi interjúnkkal ( EVID, 1998. december 10.), amelynek címére két az évben megjelent könyve ihletett (Leevezni a Lókoson + Nem kell hal). Akkori ülésünk során - „negyven fölött" - kétféle változásról beszélt. A belsőről így: „Az ember megöregszik, lelassul, átrendeződnek a dolgai, megváltozik az értékrend. (...) 1990, apám halálának éve óta folyamatosan írtam a Huszonhatodikákat. A változás menetrendjét. A főszereplő fickó lassan megérti, miről szól az élet, ami rendszerint a halál megjelenésével válik felfoghatóvá." (Az ezer gépelt oldalnyi anyagból részint az Új Forrás közölt jócskán folytatást, részint ebből válogatta fenti „halas" kötetének novelláit. A külső elmozdulás, hogy technikát váltott: „a számítógép beköltözött a családba. A szövegszerkesztő megváltoztatta az életemet, rendezte a viszonyt az íráshoz. (...) Én egy szőröző író vagyok, aki soha nem fejezi be az anyag alakítását. A számítógép ezerszeresen javított a helyzeten." - És azóta?... Könnyű kérdésre könnyen adódik az újabb helyzetjelentés: az elmúlt négy évben belül-kívül ugyanerre mendegélt. Az elektronika terepén - próbálom cikizni - úgy hírlik, még feljebb is a lejtőn. Ezért eveztél le, és mondád: Nem kell hal? Hogy most meg, már vagy másfél éve, világhálóval fogdosd? Folyton-folyvást, úgy napi 12 órában? - Nem lejtőztem; fellépcsőztem - cáfol a bajsza-szőre alól, a söre felett. Gyorsan ment(em), míg felértem a terasz(hu)-ra, de a lelkem nem szakadt belé. Sőt és sőtebb! És bontakoz(ik) a történet, lelkes-ugrálós előadásmódban, szóval a maga onagyi módján, mértéke szerint. - Mindent a MOL-nak (állami cég lévén: pártjainknak és kormányainknak) köszönhet, úgy ám! Történt, hogy egy nagy vállalati átszervezés okán többedmagával őt is kegyetlenül kiracizták. 22 évig ingázott, gyermek- és ifjúkora nógrádi tája, Zsámbok iránt. (Ahol az a bizonyos Lókos-patak is csörgedez.) Mégpedig azzal a céllal, hogy energetikusként álljon őrt/helyt MOL-ék üdvére. Aztán 1999. november 7-ével (!!) itt állt/ült mint munkanélküli. íróilag viszont felgyűlt és -szabadult a munkakedv: dolgozott a Szerelmeskönyv ö n, az egyszerű történethez, (hogy ti. élünk csalva-csalatva, a lelépésig, avagy belehalásig) kitalált egy bonyolult szerkezetet: keresztbe-kasul vonatkozásokból, jegyzetekből egy szinte (ál)tudományos segédlet-rendszert. (Ez a legutóbbi guttenbergi kötete - vérbő, mint a többi, ugyanakkor eddig a legfilozofikusabb, sőt a leginkább filoszi munkája.) Nos, 2001 tavaszára túl volt rajta (megjelent az Ister Kiadónál, Esztergom város támogatásával). Vele ő is mindent kiadott magából. Kimerülten várt, hogy újra feszítse az írói csinálhatnék. Szorgosan járogatott a Nagy WWWizekre, és nyáron már érezte: pedzi, feszül... És jött a kapás. Egy ifjonti költő (máig csak a netről ismeri) összehozta egy fővárosi magánvállalkozóval. Peti Péternek hívják. (De tényleg!) Bejelentkezett nála a hálón - és ő már autózott is Esztergomba, személyesen. Kiderült, hogy benne is nagyralátó mecénást lehet tisztelni. (Miként egykor például Ady, József Attila mellett Hatvany Lajosban.) Csak ő már internetesként igyekszik tápot adni a szellem szárnyalásának és e földi megélhetésének. Leginkább egy kulturális - társadalmi folyóirattal, ami a terasz(hu). Az irodalmi „szekció" fejlesztésére kért tervet Őnagytól. Ő három nap (+ éj) alatt elkészült vele. Ennél alig több idő múltán megkapta a feladatot: valósítsa meg. Azóta ezt míveli mint a szekció főszerkesztője. Ifjú író korában tengernyi bosszúságot kellett lenyelnie a szerkesztőségek közti kilincselés, hányattatások miatt. Most ő szerkeszt - helyben ülve. Rendületlenül veti-vonja hálóját/horgait. Főként a fiatal nemzedéket fogja-emeli ki szívesen. Főként az új és legújabb nemzedékek tehetségeit fogja-emeli ki szívesen. (Hiába: ő is „ifjú szívekben" szeretne élni - és „mindig tovább".) Többféle csalit is hasznosít erre a célra, így például különféle