Esztergom és Vidéke, 2002

2002-05-16 / 19-20. szám

2002. május 16. Esztergom és Vidéke 5 Tóth Franciska: Nyomkeresőben az esztergomi Helikon körül Második jelentés A történelmet évszámok és események szerint megtanulhatjuk a könyvekhői, de amit az idő múlása az emberi ráncokba és mögéjük, a lelkekbe írt, arról az emlékező tanúk szava hitelesebben szól. A zenébe és az énekbe öntött, az írott, az elbeszélt és a képeken felelevenített történelem együtt mozgósítja igazán az elmúltak iránti emberi érdeklődést. A régi esztergomiakkal - mindenekelőtt Babitsról - folytatott beszélgetések a két háború közötti sajátos hangulatú éveket, illetve az emberi kapcsolatokat idézik fel. Ujabb és újabb érdekes adalékokkal, a megnyíló családi archívumok pedig levelek, fényképek mindeddig ismeretlen dokumentumaival gazdagítják az nagy író esztergomi kötődéséről, mai szellemi jelenlétéről alkotott ismereteinket. Az irodalomtörténet helyi forrásvidékén járunk, ahol Babits Mihályt elsősorban mint embert kutathatjuk, illetve nyomon követhetjük esztergomi éveinek ihlető élményeit. Kovács Erzsébet - Babits Ildikó nevelőnője - és Lívia, Einczinger Ferenc leánya, családi házuk kertjében (az 1920-as évek végén). Dr. Bartalné Einczinger Lívia és lánya, Meleghné Bartal Mária nagy figyelemmel és szeretettel gondozzák a Babitscsal való barátság szóbeli és írott emlékeit, illetve egyéb dokumentumait is. Ezek között leveleket, képeslapokat találunk, illetve Babits Ildikó ajándékait: néhány lámpaernyőt a régi esztergomi Babits-házból és egy szép horgolt asztalterítőt Török Sophietól. Einczinger Ferenc 1926 augusztusában a „Könnyebb rajzolni, mint írni" mottójú tréfás versengés alkalmával lerajzolta Babits Mihályt. Ez a kép, amit mind a ketten aláírtak, a mai napig büszkesége a családnak. Einczinger Lívia az utóbbi hónapok során többször is beszélt nekünk emlékeiről: „Babitsék és közöttünk természetes volt a barátság. Amikor megjöttek nyár elején, akkor az első ebédet nálunk költötték el, azután mentek fel a hegyre. Apával gyakran meglátogattuk Babitsékat, akkor általában városi dolgokról, apa kiállításairól, képeiről és bírálatokról volt szó, de emlékszem arra is, amikor Mihály bácsi az Európai Irodalomtörténet című munkáján dolgozott, az aktuális fejezeteket megbeszélte esztergomi barátaival. Nagyon sokat segítettünk a kertészkedésben nekik, mert kezdetben Ilonka pesti asszony lévén, még nem nagyon értett hozzá. Mivel nagy volt a vízhiány, Kis Duna-parti kertünkből olyan növényeket vittünk fel a hegyre, amelyek szárazságtűrők és jól szaporíthatok voltak. Többféle növényre is emlékszem. Volt a kertben nőszirom, boldogasszony virág, hibiszkusz, kalendula. Az öntözéshez és fogyasztásra is alkalmas vizet folyamatosan kellett felhordani a régi feljárónál lévő első telekről, amelynek Fábián bácsi volt a tulajdonosa. Ebben is segített Mariska vagy az éppen aktuális szolgáló. Az esőt mindig nagyon vártuk, mert ha bőven esett, felfogtuk hordókba és ez a víz jó darabig elég volt. Sokszor voltam fent Babitséknál, mindig volt valami finom sütemény. Ma is gyakran előttem van, ahogy az üveges verandán üldögélünk négyen. Innen gyönyörűen látszik a