Esztergom és Vidéke, 2002

2002-07-18 / 28-29. szám

2002. július 18. Esztergom és Vidéke 5 JŐ * MŰ * Várhegy, IQQ5, gobelin, U-es felvetés, I 20x1 20 cm (fotó: Molnár §éza) V avos Vi öl g Nagyfalusi Tibor szerkesztésében VII. évf. 21.szám Czirok Ferenc Tavasz Cinke örül a napnak. Kutya jelez valahol. Virág hull a tóra. Valóban Az álomlét édes terhe Csupán ébren nyom. így visszavágyom. -FAFelismerés - Márai után Közöm van a padokhoz. Felsírnak a fények bennem. Fények álma, bús mosolya. Dunavízzel ölel a nyár. Én vagyok a Bazilika. Esztergom, Esztergom, Esztergom. Melegölű otthonom. Esztergom és Vidéke, 1902. június 8. Az érettségi vizsgálatok eredménye. Jelesen érett lett: Dajnek József, Csiba Ferenc, Marcell Mihály, Pilísy Géza, Polcer Jenő és Tóth KálraOn. Jól érett: 12, egyszerűen 24, unig kettőnek vizsgálata egy-egy tantárgyból el nem fogadtatott. . Tudjuk, rohan az idő - ez a dolga. Ma ugyanúgy, mint sok ezer vagy éppen kerek száz évvel ezelőtt. És mi neki egy évszázad?... Még a szüniidő sem számít, ilyenkor s szüntelenül működik. Lám, már ez idén is több mint egy hónap elröppent a szép vakációból. Mi pedig követjük a magunk módján {mellékesen ez a dolgunk): ballagdálunk a nyomában. Keressük a helyünket, pontosabban: a nyitját múlt és jövő felé - esztergomi mivoltunkat. íme, az előbb száz éve érettségizett diákokat értünk tetten az idő műhelyében, ahol elődök és utódok közös műveként folyamatosan készül ez a kisváros is, a bármikor élők mind társak benne. Bármelyik pillanata - ha képesek vagyunk tágra nyitni - teljes világ. Nem pihentetjük hát vállalkozásunkat, hogy várostudatunk érettségét növeljük de tekintettel vagyunk a pihenők igényeire. E négy oldalunkon anekdótázó emlékezések "magántörténelmi" ösvényeit járhatják, többnyire napfényes, a második világháború előtt is alig borongós ég alatt. Könnyedebb olvasmányokat kínálunk tehát, amelyek talán felveszik a versenyt a nyári szabadság sokféle csáberejével. De azért - két tanév között - maradunk iskolaközelben, és természetesen Esztergomnál, amely rövidebb-hosszabb ideig mindnyájunk "régi szép nevelő városa". Világ, amelyben otthon lehetünk akkor is, ha valóban világgá mentünk volna. Lapunkban már többször adta tanújelét ennek Czirok Ferenc festőművész, az osztrák Alpok ölelte tóparti városkából. (Az előző idézet is tőle való.) Legutóbbi, április 26-án, a Sziget Galériában megnyitott kiállítása-jelentős hosszabbítással - június 21-én zárult. Leveleinek "első fecskéje" április 25-ei számunkban talált haza. Gyula bácsi Az 1959-60-as tanév úgy kezdődött számunkra a Petőfiben, hogy alig két hét tanítás után életveszélyessé nyilvánították tantermünket. Ezért az itt egymást váltó két harmadik osztály átkerült a volt Esztergomi Kerékpáros Zászlóalj székhelyének egyik, akkoriban már kiürített épületszárnyába. A földszinten kaptunk helyet, „társbérletben" a Füszért Vállalat ideiglenes raktárában. Osztályvezető tanítónk Polák Gyula volt, a párhuzamos osztályé pedig Homor Lajos tanár úr lett. Gyula bácsi sötétbarna, dohányszagú munkaköpenyével, tömött, őszes bajuszával, kezében a csengőt helyettesítő „csettegetővel" olyannak látszott számunkra már akkor is, mint egy régi diákregényből előlépett „igazi" tanító bácsi. És valóban is az volt: igazságszerető, türelmes és szigorú is, ha kellett. Márpedig sokszor kellett! Az új helyen úgy éreztük: nagyobb függetlenséget élvezünk, legalábbis az óraközi szünetekben, amikor jobban el lehetett tűnni a