Esztergom és Vidéke, 2002

2002-10-31 / 43-44. szám

2002. október 31. Esztergom és Vidéke 7 Meggyes Tamás polgármester ünnepi beszéde ami a rablógyilkost megilleti. Egy sírhely, egy emlékkő, egy névtábla a rabtemetőben. Ki vállalja ezért a felelősséget?" - kérdezte Vásárhelyi Miklós a párizsi Irodalmi Újság címoldalán. „Egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!"- írta versében Nagy Gáspár. Műve elkerülte a szerkesztői-cenzori figyelmet, s megjelent a tatabányai Új Forrásban, riadalmat, a lap bezúzását, a szerző elhallgattatását váltva ki. Nagy Imre perének a kivégzés negyedszázados évfordulóján, 1983-ban különszámot szentelt a szamizdat vezető orgánuma, a Beszélő, melyben Kis János többek között megállapította: „A per koncepciója [...] nagyobbrészt elveszítette aktualitását. Átértékelése mégis késik. [Ez pedig] jele annak is, hogy minden változás ellenére milyen erősen kötődik az 1956 utáni rezsim a hazugsághoz, . amelyben megszületett. " „Szerintem a 30l-es parcella sorsán csak a magyar nemzet változtathat. "-jelentette ki a forradalom után ugyancsak elítélt Krassó György, huszonöt év után megismételve Nagy Imre üzenetét. Mi hát az üzenet lényege? A történelmi emlékezést nem lehet elfojtani. S nem csupán azért, mert az emberek ragaszkodnak az igazsághoz, s általa a szabadsághoz, hanem hogy a közös emlékezésnek nemzet-összetartó ereje van. Az apáknak és anyáknak el kell tudni beszélniük a fiaiknak és lányaiknak a történetet. Beszélnünk kell a történelemről. A zsidó emberek így mondják: mondd el fiaidnak! És igazuk van. Évezredek óta tartja össze nemzetüket ez a hagyomány. Beszélnünk kell a holocaustról, beszélnünk kell Aradról, Trianonról, beszélnünk kell leginkább 1956-ról. Mindenről, ami fontos, még ha fájdalmas is. El kell mondanunk az igazat, a bűnösöknek vállalniuk kell a bűnbánatot. Mondd el hát a fiaidnak a holocaustot, mert megtörtént, mondd el hát a fiaidnak 1956-ot, mert megtörtént. Nem szabad felejtenünk. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 46 esztendeje tört ki a forradalom és szabadságharc, múltunk egyik dicsőséges és hősies küzdelme. Reményt, hitet és összefogást hozott, megmutatta egy szebb, élhetőbb, tisztább világ lehetőségét. 34 év diktatúra és megaláztatás után 1990-ben a szabad választásokkal újjászületett az újkori magyar demokrácia. Ma, kéznyújtásnyira az európai uniós csatlakozástól, békében és biztonságban élhetünk. A szabadság 1956 érdeme, forradalmáraink, hőseink áldozata nélkül ma nem volna, vagy nem így volna lehetséges mindez. Adjuk meg hát a tiszteletet hőseinknek, ne csak emlékezzünk rájuk, de igazítsuk úgy mai és jövőbeli életünket, hogy méltóak legyünk az általuk hozott áldozatra. Köszönöm megtisztelő figyelmüket! Kókay Krisztina alkotása „Forradalom '56" „Forradalom '56 októberében" címmel rendezett konferenciát a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára és az esztergomi Lengyel Kisebbségi Önkormányzat az intézmény Palkovics-termében október 24-én. A rendezvényen '56 magyarországi és megyei eseményeiről Csombor Erzsébet levéltár-igazgató beszélt a nagy érdeklődéssel kísért konferencián. Tischler János történész a közvélemény előtt máig alig ismert lengyel segítségről szólt. A vér-, gyógyszer-, élelmiszercsomagok a legnagyobb mértékű külföldi segítséget jelentették a magyar forradalom napjaiban. „A lengyel vezetés tökéletesen tisztában volt azzal, nem tudja elhitetni a lengyelekkel, hogy Magyarországon ellenforradalom zajlott le - ráadásul ezzel a tézissel teljesen maga sem értett egyet - Ezért Varsóban hivatalosan nem erőltették a 'magyarországi ellenforradalom' koncepciót" - mondta a történész. A konferencia felemelő pillanatait jelentette Bakai Márton Divertimento című darabjának előadása. A konferencia zárásaként Pion István Vas István: Az új Tamás és Rompos Attila (Temesvári Pelbárt Gimnázium) Márai Sándor: Mennyből az angyal című versét szavalta, ami katartikus élményt jelentett. Boróka Egy '57-es