Esztergom és Vidéke, 2002

2002-10-17 / 42. szám

4 Esztergom és Vidéke 2002. szeptember 6. Öröm vagy értetlen csodálkozás? - egy irodalmi Nobel-díj margójára Kertész Imrének, a Sorstalanság című mű szerzőjének ítélte oda a Svéd Akadémia az idei irodalmi Nobel-díjat. A Nobel-bizottság megfogalmazása szerint: „egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelembarbár önkényével szemben." O az első magyar író, aki ebben a megtisztelő nemzetközi elismerésben részesült. (Legutoljára 8 évvel ezelőtt kapott magyar ember Nobel-díjat, akkor Oláh György kémiai és Harsányi János közgazdasági munkásságát jutalmazta a bizottság.) Kertész, aki jelenleg Berlinben él, elmondta, óriási megtiszteltetésnek érzi, hogy a magyar írók közül elsőnek kaphatta meg e díjat, és reméli, hogy ez a kitüntetés ráirányítja majd a világ figyelmét a magyar irodalomra. Ki is hát ez az ember, akiről - valljuk meg őszintén - eddig alig hallottunk valamit, s aki az irodalmárok körében is inkább csak vitára ingerlő nyilatkozataival hívta fel magára a figyelmet? 1929-ben született, 14 éves korában Auschwitzba deportálták. Túlélve a haláltábort Budapesten befejezi középiskolai tanulmányait, majd újságíróként dolgozik. Két évre a gyári munkások életébe is belekóstol, majd 1953-tól szabadfoglalkozású író. Első regénye, a Sorstalanság csak hosszú várakozás után, 1975-ben jelenhetett meg. Főhőse egy kamaszfiú, akit a haláltábor szörnyű élményei érlelnek felnőtté. A kudarc (1988) és a Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) című regényei is a holocaust személyes élményeiből táplálkoznak. Evek óta Németországban él és alkot, új, készülő regényének cselekménye a rendszerváltás idején játszódik, ennek eddig elkészült részleteiből nemrég felolvasó estet tartottak a Katona József Színház Kamaratermében. Műveit számos nyelvre lefordították. O maga is fordított németből magyarra, többek között Freud, Nietzsche, Wittgenstein műveit. 1983-ban Füst Milan-díjat, 1989-ben József Attila-díjat, 1992-ben Soros-életműdíjat, 1996-ban Márai-díjat kapott, 1997-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Németországban is számos elismerésben részesült: 1995-ben a Brandenburgi Irodalmi Díjat, 1997-ben a lipcsei könyvvásár nagydíját, valamint a Német Nyelvészeti és Költészeti Akadémia fődíját, 2000-ben a Herder-díjat, majd a Die Welt irodalmi díját kapta meg. 2001-ben pedig felvették a Német Becsületrend tagjai közé, amely a művészeknek adható legmagasabb németországi kitüntetés. Az országos sajtó most kitörő lelkesedéssel fogadta Kertész Imre Nobel-díját, felsőfokban ír arról az alkotóról, akinek művészetét eddig mély hallgatás vette körül. A „hivatalos" véleményekkel azonosulva sokan örvendeznek most azon, hogy végre magyar író is megkapta a legrangosabb nemzetközi elismerést. Többnyire nem Kertész személyének, sokkal inkább a magyar irodalom régvárt megbecsülésének fogva fel Svéd Akadémia döntését. Tény, hogy Kertész Imre itthon nem tartozik a népszerű írók közé, külföldön is inkább csak Németországban ismert a neve. A hazai művészvilág, a bennfentesek tábora is jobban emlékszik korábbi dráma-fordításaira, mint regényeire. Még akik elismerik is művészetét, igazságtalannak tartják, hogy a magyar írók közül éppen Kertésznek ítélte a díjat az Akadémia. Hiszen olyan nemzetközi tekintélyű, stílusformáló íróink mellett, mint például Eszterházy Péter, Nádasy Péter vagy akár