Esztergom és Vidéke, 2002

2002-07-04 / 26-27. szám

6 Esztergom és Vidéke 2002. március 8. (Folytatás az 5. oldalról) Széchenyi az 1832 végére összehívott országgyűlés reformpártját kívánta könyvével támogatni, de a művet a cenzúra nem engedte kinyomatni, így csak 1833-ban jelent meg Lipcsében, és csupán csempészáruként juthatott be az országba. Hatása azonban így is rendkívül nagy volt. Széchenyi és Kossuth A reformmozgalom térhódítása a 30-as évek közepétől azonban már aggodalommal töltötte el Széchenyit. Félt a forradalomtól, az átalakulást békés reformok fokozatain át és a Habsburgokkal egyetértésben kívánta megvalósítani. Barátjával, Wesselényivel már a harmincas évek elején meghasonlott, eltávolodása az ellenzéki mozgalomtól azonban csak a 40-es évek elején következett be Kossuth Lajosnak a Pesti Hírlapban megjelent cikkei hatására. Kelet népe című vitairatával nyíltan fellép Kossuth ellen, vádolja, hogy a szívhez szól, ahelyett, hogy az észhez szólna, s hogy a Habsburg-hatalommal való fegyveres összetűzés felé sodorja a nemzetet. Kossuth válaszában - bár a „Legnagyobb Magyar"-nak nevezi Széchenyit - visszautasítja a vádakat, és a szakadék egyre mélyült a liberális ellenzék és Széchenyi István gróf között. Mikor ez utóbbi kezdeményezésére megalakult a Védegylet, melyet Deák Ferenc is támogatott, a bölcs politikushoz fordult, kérte, hogy álljon élére egy középpártnak, mely fölfelé és lefelé egyaránt független lenne. De hiábavaló volt minden fáradozása. Nem kísérte siker a kormánynál való tapogatózásait sem. 1845-ben a Közlekedési Bizottság elnöke lesz, s e minőségében első dolga a Tisza-szabályozás beindítása. 1846-ban mozgalmat indít az Alagút ügyében, és megindítja a balatoni gőzhajózást is. Kossuthnak az Iparegyesület lapjában megjelent újabb írásai hatására ismét tollat ragad, és 1847-ben napvilágot lát A politikai program töredékek, a leghevesebb hangú támadás Kossuth ellen. Kossuth tekintélye azonban tovább nőtt, sőt Pest megye a kormány minden erőlködése ellenére követté választotta. Erre, hogy Kossuth működését kellően ellensúlyozhassa, Széchenyi is elindult a követválasztáson és - bár korábban Sopronban megbukott Mosonyban sikerült célját elérnie. Hamarosan kiderült azonban, hogy a követi táblán Kossuth a helyzet ura. A párizsi, majd a bécsi példát követve 1848. március 15-én Pesten is kirobbant a forradalom, melynek hatására az uralkodó beleegyezett az első felelős magyar minisztérium megalakításába. Kossuth pénzügyminiszter lett, Széchenyi pedig a közlekedési tárcát kapta. Széchenyi, akit a márciusi események egészen elkábítottak, eleinte örömmel ismerte el Kossuth érdemeit, később azonban, ahogy a helyzet egyre zavarosabb lett, aggodalommal töltötték el fellépései, melyeket demagógiának minősített. Úgy látta, nincs menekvés. Családját is elküldte Pestről, így nem maradt senki, akinél vigaszt talált volna. Döbling A sok munka, álmatlanság kimerítette, erőt vett rajta a kétségbeesés, rémlátomásai voltak, önvád marcangolta. 1848 szeptemberében végül is minisztertársai felmentették a munka alól, és orvosának, Balogh Pálnak engedve távozott Pestről. Útközben egyre rosszabbodott állapota, Esztergomnál öngyilkosságot kísérelt meg, a Dunába vetette magát. Kimentették, és megkötözve vitte orvosa a döblingi magántébolydába, ahol egyre fokozottabban vettek erőt rajta a rohamok. Döblingben kétségbeesett önvádtól gyötörve töltötte napjait. 1851-ben némileg javult az állapota, de ezt követően fásultság uralkodott el rajta. Aztán Lonovics püspök vigasztalása és Metternich írásbeli nyilatkozata lassanként visszaadták nyugalmát. 