felügyelő szemek elől. A laktanyaudvar részünkre lekerített területe ugyanis nagyobb volt mint a suli-udvar. Többnyire a tornaórák is itt folytak. Az '50-es évek végét jártuk. A rádió hullámain már hozzánk is el-eljutott a Nyugat zenéje. A szünetekben fel-felhangoztak a mi előadásunkban is - némileg átköltve - ilyenféle „opusok": „Ej mambó, lecsúszik a bugyi meg a melltartó]" - vagy egy másik sikerdarab: „Oh, mesebeli Afrika! Sült zsiráfok illata, Oh, de lila már a kongó!" és így tovább. A tanórák között a Füszért raktárosától, egy ősz hajú, nagy orrú, még nagyobb fülű, amolyan Fernandel-arcú embertől grimaszolni is tanulhattunk. Amit aztán az órákon Gyula bácsi úgy büntetett, hogy kihívta a bohóc-jelöltet felelni. Az osztály ilyenkor úgy viselkedett, mint amikor a baromfiudvarba lecsap egy héja. Míg az „áldozat" többnyire kiszenvedett a tábla előtt, a többiek némán meglapultak a helyükön. Osztályvezetőnk érdekes módszert alkalmazott a verstanulásra. Naponta az utolsó két órában adott rá időt, amolyan „csendes foglalkozás" keretében. Aki úgy érezte, hogy már tudja a kijelölt verset, jelentkezett, és ha hibátlanul elmondta, mehetett haza. Ha nem sikerült, aznap többször nem próbálkozhatott! így azután az cj a a Czirok Ferenc: Levelek Zell am See-ből ember gyereke meggondolhatta, mit tegyen... Egy pedagógusnak nevelési, oktatási feladatai mellett már abban az időben is sok adminisztratív munkája volt. Ezeknek egy részét Gyula bácsi szintén az utolsó órák alatt intézte. Ilyenkor azzal foglalt le bennünket, hogy egymás szórakoztatására mesélniük kellett. Általában az olvasókönyvben szereplő, már jól ismert történeteket mondtuk el újra. Akadt azonban kivétel is, így például két - akkoriban igen sikeres szovjet film a háborús, szerelmes „mozik" kategóriájából: a Grigorij Csuhraj rendezte Ballada a katonáról és Szergej Bondarcsuk filmváltozata, amely Solohov Emberi sors című világhírű regénye alapján készült. Felváltva meséltük a vásznon látottakat: Szabó Tomi, Borlai Gabi, Bélai Gyurka és én. Majd az osztály kívánságára tovább szőttük a történetet, általában a „boldog végkifejlet" irányába. E „továbbfejlesztő" ötleteink révén vagy húsz évvel megelőztük a kasszasikerre törekvő hollywoodi stúdiókat, ahol sorozatban készülnek az egyszer már nagy pénzt hozó filmek újabb meg újabb folytatásai. A végtelenségig ismételve - lehetőleg ugyanazokkal a színészekkel - a jól bevált trükköket, helyszíneket, zenéket. (Az eredményt mindnyájan ismerünk!) A mi történeteink óra alatti sikere anyagiakban nem hozott „profitot", de érdeklődésben, figyelemben és nyugalomban annál inkább. Polák tanár úr is szerette ezeket az újra-meséléseket: néha észrevettem, hogy abbahagyta munkáját és a történetre figyelt. Ha lefelé ívelt a cselekmény, közbeszólt: „Jól van, most folytassa a Szabó". Ilyenkor á sztori más irányt vett, majd újra mi jöttünk, és persze versengve igyekeztünk az osztálynak tetsző részleteket, fordulatokat tovább színezni, bonyolítani. Ezek az ún. meseórák - miközben észre sem vettük - remekül fejlesztették fogalmazási és kifejező készségünket. Megtanultunk egymás előtt szerepelni. Aminek később - hetedikben, nyolcadikban - jó hasznát vettük a Toldi-trilógia bemutatásakor: 1964 és '65 tavaszán tanáraink rendezték, mi adtuk elő, emlékezetes sikerrel. A nyomok Esztergomba vezetnek 1966 körül ment a televízióban egy NDK-ból származó krimisorozat: A nyomok a hetedik mennyországba vezetnek címmel. Nekem pedig - legalábbis