Esztergom és Vidéke, 2002

2002-07-18 / 28-29. szám

2002. július 18. Esztergom és Vidéke 207 Álomkikötő Jó dolog úgy leülni a számítógép billentyűzete elé, hogy az ember álmokról, megvalósulni látszó nagy tervekről, egyszóval pozitívumokról tudósíthatja a reménybeli olvasót. Ilyenkor lelkében is építkezik az ember, amint épül és szépül maga a város is, amelynek mikrokultúrája jelenti azt a kicsiben mérhető világot, amelyben vélhetően leéljük az életünket mi, esztergomiak. Dőlj hát hátra a karosszékben, Kedves Olvasó, és képzeld magad elé a szigetcsúcsot, szerelmes álmodozásaid vagy kényelmes esti sétáid lombok övezte, Duna határolta békés világát! Aztán tekints kicsit tovább a vén folyó felé, lásd lomhán hömpölygő hátáról a Bazilikát és fantáziád hajóján köss ki a sziget végében, egy új, csodás hajóállomáson! Bárcsak minden vízió úgy válhatna valósággá, mint e partotérés! Hiszen a napokban a Városházán fölszállt a fehér füst, a bírálóbizottság kihirdette az új, európai szintű hajóállomás megépítésére beérkezett pályázatok helyezéseit. Amint Hunor József városi főépítész elmondotta, kormányhatározat született arról, hogy Esztergomban, a régi helyén kell fölépíteni az új hajókikötőt. Az építkezés államilag finanszírozott, az önkormányzat és a MAHART hatékony közreműködésével valósul majd meg. Jaksics László, a győztes pályázatot beküldő team vezetője elmondotta, olyan létesítményt terveztek a sziget végébe, ami nem csak a hajóforgalom minden igényt kielégítő kulturált lebonyolítására lesz alkalmas, hanem a város egy szöveteként, a helyben lakók kellemes időtöltésének is helyszíne lehet. Jobbára fa, tégla és üveg burkolataival belesimul majd abba a középkori miliőbe, amelyet a fölötte tornyosuló székesegyház és a középkori vár megkíván. A fotóművészként jólismert, egyébként kertépítő mérnök Balla András vállalta az új hajóállomás zöldövezetének kialakítását. Kérdésre elmondta: az új hajóállomás valójában egy kert részeként tündököl majd egykori helyén. A látványra minden kétséget kizáró garancia maga Balla András, a „kertek szerelmese". Még ki sem örvendezhették magukat a helyezettek, amikor a bíráló bizottság máris egy másik eredményhirdetésre vonult vissza. Ekkor került sor a szigeti látványfürdő győztes tervpályázatának közzétételére is. - Jó ma Esztergomban főépítésznek lenni? - kérdeztem mintegy végszóként Hunor Józseftől. Mosolygós „igen" volt a válasz. Nem csupán főépítésznek, egyáltalán építésznek és reményeim szerint polgárnak is jó lenni ma, ebben a dinamikusan irányított, merészen józan koncepciókkal rendelkező, állandóan megújuló csodálatos városban. VaPe Észak-magyarországi sörcsapoló verseny (s) Az idegenforgalmi nemzetközi programokból jól ismert, hogy a tőlünk nyugatra és északra elhelyezkedő államokban nagy az érdeklődés a sörfesztiválok, a sörcsapoló versenyek iránt. Hazánkban a rendszerváltást követően a sörgyárak magánosítása révén indult meg valami hasonló. Ebben élen jár a Brau Union Hungária Sörgyárak Részvénytársaság: idén nyolcadik alkalommal hirdette meg rendezvényét. Városunkban első alkalommal lehettünk részesei ennek, az észak-magyarországi regionális sörcsapoló verseny kapcsán. A Prímás-szigeten, a Szalma Csárdában találták meg a rendezők erre a legalkalmasabb helyet. Szalma József házigazda (fotónkon) köszöntötte a vendéglőjét zsúfolásig megtöltő résztvevőket és érdeklődőket, majd László Attila vezérigazgató-helyettes, valamint Kiss Árpád