Bazilika. Amikor azonban Mihály bácsinak eszébe jutott valami, átsuhant előtte egy-egy gondolat, akkor elment. írógép kopogást hallottunk, majd visszajött közénk." Az első találkozás alkalmával lelkesedésünk fokozódott, amikor megtudtuk, hogy Lívia fiatalkorában szenvedélyesen fotózott. Szívesen örökített meg esztergomi eseményeket, személyeket, nem különben olyan esztergomi hangulatokat, amelyek művészi keretben őrzik nemcsak egy pillanat, hanem egy egész kor sajátos légkörét. A korabeli babitsi környezet felelevenítése így már nem is tűnik olyan lehetetlennek. Albumait lapozgatva szinte előlépnek a régi •alakok: itt Kollányi Ágoston mosolyog, amott az esztergomi Strand szépe a 30-as évekből, majd egy csintalanul hunyorító leányarc mögött a régi Mária Valéria-híd szépen ívelő formáit látni. Megint máshol festő édesapjának, Einczinger Ferencnek markáns alakja és azok a Szent Tamás-hegyi sikátorok, amelyek legkedvesebb ihlető forrásai voltak a sokoldalú művészegyéniségnek. Az Einczinger-kert 1929. június 30-án tele van vendégekkel, s nicsak: Babitsot mosolyogni látod, mellette Hasanauer Andor, Bányai Kornél, Olajos János, Walter Margit, Oravetz Gyula, Schwartz Pál ülnek. (EVID, 2001. aug. 2.) Ismeretlenül is közelinek érezzük őket: mintha most élnének... Az utcára lépve szinte már várom, hogy kalapját emelve rámköszönt valamelyik tisztes városi úr, előkelő polgárember. És a híd? A híd megint a régi. Árnyékot vet a Dunára, a biztos szerkezet íveiben újra játszik a fény. Lívia néni ugyan már nem 20 éves, de amikor a hidat nézem: mosolygós arcát is odavetíti a történelem dinamikája. „Gyenge még ez! Meg csupa metán!" - ízlelgeti Lujzi néni a vejdling szélén csurdogáló levet. Ujabb fahasábot dug a sparheltbe, és a gyanús színű folyadékot visszaönti a fazékba. „Éjjel az omnibusz tetején!" - derül jókedvre a kóstolgatástól. (A fekete korongról recsegő „Gazda Hangja" a békebeli idők emlékét idézte - míg el nem pattant a gramofon rugója. Sebaj: majd az Ernő megjavítja!) A cefre émelygősen édeskés szaga terjeng a füstös, málló vakolatú konyhában. Bizony, nem kevés türelem szükségeltetik a pálinkafőzéshez, különösen annak, akinek csak fazekai meg vájdlingje van, nem pedig üveg masinája! Szerencsére, hosszú élte végére még türelemből maradt a legtöbbje Lujzi néninek. Tizenhat évesen, még a Ferencjóskás időkben lett Nagyságos Asszony. „Fel, fel ti rabjai a Földnek!" - ötlik eszébe a Kommün idején tanult nóta. Később, a konszolidált, polgári időkben, nem volt rossz dolga: respektusa volt az Igazgató Úr nejének a városban. Még a FürHorváthy Péter: Lujzi néni dőben is előre köszönt a Géza meg a Bözsi! Mednyánszki, a festő, házról házra járva árulta a képeit. Vasárnap a Szigetorráig evezett föl Apu a Képző kilbótjával, ott uzsonnáztunk. Eiczinger Feri, az Ernő apósa, le is festette a szigeti fákat, a csónakokat; ő rajzolta Apu portréját is. „Már tisztul, de még nem az igazi" - tölti vissza a gyengének már nem mondható főzetet. „Köszönöm, hogy imádott!" dúdolja. Drahos, a helynök, gyakori vendég volt a Káptalan téri lakásban: a lányomat is ő eskette. Az ásatástól jövet, amúgy porosan-piszkosan, Lepold - az esküvői tanú - is