1856-ban már kisebb írásokra is vállalkozik, 1857-ben pedig már a régi szellemi frissességével írja meg Önismeret című művét. Ebben az időben adja át közlésre Török Lajosnak több írását is, aki Töredékek Széchenyi István gróf fennmaradt irataiból címmel három kötetbe rendezve ki akarja adni, de a cenzúra már az első kötetet lefoglalja, és a teljes mű kiadására csak jóval később, a kiegyezés után kerülhet sor. 1858-ban még élénken érdeklődik a magyarországi ügyek iránt, bátran foglal állást leveleiben, melyek sokszorosítva terjednek az országban. Nyílt levelet írt az uralkodóhoz, memorandumot intézett az angol Palmerstonhoz és III. Napóleonhoz, majd megírta hattyúdalát, a Dysharmonie und Blindheitet, amelyben maró gúnnyal ostorozza a kormányt, Albrecht főherceget és Ferenc József császárt. Küzdelmeinek eredménytelenségét látva, a rendőri felügyelet, a házkutatások és egyéb zaklatások hatására állapota fokozatosan romlik. Végső tusája 1860. március 22-én kezdődik, el van szánva a halálra, de nem tudja végrehajtani az öngyilkosságot. Harmincadikán azt írja naplójába: kétségbe van esve, mert nem tud élni, de meghalni sem. Április elsején e szavakkal hagyja abba naplóját: „ Kann mich nicht retten." Még egy hetet küzd, és április 8-án átlőtt koponyával találják karosszékében. Öngyilkos lett, vagy Thierry rendőrminiszter tetette el láb alól a hatalomra még betegen is veszélyes Széchenyit? Ma már nehéz lenne megmondani. Halála az egész országban mély megdöbbenést váltott ki, milliók gyászolták a kiemelkedő politikust, a Legnagyobb Magyart. SzáBa Ezzel az aláírással küldte meg 1848. február 10-én gr. Széchenyi István Esztergom vármegye "Tekintetes Rendjé"-nek a közlekedési ügyek rendezését célzó javaslatait, amelyet a "vármegye" március 28-ai gyűlésén vitatott meg. Széchenyi aforizmáiból A középszerűség nem egyéb, mint hiánya akár isteni, akár ördögi erőnek, tehát gyöngeség és ür. Jóban megbocsáthatlan, roszban nevetséges. Azért én csakis a biztos jó embert szeretem, aki nem véletlenül, vagy alkalom hiánya miatt maradt meg jónak. * Mindent tanulni kell, azt is, miként kell saját elveit az életben követni. Ha nem akarjuk csalni önmagunkat, be kell vallanunk, hogy az imádkozás csak annyiban szent cselekedet, amennyiben tettekre edz, szenvedélyünket tisztítja s fékezi és így a léleknek azt az önállóságot és emelkedettséget szerzi meg, amely egyedül képesíti arra, hogy Istenhez fordulhasson, színe magaslatáig felszállhasson. Egy orvosi bejegyzés Esztergomban Széchenyi Istvánról A „Legnagyobb Magyar" öngyilkosságának törvényszéki hitelessége az utókor előtt lehet kérdőjeles, naplóját olvasgatva a szuicidium sztereotípiája annyiszor visszatérő, hogy ez a roppant szenvedéllyel vállalt szerep a lélektan dramaturgiája szerint mással nem is végződhetett! A nagy történelmi személynek kijáró bőséges életrajzirodalom mindegyike megemlíti azt az öngyilkossági kísérletét, amikor 1848. szeptember 5-én, Esztergom felé jövet, az inasa egy tőrt csavart ki a kezéből: a városba érve Széchenyi a közeli hajóhídról a Dunába vetette magát. Szerencsére kifogták. Ehhez szól szűkszavú adalékul egy orvosi bejegyzés, amely az Esztergomi Városi Könyvtár Heliser-féle hagyatékának egyik orvosi naplójában található. Rekonstruáló előzménynek idézzük azonban Széchenyi naplóját a megelőző időkről. 1848. január 18. Már az évet betegeskedéssel kezdte. Tasner nevű bizalmasához írta: „Barátom! Coryiplicalt egészségem miatt igen levert a veres himlő. Nagyon rosszul érzettem magamat. Most már jobban vagyok. Csak a máj, az háborodik mindig nagyon, és szemeim gyulladtak. - Úgy érzem, még sok időre lesz szükség, mielőtt, egészen kiheverhessem magam. Ámde ezzel tartozom magamnak, és ezért, mennyire csak lehet, óvakodom a munkától". Március 15-én már lábadozva és beletörődve nézi az eseményeket: „O szent Nemezis! Egy lengyel és Kossuth viszik a tüzet a gyúlékony anyaghoz... Mit lehet most tenni? Batthányt és Kossuth Lajost kell támogatni. Minden gyűlölet, ellenszenv és ambíció el kell, hogy hallgasson. Én nem fogom őket akadályozni, hogy szolgálni fogom őket, az az egészségemtől függ... A Ferenc Károly-on Bécsbe megyünk. Én hosszú strucctollas kalapban. Lelkesedés. Mint egy méhkasban! A heréket megölik! C'est la fin de 1 'histoire!" Március 17-én derűlátóbb, de egészsége ismét hanyatlik. „Az elsq felvonás gyönyörűen sikerült! Én tele vagyok a legszebb reményekkel. Valóban egész mértékben élvezem mindazt, ami Bécsben tegnap és ma történt... Fogok-e és minő részt venni az új formában, még nem tudom. Egészségem miserabilis, alig tudok a lábamon állni. Bárminőnek is fog mutatkozni a második és harmadik felvonás, azt be kell várnom ". 