gasztronómiai és Winkfein Károly kereskedelmi vezető fűzött mondanivalót a versenyhez. Megtudtuk, hogy versenyzési feltételként a régiós vetélkedőre bejutott 30 fő nemzetközileg elfogadott szempontok szerint mérkőzött. Mindenki három percet kapott, mely alatt három poharat kellett csapolnia. Szigorú követelmény volt, hogy a poharakat a csap alatt áthúzni nem volt szabad, a csap nem érhetett a habba. Ilyenekért súlyos hibapont büntetés járt. Objektív és szubjektív pontozási szempont volt a sörmennyiség, a habmagasság, a habkeménység, a hablefolyás, a hableütés, az optikai és esztétikai vizsgálat alapján. Összesen 20 pont volt elérhető. Az izgalmas és látványos sörcsapoló verseny végeredménye: 1. Szegedi Krisztina (Lesz Vígasz Söröző, Vecsés), 2. Szabó Péterné (Ózon Söröző, Pásztó), 3. Molnár Péter (Szalma Csárda, Esztergom). Ok hárman indulhatnak majd az augusztus végi fővárosi döntőn, ahová rajtuk kívül a további négy terület (Kelet-, Dél-, Közép- és Nyugat-Magyarország) helyezettjei nevezhetnek. Az országos döntő érmesei jogosultak részt venni az Ausztriában októberben megrendezendő nemzetközi döntőn. Winkfein Károly kiskereskedelmi menedzser lapunk kérdésére elmondta, hogy az elmúlt évtizedben hatalmas változáson ment át a hazai söripar. A valamikori Magyar Országos Söripari Tröszthöz tartozó vállalatok magánosításra kerültek. Az osztrák Brau AG vette meg a soproni és a martfűi sörgyárakat. Nemzetközi mércével mérten az ISO 9001 tanúsítvány szerint gyártanak és palackoznak. Gyáraik sikeresen feleltek meg a legmagasabb környezetvédelmi, az ISO 14001 szabványnak. Winkfein Károly elégedettséggel szólt arról, hogy gyáraik termékei, a Kaiser Premium,

y a Gösser Spezial és a Soproni Aszok sörfajták az Európai Unió Nemzetközi Minősítő Intézete világversenyén aranyérmet nyertek. Az első esztergomi régiós sörcsapoló verseny nagyszerű idegenforgalmi rendezvénynek bizonyult. A rendezőknek is megnyerte tetszését, hasonlóra számíthatunk a jövő évben is. Fél évszázados találkozó Nagyon szép, napos, szélcsendes időben nem mindennapos eseménynek adott újra otthpnt június 15-én az Arany János Altalános Iskola. Ezen a napon 13 órától az 1952-ben végzett tanulók 50 éves találkozójukat tartották. A szervezést a tél végén Kovács Gyula, Juhász Mihály, Nagy Tibor és Laczkó Andor kezdte. Ebben az időszakban derült ki, hogy az élet az ország, sőt a világ legkülönbözőbb részeibe, vetette a volt osztálytársakat. így többek között kerültek Bajára, Balatonfenyvesre, Szigetszentmiklósra, Nagykőrösre, Kaliforniába (USA) és Ausztráliába is. Bárhol is találtak munkát, alapítottak családot, tennivalójukat becsülettel végezték. Ma már mindannyian nyugállományban vannak. Nevelik unokáikat, összetartják családjaikat. E jeles napon nagy örömmel üdvözölték egymást az iskola udvarán. Voltak olyanok, akik fél évszázad óta most találkoztak először, így nem csoda, hogy többször elhangzott: „Te ki vagy?". A 63 éves iskola falai között meghatódottan emlékeztünk a fiatalságra, számba vettük a történteket, emlékeztünk a jóra, a szépre, s az ötven éve eltávozott társak és pedagógusok emléke előtt egyperces néma felállással adóztunk. A rendkívüli osztályfőnöki órát Rábl Béla nyugdíjas pedagógus-osztálytárs vezette le, aki a névsorolvasás után megállapította, hogy a 25 fős osztályból 14-en vagyunk jelen. Igazolatlan hiányzó nem volt: négyen már nincsenek az élők között, ketten betegség miatt hiányoznak, öten pedig másirányú