Sütő András eltörpülni látszik Kertész Imre jelentősége - akár irodalmi, akár társadalmi hatását tekintjük. Nem kapott Nobel-díjat annakidején sem Krúdy, sem Kosztolányi, sem Márai Sándor, sem József Attila, de még a világhírnévnek örvendő Molnár Ferenc sem. A döntés fölött csodálkozóknak és a döntés okát sejteni vélőknek is hadd említsük meg, hogy a jelöltek listáján olyan ismeretlen nevek szerepeltek, mint az afrikai J.M. Coetzee és Nuruddin Farah, az amerikai Thomas Pynchon és Philip Roth, s tulajdonképpen egyedül John Updike számított nemzetközileg is széles körben ismert írónak. Ez persze korántsem kisebbíti Kertész érdemeit, csupán elgondolkoztat, vajon milyen alapon dől el manapság az irodalmi Nobel-díj sorsa ? Persze, ha módom lesz rá, magam is megveszem a Sorstalanságot. Kíváncsivá tettek a friss értékelések, nyilatkozatok. „Lényegében Kertész egy egyszemélyes kisebbség írja róla a Svéd Akadémia sajtónyilatkozata. - A zsidóság fogalmához tartozását Kertész az ellenségtől rákényszerített meghatározásnak tekinti. Mindamellett következményei által ez az önkényes besorolás lett a beavatása az emberről, a jelenkorról szóló legmélyebb tudásba." Máshol így írnak róla: „Kertész álláspontjának hajthatatlansága világosan felismerhető stílusában, mely olyan, mint a szépnövésű galagonyasövény, tömör és tüskés a könnyelmű látogató előtt. Ezzel azonban feloldja az olvasót a kötelező érzelmek terhe alól, és különleges gondolatszabadságra csábít." Ez a gondolatszabadság engedtessék meg nekem is ezúttal! SzáBa A Bristol Katedrális Kórusa (Anglia) Az esztergomi Bazilikában 2002. október 27-én (vasárnap) 10.30 órakor a szentmisén énekel, majd a szentmise után egyházzenei koncertet ad Műsorukon szerepelnek: Mozart, Brahms, Haydn, Hándel és Bruckner művei Karvezető: Mark Lee Orgonál: Paul Walton Koncertszervező: Marta Lindop Promotions (Anglia) Cathedralis Tours (Esztergom) A koncert ingyenes (K)egyetlen valóság Az apró kis kezek a fény felé emelték a csillogó valamit, s a kislány arcán felragyogott a felfedezés öröme, szeme megtelt csodálattal. A kis tenyérben kinccsé lett egy hányódó üvegdarab. Vitte, vitte megosztani, együtt örülni, jaj, de jó! Hadd legyen a ragyogó csoda mindenkié! De rossz pillanatot választott az élet, hogy betörjön a „valóságba", a képernyőn felharsant a jól ismert szignál, cinkosán invitált a Hang - végtére is mind egy csapathoz tartozunk: „Nézzenek minket, mert ez itt az egyetlen valóság és ne feledjék, hogy a lét a tét!" Frappáns. Sőt, valami azon túl, és ez a valami jó mélyen és fájdalmasan szúr oda a szívembe, ahol mindannyian bölcsek vagyunk. Bizony a lét itt a tét, sőt az volt ezelőtt, és az lesz mindörökké, nemcsak főműsor időben. Nem a műsor színvonalát vitatom, sokan nézik, a cél nyilván ez volt, nem bántom én, csak kérdezek. Kérdezlek, hogy ez kell-e neked? Az „X hogy hisztizik, figyeld már, a múltkor meg Z simán lesmárolta Y-t, Apám, hát még ilyet!" Kell-e mindez a saját valóságod helyett? A valóság egyetlen, mi magunk tesszük megismételhetetlenül egyedi valamivé, észrevéve benne a szépséget, a kihívást, a kínálkozó lehetőségeket. Persze, csak ha nincs fontosabb dolgunk. A gyermek vár és nem késik a válasz: „Jaj nem igaz, hogy nem tudsz szépen, egyedül játszani. Nem érek rá. Kezdődik a Való Világ!" Kint épp lenyugszik a Nap a látóhatár peremén, mindennap megteszi ezt, megismételhetetlen szépségével