1848. szeptember 4. Vésztjósló pesszimizmus. „Négy órát aludtam. Aztán megint az Eumenidák ostoroztak. Öngyilkos akarok lenni. Tasner (bizalmas titkára) tart vissza! Kossuthoz megyek tanácskozásra. Ók felmentenek engem... az együttműködéstől... Soha senki nem hozott az életbe annyi szerencsétlenséget, mint én. Óh, Isten! Irgalmazz nekem." Kilép a kormányból (az első felelős minisztérium), hogy kilökődjön a feltartóztathatatlan események sodrásából. Kossuth tanácsára Kecskeméthy Aurél, a háziorvos Almási Balogh Pál és inasa társaságában cenki birtokára indul megnyugodni. Pilisvörösvárnál azonban eszelősen kiront a hintóból és Pest felé rohan. Alig tudják visszatuszkolni. Kísérete ekkor végérvényesen dönt, ami eddig kérdéses volt. Az útirány marad, de az úticél megváltozik. Irány Döbling - az elmegyógyintézet. Az útba eső Esztergom ekkor az események szempontjából kettőért fontos, miután régi stratégiai kulcsszerepe (Kelet felől Komárom, Nyugatról Buda kulcsa) már a múlté: a már meglevő gőzhajóállomása és a majd felállítandó honvédkórház miatt. Alig három hete indult el Mészáros Lázár hadügyminiszter utasítására Besze János esztergomi ügyvéd-őrnagy vezetésével a toborzott esztergomi helyőrség szekér karavánja Komáromba, hogy a várat az osztrák helyőrségtől - ha kell, fegyverrel - átvegye. Az akció tárgyalással sikerült, érte a hadügyminisztériumtól dicséretben részesültek. A város az események felemelő hangulatában egyik szemmel Budára (Kossuthék), a másik szemmel Komáromra (saját fiaik) tekint. Egyelőre vér nélküli sikerek, a városházán a derék honfiak újabb nemzetőrtoborzást szavaznak meg, Hoffmann Vilmos orvos jelentkezik a honvédorvosi állományba, a papok pedig az újonnan épült kanonokházat ajánlják fel a honvédség céljair^. (Belőle lesz a honvédkórház). És e kokárdás hangulatban egy leeresztett függönyű, szomorúan baktató hintó érkezik Buda felől. Egyenesen a hajóhíd felé tart. A jövés-menés megszokott látvány e mozgalmas időkben és oly prózai, hogy senki se figyel oda. A hídnál egy, a dúltságtól megnyugodni látszó férfi támolyog ki a hintóból, aggódó tekintetektől kísérve és óvó kezektől támogatva. Egy villanásnyi idő és a féltett valaki a korláton át a vízbe veti magát. A szolgálatban levő matrózok percek alatt a szárazra vonszolják. Almási Balogh doktor azonnal konstatálja, hogy nincs nagyobb baj, de a szabály az szabály, öngyilkossági kísérlet volt, tehát a helyi hatósági orvosnak is látnia kell. Lőrinczy Rezső doktor volt kéznél. Naplója szeptember 5-ei oldalára a következőket írta: „4 és 5 óra közt délután Grof Szécsényi István Minister a gőzhajó kiálló hídjáról a Dunába ugrott, de szerencsésen kifogták." A fenti bejegyzés nem mond újat, mégsem érdektelen idézni, mert az eddig ismeretek nem az idézett dokumentumból valók. Nincs írásbeli nyoma, hogy a jelenet a szemtanúkat - a kísérőket leszámítva - különösebben megrázta volna. Szállási Árpád dr. REQUIEM AZ ESZTERGOMI BAZILIKABAN Széchenyi István nagy volt az életben, nagy a halálban is. Míg élt, azon működött, hogy a haza lakosai közt levő osztályfalakat ledöntse, az érdekeket egy gyúpontban egyesítse, a jogokat és terheket mindenkivel egyaránt megossza; halálával ugyanily elveket testesített meg. (...) Hálás kegyelettel ünnepelték Esztergomban a római katholikusok