elfoglaltságuk miatt maradtak távol. Ezt követően tisztelegtünk városrészünk, a volt iskolánk szellemisége előtt, mert e nélkül, az itt belénk táplált erkölcsi érték, a hit, a tudás, a szép értékelése, és a megtapasztalt szeretet nélkül nem válhattunk volna azzá, amivé lettünk. Két emberöltőnyi időre emlékezve pár órára újra diákok lehettünk, és az iskola falai között nagyokat szippantottunk az alma mater atmoszférájából. Tiszteletünk jeléül, s emlékezve az iskola névadójára, koszorút helyeztünk el Arany János festménye előtt, s a nemzeti színű szalagra pedig „50 éves találkozónk emlékére 2002. június 15." felirat került. Nagyon gyorsan elmúlt az a két óra, amit iskolánk falai között újra eltölthettünk. A fél évszázados találkozót „fehér asztal mellett" folytattuk, felidézve a régi emlékeket. Jó volt újra együtt lenni! Nagy Tibor Vasárnapi szám

adás Már-már bántóan békés volt ez a vasárnap. Az alig észrevehető hidegfront nem okozott fejfájást, az almáspite sem égett oda és váratlan vendég sem zavarta meg a hétvégi nyugalmat. A redőnyök résein beszűrődő napfény mellett békésen olvasgatva az az érzésem támadt, hogy a lelkem nyugalmát ma már semmi nem háborgatja, és milyen szép is volna, ha mindig, vagy legalább gyakrabban így telnének a hétköznapok is. És ekkor, valami pszichés üzemzavar kétségtelenül kontrolálatlan pillanatában a távirányító után nyúlva bekapcsoltam szellemi sivárságunk, intellektuális leépülésünk és globalizálódó lelkünk legfőbb forrását és kártevőjét, a televíziót. Nem csupán szégyenemben nem árulom el, hogy melyik csatorna melyik műsoránál hagytam abba a szörfözést. Egyszerűen nem ez adja a dolog aktualitását. Utcai tömegjelenetek képei cikáztak a képernyőn, nyomdafestéket tűrő (vagy nem tűrő) szóváltás hallatszott a rendőrök és a gyülekezők között, az emberek többsége skandált, mások provokatív mozdulatokkal közeledtek a rendfenntartók felé. Aztán elcsattant néhány pofon, volt aki leteperve a földre került (krimik esetében ilyenkor már tovább szoktam kapcsolni!) az egyik földön fekvő tüntető felsebzett arcából folyt a vér, -' majd beköszönt a műsorvezető. Búgó, mélybarna hangon idézte föl a néhány nappal korábbi pesti eseményeket, aztán „átment szubjektívbe" és arról kezdett el moralizálgatni fölkavarva a szunnyadó talmi lelkiismeretet, hogy ugyan ki fogja ezt megfizetni? Hiszen üzletemberek nem értek oda tárgyalásaikra és vesztették el a pénzüket, rászorulók későbben kerültek a műtőasztalokra a szükségesnél, emberek nem érkeztek meg féltve őrzött munkahelyeikre, sőt (!) volt olyan vendéglő is, amelynek hússzállítmányát sarkokkal odébb" szándékoztak odahagyni a szállítók. Ez utóbbi már egészen röhejes volt, olyannyira, hogy éreztem: ebből már írás lesz, még szerencse, hogy a „Zorba, a görög" Anthony Quinn-nel csak éjszaka kezdődik. De a folytatás csak ekkor következett! Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere követelte, hogy példás büntetésben részesítsék, és illendő kártérítésre kötelezzék mindazokat, akik részt vettek a demonstrációban. Na, itt kezdett kinyílni a bicska a zsebemben. Elővillantak emlékezetemben az 1990-es taxis blokád képei, amikor az egész országot napokra megbénították a látszólag benzináremelés ellen tiltakozó, a tüntetést szervezetten fölvállaló gépkocsivezetők. Felrémlett, hogy akkor ugyanaz az SZDSZ, amelynek jelenlegi főpolgármester-jelöltje (aki most fejeket követel!), jogos polgári engedetlenségnek titulálta