be- bekukkantott; elragadtatva mesélte, mi is jött elő aznap a fold alól. 1938-ban a Szent Jobb... Eukarisztikus Világkongresszus... - „Hol Szent Péter sírba téve" - szól a Pápai Himnusz magasztosan. Aztán jött a Front. A bombázások. Cukrot, lisztet tettem félre a spájzba, meg gyufát. Felrobbantották a Hidat. Bejöttek az oroszok. Aztán költözés a Káptalan térről ide, a cselédszobába, a nagy, már akkor füstös konyhával. (Az utcai szárnyat elvitte a légnyomás: a nagyszoba üvegajtaja az utca fölé nyílt.) Negyven év szolgálat után, nyugdíj nélkül bocsátották el Aput a Képzőből. Nem is élte túl. „Fel vörösök, Proletárok!" - mereng, homlokát a rongyos pufajka ujjába törölve. „Javul az íze!" - csettint a nyelvével elégedetten. Fél év, míg beissza a vékonyra szelt zöld dió a pálinkát, egészen megbarnul tőle. Anélkül - pedig nincs harlekin, pedig az az Ernő kedvenc süteménye, azzal várom, ha lejön Pestről Lujza napot köszönteni! ... 56-ban levittük az ágyakat a pincébe, de hál'istennek nem lett rá szükség. A pálinka lehet már hetven fokos: lángra kap, ha a sparhetre csöppen. Már az egész házat: a hosszú udvart, a sötét lépcsőházat betölti a pálinkaszag. „Csak egy tánc volt, mit tőled kértem én!" harsog a konyha felől. Vár a színhely: 8 + 1 így, május közepe táján először éppen tíz évvel ezelőtt kezdhettek készülődni Esztergom amatőr színjátszói, hogy felvonuljanak a Várhegyen. Ott jutott el ugyanis júniusi „csúcsáig" az a mintegy két hónapon át tartó bemutató-sorozat, amelyet pályázat alapozott meg. Kiírói - városunk Kulturális és Idegenforgalmi Bizottsága, valamint a várszínházi alapítvány azzal is rangot szándékozott adni az önmegvalósító, egyszersmind közösségformáló színjátszás nagy hagyományú műhelyeinek, hogy a díjkiosztó gálaestet ezen a valóságos és jelképes „tetőponton" rendezték meg. Nyolc nyárelőn itt, „az ősi falak között" várta a színhely zárótalálkozóra a - főként diák - társulatokat és a „nagyérdemű publikumot". 1992 óta - és mégis csak nyolc alkalommal?... Igen, mert az utóbbi két évben meg sem hirdették a pályázatot: éppen a millennium idején várt hiába a Vár, hogy a drámai művészet múzsáinak nevében elfoglalja az amatőr színjátszók lelkes „előhada". (így aztán a 10. jubileumra sem kerülhetett sor 2001-ben. Amely év nyarán amolyan „sovány vigaszként" - a Gyulai Várszínház programjában viszont rátaláltunk a példa követésére „Enyém a Vár: diákszínjátszók bemutatói" címen.) A szomorú tényt, hogy két évre megszakadt a hagyomány, könyveljük el befejezett múltként. Fogjuk fel úgy, mint némi kifáradás után az újrakezdéshez szükséges pihenőidőt. És a jelenre váltva, örüljünk inkább, hiszen a Vár a színhely idén valóban új életre kelt. Mégpedig úgy, ahogy a régi-új híd birtokában kellett megújulnia: kétparti rendezvényként. A kezdeményezés érdeme Ocskay Gyuláé, az Ister-Granum Határ Menti Kisrégió esztergomi CBC-koordinátoráé, aki az Eurohíd Alapítvány és a várszínházi kuratórium anyagi pártfogása mellé a városi képviselő-testület Kulturális, Idegenforgalmi és Sport, továbbá Oktatási Bizottságának támogatását is mozgósította a nemes cél érdekében. A bemutatóknak május 2-án és 3-án a párkányi Művelődési