is. Esztergom, május 11. „Ki az, ki élte néhány pillanataiban legalább nem érzette volna keblét szinte pattanásig oly édeni öröm- és kinteli, melyet emberszó nem ej te még ki soha ? S ki az a szerencsétlen, kiben a lélek legmélyebb gerjedelmei soha nem ébredtek fel, s a szívnek áradozásai nyelvét soha tökéletesen nem nyomók el?" Ezeket a kérdéseket intézé egykoron honosaihoz hazánk szíve, a halhatatlan emlékű Széchenyi, „Aphorismáiban" - ilyen állapotban érzem most magamat, midőn a tek. szerkesztő ur múltkori levelemre tett szíves felszólításának hódolva, a magyar Sión magaslatán a „legnagyobb Magyar"-ért bemutatott requiemről írni akarok. Kifejezhetlen érzés varázshatalma alatt állok, a dicsőült Halott dicssugáros képe ragyog előttem s megvakítja gyenge szemeimet . . . halhatatlan szelleme lebeg felettem s én csak bámulni, de szólni nem tudok... dicsőült lélek, kiért lelkem feszül s földi nyelven mennyei imát rebegnek ajkaim, kinek magasztos eszméiért élni s munkálkodni akarok, kinek soha el nem évülő érdemeit meghálálni nem képes a három bérez alatti s négy folyam közti paradicsom, oldozd fel érzékeimet a varázshatalom alól, hogy egyszerűen s nyugodtan elmondhassam azt, mit városunkban május 8-án láttam és hallottcCm. Reggel nyolez órakor kondult meg főtemplomunk százmázsás harangja, mely ércznyelvével fennen hirdeté, hogy nemzeti kegyelet alkotta nagy ünnep, mely után mindnyájan sóvárogtunk, csakugyan megtartatik; ezt a boltok azonnali bezárása követte s az utczák mély gyászba öltözött ünnepélyes komolyságot ábrázoló honfiak és honleányok csoportozatától hullámzottak s itt-ott a házakon fátyollal bevont, nemzeti szalaggal ékesített gyászlobogókat lehetett látni; ez alatt megindult a nagy-gymnasiumi, mesterképezdei, alreáltanodai s a négy elemi osztálybeli ifjúság hosszú menete, mely az utczákon még mindig hullámzó néptömeggel egyesülve sietett azon helyre, hol szent István első apostoli királyunk, a magyar nemzetnek üdvszerző koronás feje, a szent keresztség vizével az ég számára eljegyeztetett, hogy ott Széchenyi Istvánjának adjuk meg azon tiszteletet, melyet isteni egélyünk kedves, feledhetlen halottaink számára édes kötelességünkké tett. Amint a hegy tövéhez értünk, mely a magyar építészet egyik legszebb remekjébe, a Basilikába vezet, önkénytelenül gyorsítani kezdtük lépteinket, azon félelem lepvén meg bennünket, hátha a körülbelül tízezer embert befogadó nagy-templomban nem jut számunkra hely. Bejutottunk, szemeink a nagy néptömegen, majd a családi czimerekkel és különféle jelvényekkel - melyek közül azonban a kard és kalpag hiányzottak - ékesített nagy gyászravatalon függtek, hol legjobban hatott szívünkre a magyarok Nagyasszonyának, szűz Máriának ezüst szobra, mintha a mennyet ábrázoló s jelképező kúp tetejéről szállott volna a gyászravatalra, hogy nagy veszteségünk feletti bánatunkban vigasztaljon bennünket; azonban megcsendült a sekrestye jeltadó csengetyüje, erre az orgona mélabús hangjai járták át szíveinket, mely közben teljes egyházi segédlet mellett lépett az oltárhoz mélt(óságos) galánthai Fekete Mihály püspök, ő Eminencziájának a lelkiekben helyettese, s elkezdődött a gyász-istentisztelet; a gyászravatalt városunk múltja, jelenje és jövője özönlé körül, minden kezében égő gyertyával, szemében gyászkönynyel, szívében keservvel; a főkáptalan valamennyi tagja jelen volt az ünnepélyen, a megyei és városi tisztviselő-kar nagyobb része ott volt s igen jól esett látnunk azt is, hogy a papnövendékek mind karingeiket fátyollal jelölték, a szívrázó „libera" után Vörösmarty Szózata három első versszakának eléneklése zárta be a feledhetlen emlékű nagy ünnepélyt; a végszavakhoz, „él nemzet e hazán", mindnyájunknak egy utógondolata, illetőleg kívánsága maradt, hogy: éljen is! (A korabeli tudósítást az 1904-ben Nyesti István szerkesztésében megjelent Széchenyi-emlékkönyv idézi.)