életem első 26 évét illetően - mindig Esztergomba, lám, ez a filmes emlékem is onnan ered. 1966-ban cukrásztanuló (kevésbé finoman: „koszos inas") vagyok, az Esztergomi 2. számú Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző másodéves tanulója. A gyakorlati munkát a Dorog és Vidéke Vendéglátó Vállalat 1. sz. Üzemében, a valamikori Szatzlauer-féle műhelyben végeztük. Elméleti oktatás céljából szerdán és pénteken negyed háromtól jártunk iskolába, „albérlőként" a volt Szent Margit Leánygimnázium (akkor már Dobó Katalin) épületébe. Ez volt a „Szóda Akadémia". Annak mintájára, hogy a Bottyán hídnál lévő ipari szakmunkásképzőt gúnyolódó nagybátyám mindig „Szendrő Akadémia"-ként titulálta. („Gyerek! Ha nem tanulsz rendesen, mehetsz a Szendrő Akadémiára inasnak!" - figyelmeztetett sokszor, és nem épp gyengéden.) Ma minden gúny nélkül mondhatom jó színvonalú iskolánkra, amelynek Szóda Ferenc volt az igazgatója, hogy „akadémia". Aki végigjárta a három évet becsülettel, az megtanulta a szakmát. De térjünk vissza egy 1966-os szerda délutánhoz, amikor is az első két órán áruismeret, Béres tanár úr előadásában, aki „nappali" főfoglalkozásaként az István gimnáziumban tanított kémiát. Az órái érdekesek volt, mert jó előadó volt. Humorával pedig feloldotta azt a kimondott-kimondatlan feszültséget, ami a gimnazista „főbérlőkkel" való találkozásokból keletkezett. Szinte mindnyájunknak volt közöttük ugyanis régi osztály- vagy akár óvodástársa, falu- vagy utcabelije; és - sajnos, de igaz - hogy egy, az érettségin éppen csak átcsusszant nebuló, már valamilyen raktárosként vagy asszisztensként is többnek képzelte magát a fizikai munkásnál. (Természetesen mély tisztelet a létező kivételeknek...) Béres tanár úrral átmentünk az István gimi épületébe, a lépcsőház feletti, tető alatti kémiai laborba. Nekünk mindig itt tartotta az óráit. A tévében előző este ment a fent említett hatrészes bűnügyi sorozat első része. (Akkoriban a tévés „közszolgálat" másfél csatornából állt, hétfőn és pénteken adásszünettel.) így aztán mindnyájunkat, beleértve a tanár urat is (akit a javában tomboló „elvtársi világ" dacára mindig így szólítottunk) az érdekelt, ki (lesz) a gyilkos? Béres tanár úr, hajói emlékszem, ötismeretlenes egyenletben levezette, hogy matematikailag ki lehet a tettes. A tábláról én törölgettem - mint szellemi segédmunkás - a feleslegessé vált számsorokat, képleteket, amíg ő az üres oldalon a többiek - voltunk vagy nyolcan - hangos közreműködésével végezte a további számításokat. És egyszer csak előttünk állt a megoldás: a tenisztréner a gyilkos. Mi ezt nagyon nem hittük el, hiszen az ügyes forgatókönyvíró jóvoltából már a történet indítása igencsak rendesen meg volt keverve. A tanár úr fogadást ajánlott, és - mivel pénznek szűkében voltunk - egy „könnyű lefolyású" röpdoga lett a tét. Vagyis az, hogy megírathat velünk ilyet a tanár úr, ha ő nyer... Öt hét múlva - a befejező tévéadás után - írtunk egy dogát a cukorgyártás hogyanjáról és mikéntjéről! íme hát, ismét csatát nyert a tudomány a regényes elképzelések fölött! Közben munkahelyemen, ahol minden reggel téma volt az előző esti tévéműsor, azért hirdettem - ha nem is biztos meggyőződéssel, de álnok boszszantásul hogy a tenisztréner lesz a gyilkos. Am jól kinevettek. A tanár urat mindenki ismerte és tisztelte, a nagy többség mégis úgy gondolta: egy érdekesen bonyolított történet titkait nem lehet matematikai alapon megfejteni ... Tiuxu«oiwbaxXu w-U/^c'