az eseményeket és csatlakozásra szólította fel a lakosságot, kockára téve az éppen csak csírájában lezajlott rendszerváltást. Ugyanaz a párt, amely akkor a még máig is sok tekintetben bevégzetlen demokratikus átalakulást balliberális meggyőződésből képes volt a bizonytalanság állapotába taszítani Göncz Árpád nem titkolt egyetértésével, most bírósági eljárást kezdeményez, és kártérítést követel egy olyan demonstráció résztvevői ellen, akiknek fölvonulása semmivel sem törvénytelenebb vagy erkölcstelenebb, mint a tizenkét esztendővel ezelőttieké. Akkor a résztvevők látványosan, amnesztiával mentesültek mindennemű felelősségrevonás alól. Könyörgöm, hány mércével mérünk ebben az országban? Kire vonatkozik és kire nem a jog és a jogorvoslás? Mit ér egyáltalán a törvény maga? Hiszen lassan nincs olyan nap, hogy ne kerülne a nyilvánosság elé valamilyen botrány, visszaélés vagy sötét ügy. Az érintettek pedig megtehetik, hogy csak legyintenek egyet, és minden megy tovább a maga útján. Nem csak a foghíjasság fáj a kisembernek! Legalább annyira bántja a már-már megalázó diszkrimináció, amely szerint létezik az utca embere, mint a jogérvényesítés tárgya és gyakorta elszenvedője, és vannak a mindenek fölött álló jogalkotók, akik számára ismeretlen a felelősség és főként a felelősségvállalás fogalma. A llelkem mélyén mindig is tudtam, hogy klasszikus értelemben vett demokrácia csak a fogalom szülőföldjén, Athénben létezett 2500 esztendővel ezelőtt és ott sem mindenki számára. Ám ami a legutóbbi időkben Magyarországon zajlik, az mindennek a megcsúfolása és lábbal tiprása. Távol áll tőlem mindenféle erőszak. Semmi közöm ahhoz, ahol az ököljog dönt a józan ész helyett, és kissé túlzó idealizmussal még mindig hiszek abban (bár egyre kevésbé!) hogy az emberek alapvetően jók, vagy ha nem is azok, legalább nem hülyék. Nem gondolják-e a nyilvánosság értékrendjét (át)formálni és befolyásolni szándékozók, miközben bűnbakot keresve egymásra mutogatnak, hogy az emberek mélyen gyökerező egészséges igazságérzetüktől vezérelve tiltakoznak? Ez az ország, benne a potenciális tízmillióval nem azért van, hogy néhányezer általa kiváltságolt politikus és holdudvara szórakozásához, féktelen gyarapodásához és hatalmi allűrjeihez asszisztáljon. A polgár magától nem válik békétlenné, csak ha felbőszítik lesz az. Nincsenek megtévesztett tömegek, csak megtéveszteni szándékozók vannak, akik a maguk esendőségében ingoványba akarják vezetni azokat, akiktől - és ezt hamar elfelejtik - gyakran pünkösdi királyságukjogarát nyerték. •Ne azon morfondírozzanak az urak trófeákat követelve, hogy e mostani néhány órás demonstráció mekkora károkat okozott, és példát statuálva kiken lehetne elverni a port, hogy a demokrácia csontig lerágott szólamaival végképp megfélemlítsék az embereket! (Egyébként jellemző, hogy egy iskolányi ember és néhány tragacs képes megbénítani egy milliós város közlekedését!) Az alig több mint tíz esztendővel ezelőtti történet ismeretében maga a számonkérés ötlete is nevetséges és arcpirító! Kotorásszon ki-ki a maga lelkiismeretében, aztán - ha még lesz hozzá bátorsága -, tartson tükröt az orcája elé és mérje ki magára a szigorú penitenciát! Többeknek jót tenne, ha csöndesen piorzsolni kezdenék az olvasót! És mérjenek már végre azonos mércével, ítéljenek önmagukról és a világról következetesen, nem holmi személyes politikai érdekektől vezérelten! És a húrt, a húrt ne feszítsék már tovább! Varga Péter