Ház adott otthont, 4-én pedig az esztergomi Dobó gimnázium aulája. Az eredményhirdetést május 5-én, vasárnap délután a régi Vármegyeháza dísztermében tartották meg, ahol Horányi László színművész, az Esztergomi Várszínház művészeti vezetője, Nagyfalusi Tibor, a Párkány-Esztergom Baráti Egyesület elnöke, a Vár a színhely egyik alapító-szervezője és Salamon Suba László, a József Attila Színház rendezője, a zsűri elnöke értékelte a bemutatott produkciókat. Erre és a megújult találkozó tanulságaira még visszatérünk; most csak az előadások krónikájára és a kihirdetett eredmények listájára szorítkozunk. Párkányban a szőgyéni Bumeráng Színpad Sípos Jenő A bumeráng című vígjátékát mutatta be Dávid Patrik rendezésében. Az ebedi színjátszóktól Rejtő Jenő: Az ötvenéves találkozó című kabaré-tréfát láthattuk (rendezője: Fodor Andrea)] Nána község színjátszó csoportja pedig Juhász Mária irányításával Labiche: Az első vizit című bohózatát vitte színre. Esztergomban a Dobó-gó Színpad produkciója, Dés - Geszti - Békés: A dzsungel könyve című musicalje - Meggyes Miklósné rendezésében - zárta az 1. regionális találkozóként megrendezett 9. Vár a színhely bemutató-sorozatot. Folytatás ünnepélyes díjkiosztással és gálaesttel június 14-én és 15-én a Várszínházban, ahová a két díjazott előadás meghívást kapott. (újvári) Vár a színhely - 2002 Párkány - Esztergom 1. Regionális Ifjúsági Színjátszó Fesztivál jutalmai és díjai Az ebedi és a szőgyéni színjátszó csoportnak 10-10 jutalomjegy az esztergomi Várszínház egy-egy előadására. Magassy Juliannának (Dobó-gó Színpad) a legjobb epizódszereplő különdíja (5000 Ft-os könyvutalvány, a Párkány Esztergom Baráti Egyesület ajándékaként) Argyelán Krisztinának (Dobó-gó Színpad) a legjobb női alakítás díja Khéli Bálintnak (Nánai Színjátszócsoport) a legjobb férfi alakítás díja Juhász Máriának (Nánai Színjátszócsoport) különdíj kiemelkedő rendezői munkájáért (Mindhárman egy-egy belépőt kaptak az Esztergomi Nyári Játékok Szörényi-trilógiájának előadásaira.) A Nánai Színjátszócsoportnak az együttes játék különdíja (20 000 Ft) A Dobó-gó Színpadnak és Meggyes Miklósné rendező-tanárnak fődíj a legjobb előadásért (50 000 Ft) műfajában alkotott maradandót. (Itt közölt fotónkon: Juli néni, 1924.) Három emlékkiállítás után (Komárom, 1996. június 30. -, Révkomárom, 2000. április 28. -, Dorog, 2000. szeptember 29. -) mostantól egy nagyon szép és tartalmas kiadvány is bemutatja a művész pályáját. (Dorogi Füzetek 26. - 2002., 178 oldal) A születés centenáriumára Dorog Város Önkormányzata mellett a helyi városbarátok egyesülete, dorogi, komáromi és megyei közalapítványok, illetve magáncégek támogatásával megjelentetett gyűjteményben az életút, a kritikai fogadtatás és - 1977-től - a méltatlan felejtés elleni kezdeményezések dokumentumait dr. Zsembery Dezső válogatta, a szerkesztést Kovács Lajos végezte, a gazdag illusztrációs anyag - benne fekete-fehér és színes reprodukciók - fotósa: Mudrák Attila. Az 1902. április 29-én Dorogon született, Komáromban felnőtt és 28 éves korában elhunyt Rauscher György festőművész a két világháború közötti magyar művészet egyik legnagyobb ígérete volt, aki főként a portré