diákemlék 1957 októberében három 14-15 év közötti esztergomi diák Dómba Iván, Szebeni Zoltán és Fonyódi György - elhatároztuk, hogy méltóképpen fogunk megemlékezni az előző évben levert '56-os forradalomról. Úgy döntöttünk, hogy hazaszeretetünk kifejezésére kitűzzük a kabátunkra a Kossuth-címert. Minden trafikban potenciális törzsvásárlók voltunk az előrecsomagolt, 5 db-os (70 filléres) Ötéves Terv cigarettával, de így is még a legkomolyabb helyen, a Szatzlauer cukrászda melletti Terikénél sem sikerült beszerezni a címereket. Végül a Kossuth Lajos utcában Bátkinénál az utcai ablak mögül a pult alól előkerültek az áhított Kossuth-címerek. Talán 2 Ft volt darabjuk. - Adok, de ha baj lesz belőle, meg ne mondd, hogy hol vetted, mert nem akarok börtönbe kerülni miattatok - volt a határozott használati utasítás. Megígértem. Másnap délelőtt a Bérpalota előtt a Kis-hídnál találkoztam Szebeni Zolival. Van címer? Van. Nagy az öröm. Rögtön föl is tesszük. Irány a Machos, azaz Görcsös Miklós, az újdonsült barát, 50 méterre a Tiszti-házban laknak. Náluk találkozunk harmadik társunkkal, Dómba Ivánnal, aki a népszerű diákzenekar gitárosa, énekese. Iván a legrégebbi és a legjobb barátom volt még a Dobozi utcából, vele szinte testvérként nőttem fel. Apja ludovikás tisztből „avanzsált" betanított esztergályos volt a szigeti Fémszerelvényben. Sztahanovista, élmunkás, akit mindenki tisztelt, akinek még az igazgató is titokban előre köszönt, ha nem volt a közelben senki. Iván itt várt minket és a címereket. Gondoltuk, hogy kellemes meglepetésként a Machosnak is viszünk egyet, igaz most felvételizett a Rákóczi-tisztiiskolára, apja a rendszer katonai ezredese, de nem számít, Miki jó gyerek és egyébként is ha látja, hogy hogyan ünneplik az esztergomi srácok '56 emlékét, lehet hogy majd velünk tart. Szerencséjükre nem értünk oda. A rendőrség épülete volt köztünk, de mielőtt elmentünk volna előtte, nyílt a kapu, kifordult három férfi, egy pufajkás, egy rendőr és egy zömök civil. Pont felénk indultak, egymás mellett kellett elmennünk a szűk járdán. A civil ruhás szeme megakadt a címeremen. Nagyon siettek, de kirántotta és elhajította, a Zoliét is. Mentek volna tovább, de belőlem akaratlanul tört ki: - Mi az, már ezt sem szabad? Erre begurultak, hagyták a dolgukat, irány a rendőrség. Valahogy nem féltünk eléggé. A hazánk iránti szeretet és a gyerekes dac erősebb volt a félelemnél. A „kihallgatások" először együtt, majd külön-külön történtek, de nem tudtak velünk mit kezdeni. Nem volt csoportos szervezkedés, nem volt rendszer elleni összeesküvés, csak ketten voltunk, a címert Pesten kaptam valakitől. Nem tudtak nagyot kihozni az ügyből, mert csak ennyi volt. Még aznap kiengedtek. Iskolánk igazgatóját, Csetényi Józsefet - aki egyébként Zoli nagybátyja volt - másnap értesítették. Hála neki és tanárainknak, amiért mellénk, az ismeretlen elsőévesek mellé álltak. Elég gyorsan letettük a névjegyünket, csak bajt hozva az iskolánkra. Nem csaptak ki, csak a legmagasabb iskolai megrovást kaptuk és a megfigyelést. Nagy szerencsével ennyivel megúsztuk a megtorlás évében ezt a megemlékezést. Ez volt egy pár dacos utcagyerek kis története 1957-ből. Tudom, hogy sokaknak ez nem olyan izgalmas és fontos, mint a tévében a „Való Világ", ahol a „lét a tét", de számunkra ez akkor az volt. Amit tettünk, abban a hitben és tudatban tettük, hogy a célunk szent és hogy ebben mindannyian együtt vagyunk, mi magyarok. Úgy éreztük, együtt dobban a szívünk a nemzetével, egy idegen nép, egy idegen hatalom ellen, amiért rátelepedtek a hazánkra. Most nagy szavaknak tűnnek ezek, de nekünk akkor ez természetes volt. Soha nem volt bennünk gyűlölet senki iránt, csak egy valami, amit jó lenne, ha a mai tizenévesek is minél többen megéreznének, úgy, ahogy akkor mi azt tömegesen'éreztük. Egy valami, ami önbecsülést és bátorságot adott, egy csodálatos és nemes érzés, úgy hívják, hogy: Hazaszeretet! J /7 _ "V Ifivel/ Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékező Közösség! Az 1956-os forradalom leverését a magyar történelemben minden eddigit felülmúló megtorlás követte. 