pályázatokat ír ki a terasz.hu egyre szaporodó halai számára. (Legutóbb éppen december 9-én osztott ki sk. komoly díjakat - egy nappal megelőzve a stockholmi Nobel-díj-esőt...) Ja, és különbféle szerepjátszásokban is kiéli magát Hálójának köszönhetően: ő a terasz göregábori napló-írója is, Weöresharaszthy Bagos Lajos. Életében kettős újdonság, de vadonat: nemcsak hogy szerkeszt, szervez is irodalmat. Annak az ő életét. Ami pedig Városszéli Prózaírónk életét illeti: készülődik második félszáz esztendejére. Esztergomon kívül, de nem felül él: nagyon figyel. Mindnyájan legyünk résen, mert még bekerülünk valamelyik történetébe. Nagyfalusi Tibor Weöresharaszthy Bagos Lajos: Napló, keddi kínos dijóval A nap azzal nyit, hogy pusztám szépe rámparancsó, űjjek má neki a tavali dijónak, mer nindcsen heje az úlynag. Nyóc fánk van, egyik nagyobb, másik még nagyobb. Reggel. Émmeg kilenckor má neki vagyok űve. Két zsák. Fél háromra végzek az első zsákval, de aggor má zsibbadott minden kezem, minden ujjam, minden csigojám, de a seggem is fájt, hijába próbákoztam mindenféle trükkvel, hogy halaggyak. Kesztem a kalapácsval. A kalapácsos dijótörés úgy néz ki, hogy a zember bal kezének hüvejk és mutatóujja közé fogja a dijót, a hegyit a dijótörő leállíccsa a törőkőre, oszt rácsap egyet. Nem kicsit, nem nagyot, közepesset, hogy repeggyen, de ne repüjjön széjjel. De reped. És repű. Mer nincsen közepes csapástu. Mer nindcsen ojan dijó, amejik ojan vóna, mind az előző kettő. A zegyiknek keves, a másiknak sok, a zegyiknek szeme se rebben, a másik meg beomlik egy közepes csapástó. Osztmég: egy dijótörőnek legalabb úgy köll figyelnije, mint egy sugárhajtásos pilótának, mer ha nem figyel, előbb leveri a mutatóujját, oszt leveri a pótlásra rendelt középsőt, oszt eztán következik a gyűrűsujj. A kisujj nem, mer az alkalmatlan, nagyon messze van (az enyim). De agármennyire figyel is, ha ötezer dijóná nem lehet ojan nagyon figyelni. Vergyen a zujjára minden ötszázadikná egyet, oszt mire a zegyik zsák végire ér, má megváltozott a keze térfogatya. Oszt ha meg csak minden ötszázadikná, ammá zsenialitázsnag nevezhető. Émmeg nem vagyog zsenialista dijótörő. A tizedik után kövedkezett a trükközs-nyeles dijótörő, ami arra van kitanáva, hogy a zember, amigor aszongya a zasszony, úgy ennég egy kis dijóstésztát, törgyé fő egypár dijót, a zember nekiű, oszt ötven darabot megtöröget. Jókedvibű. Könnyedén. Mer a hatvanadikná csíp. Máhogy becsípi a tenyerit a fogója. Előbb. Azután megint, meg megint. Megoszt görcsöt kap a zember keze. Oszt visszatér a kalapácsho. A következő trügg az, hogy kigondolok valami büntetést, hogy büntessem magamot, amikor a koncentrácijóhijány miatt ráverek a zujjamra, akkor valahugyan büntetés alatt ájjak, a büntetésbe jobban figyeljek. Lemenek a pincébe, engedek egy kancsó bort. Éz büntetés, mer én nem vagyok boros, én biza sörös vagyok. Aszt tanáltam ki, ha a kezemre csapok a dijó hejett, lekényszerítek a torkomon egy pohár bort. Mer utálom. Brrrr. így történt. Látszott némi eredmény is némi idejig. Lenyomtam a kétdecis pohárkáva, fölátt a szőr a hátamon, kirázott, brrrr megint, meg megint, egy darabig ettő kezdve jobban figyeltem, mint korábban. De a kancsó tartalma csak fogyott, és egy idő után megváltozott a ritmus is. Fordítottá vált a zarány. Kevesebb dijó törött, több pohár fogyott. Oszt négy körű, amigor má a második kancsóval is végeztem, aszontam, no, beleszarog a zegészbe, menek alunni. Mostan ébrettem, má sötét van. Gondúhasság, mijén nabló lessz ebbő. Pedig a zünneprű, ahogy ammá ilyengor a maga rengyin-móggyán gyüvőbe van, agartam vóna írni, de minden kezem fáj, ráadású a felyem is. Alig vagyok ünnebi hangulatba. Nincsen ünnepileg felvirágozva a szívem. Mondhatom. Lehetne pedig. Pusztám szépe meg vigyorog kajánú a háttérbe. No, maj gyüvök hónap valami izgalmasabval, mint e za lélekrongáló dijótörés. Onagy Zoltán