estéről-estére beragyogja a felé forduló arcokat. Ingyen van, nem kábelen érkezik, nem egy nagy ügy, épp csak úgy megtörténik mióta világ a világ. Remélem még, hogy a képernyőről lesiklik egy percre a tekintet, hogy lásson, hogy enged a távirányítót markoló kéz szorítása, és útjára indul egy érintés, hogy a gyermek szemében meglátni a kerek világot még nem késő. De jaj a percnek, mely alkalmatlan időben érkezett! Betöltetlenül, észrevétlen és soha vissza nem térve tűnik el... A kicsi szemében kihuny a láng, kezéből kihull a csoda, nem is csoda már, csak haszontalan üvegcserép. Amit talált, érdektelen, s talán ő maga is az, héttől nyolcig legalábbis félretéve. Megtanulta a leckét, megy is szépen egyedül játszani. A dobozban halkan, de mindent betöltve zümmög tovább a nyertes „valóság". A feladat - hogy e planétára teremtve másokért és magunkért percenként visszavarázsoljunk valamit az elveszett paradicsomból - másokra marad. Hogy egymás sorsa vagyunk itt, nem számít, mert megtalálni és megélni az életet eltörpülni látszik az „egyetlen, igazi, csak ma és csak neked" VALÓSÁG mellett. Vedd észre, kérlek, hogy: itt tényleg a lét a tét! M. Anita Jegyzetek menet közben Szüret a Szamár-hegyen m Szép, verőfényes októberi nap. A fák, bokrok sárgában, barnában, zöldben pompáznak. Laci barátom nyugdíjas agronómus, szentgyörgymezői lokálpatrióta polgár meghívott szüretelni. A Szamár-hegy aljába megyünk, mikrobusszal. Hatan kezdünk neki a jófajta otelló szőlő szüreteléséhez. Még harmatos a fű, alig szállt fel a reggeli köd. Nehéz megszokni a hajladozást. Laci tréfásan szól ránk: - Aztán fütyüljetek ám, nem esszük a szőlőt, hanem szedjük! Miközben szedem a szép, nagy fürtöket, eszembe jutnak régi szüreteléseim. Táton, gyermekkoromban, aztán Tokodon ismerősöknél, majd főiskolásként a kötelező egyhetes szüret Csongrád megyében... Lehet, hogy kötelező volt, de úgy is jó volt, ráférne a mai egyetemistákra, főiskolásokra is a sok internetezés mellett egy kis felüdülés lehetne számukra a fizikai munka a természet lágy ölén! Délfelé megéhezünk, szünetet tartunk, délután négy órára végzünk. Visszük a termést Szentgyörgymezőre, a Balassi utcába. Laci még a mikrobuszban megjegyzi: - Ideje volna a Balassa utca kövezetét kicserélni, mert elviselhetetlen ez a zötykölődés, még a szőlőmet is összerázza. Én arra a képviselőjelöltre szavazok, aki szívén viseli Szentgyörgymező elhanyagolt utcáinak sorsát! Hiánycikk a csengő? Régen, az ún. „átkosban" úgy gyártották és árusították a kerékpárokat, hogy mellékeltek minden egyes biciklihez lámpát, „macskaszemet" és természetesen csengőt, így teljesen, komplex felszereléssel, a KRESZ szabályait betartva indulhatott a kerékpáros túrázni, kirándulni, vagy akárcsak a belvárosban bevásárolni. Az utóbbi években azonban már csak pusztán a biciklit adják el az üzletekben, méregdrágán, de felszerelések nélkül. Ez azt eredményezi, hogy - megfigyeléseim szerint - a legtöbb biciklisnek nincs csengője! Gyakran járok a kerékpár-úton, és megfigyeltem, hogy a csengő hiánya mennyi balesetveszélyes helyzetet eredményez. Akadnak olyan fiatalok, akik még sportot is űznek a csengő hiányából, ijesztgetik azokat, akik szabályosan próbálnak haladni. A megoldás persze az lenne, hogy a rendőrök ellenőrizzék a kerékpárosokat, hogy megvan-e mindenük. Mert van akinek nemcsak a csengő hiányzik - de képletesen szólva - egy kerékkel kevesebbje van... (dezső)