341 emberen hajtottak végre halálos ítéletet. Körülbelül 22 000 a jogerősen elítéltek, 13 000 az internáltak száma, a fegyelmi elbocsátás és rendőri felügyelet alá helyezés további tízezrekre terjedt ki. A Kádár-rendszer azonban nemcsak a forradalom résztvevőit és azok családtagjait igyekezett elhallgattatni, illetve 1956-os érintettségüket elhallgatni, hanem megpróbálta a feledés homályába száműzni az 1956 őszén történteket, illetve a forradalom leverését és a megtorlást. Meghamisították a tényeket, átírták az eseményeket, átértelmezték az összefüggéseket. Ezt a módszert érhetjük tetten többek között a forradalmat követő bírósági perek nyelvezetében és koncepciójában, vagy a Kádár-rendszerben főként annak első éveiben - megjelenő brosúrák, filmek dramaturgiájában. Átírták a történelmet, és így a magán-történelem hivatalos szinten érvényét veszítette. Fényképekről, filmekből kiretusáltak részleteket, embereket. Vagy gondoljunk a „tabusítás módszerére", amikor a rendszer szempontjából nemkívánatos eseményeket, akár egész korszakokat oly módon igyekeztek meg nem történtté tenni, hogy már annak említése is félelmet keltsen az emberekben, és ezért tartózkodjanak tőle. A hatalom ezekkel a módszerekkel az emlékezést igyekezett manipulálni, átalakítani. Célja az volt, hogy a társadalom tagjai megtanuljanak úgy emlékezni, ahogy azt a hatalom tőlük elvárja. Természetesen, ezek a módszerek sem „mindenhatóak". Vannak ugyanis a személyes emlékezetnek olyan fragmentumai, amelyekben nem érhetőek el a „kívánt" eredmények, az intézményesített világ nem képes mindent kiiktatni az emlékezetből. Mérei Ferenc szállóigévé vált szófordulatával „össznemzeti elfojtás" követte az 1956-os forradalom eltiprását. Az emberek többsége rövid idő alatt „elfelejtette", kitörölte emlékezetéből akkori élményeit, érzéseit, véleményét; hallgatott és elhallgatott, és elfogadta - legalábbis látszólag - a hivatalos ideológia, illetve propaganda értékelését. Nemcsak hivatalos szinten, hanem magán szinten is, a legtöbb családban tabu volt 1956 és az azt követő megtorlás. - írja Körösi Zsuzsanna „Titkokkal a lelkemben éltem..." című tanulmányában. 1956-ról meg kell tanulnunk emlékezni. Majd' negyven év félrevezetése, történelemhamisítása után a korabeli dokumentumokra és kényszerűen elfojtott személyes, családi emlékeinkre alapozva újra tudnunk kell emlékezni. Minden magyar család - így vagy úgy érintett volt az 1956-os szabadságharcban. Itt, Esztergomban is. Ismerjük az áldozatok nevét, de még közelítőleg sincs fogalmunk arról, hogy hány embernek tette tönkre az életét, vette el reményét a megtorló rendszer. A sebek látszólag behegedtek, de a gyógyulás lassú folyamat. Á nemzet gyógyulásához a helyes és illő emlékezés szükséges. A haláltól már nem félek. Bármikor kész vagyok az életemet áldozni a szabadságért. Csak egy dologtól félek, hogy önök fognak engem rehabilitálni - mondta a mártír miniszterelnök, Nagy Imre kivégzőinek a halálos ítélet végrehajtása előtt. Nagy Imre megjósolta a jövőt. A nemzet emlékezni tanul, még ha ez fájdalmas is, s elásott rejtekükből előkerülnek az egykori emlékek, nem feledve, mi történt, kik a felelősök a forradalom vérbe fojtásáért. Itthon a hetvenes évek végén kialakuló hazai demokratikus ellenzék törte meg a csendet, és elődeinek sorába kitüntetett helyre állította az 1956-os forradalom emlékét és hagyományát. A Kádár-rendszer igazi arcának, valódi genezisének és egész történetének szimbólumává a halott Nagy Imre lett, aki a rákoskeresztúri temető legtávolabbi sarkában, a 30l-es parcellában több száz kivégzett társával együtt jeltelen sírban nyugodott. „Névtelen hantok, korhadt fakeresztek egy cserép virág, szegfű egy konzervdobozban, vadrózsa-bokor. Ennyi az egész. A többi - nÚJTcG, csend. Nagy Imrének, az ország törvényes miniszterelnökének és ezernyi társának még az sem jut,