Esztergom és Vidéke, 2001

2001-10-18 / 41-42. szám

293 EMLEK - MU - HELY Dr. Katona Gábor emlékiratai „Az a kisfiú jár el hozzám Mostanában, nevetve, holtan, Aki voltam." (Ady Endre) Dr. Magos Lajosról, a negyvenöt éves korában kúriai bíróvá kinevezett nagybácsiról különös mesék keringtek. Azzal kezdődött, hogy Eggenhoffer Béla húgának, a szép Magdinak udvarolt, egy napon nagy virágkosarat küldött neki, s azzal számolt a család, hogy a virágot a küldő leánykérése követi majd. Ez a leánykérés - soha ki nem derült okból -, elmaradt és Lajoska soha többé nem jelent meg Magdiéknál. Ő később Horváth Zoltán őrnagyhoz ment feleségül, akit a háború után az ellene hozott elsőfokú ítélet alapján csepp híján felakasztottak. Másodfokon életfogytiglani kapott, és börtönéből 1956-ban szabadult. Az ún. népbíróságokra jellemző eset a következő volt: Zoli alakulatával az orosz fronton az első vonalban feküdt, amikor egy hadbírósági ítéletet és annak végrehajtására felsőbb parancsnokságától írásos parancsot kapott. Cselekedetét - annak ellenére, hogy a népbírósági rendelet világosan kimondja, hogy nem vonható felelősségre az, aki parancsra követ el háborús bűnnek minősülő cselekményt - háborús bűncselekménynek minősítették és így hoztak ellene is halálos ítéletet. Ezeknek az ítéleteknek - illetve azok tekintélyes részének - főszereplője Major Ákos, volt hadbíró tisztből lett népbírósági tanácselnök (Major Tamás színész fivére) volt. így történt azután, hogy amikor a népbíróságok felszámolása után ő ítélőtáblai tanácselnök lelt, furcsa helyzetbe s ezzel kapcsolatos visszavonulásra kényszerültem. A táblán tárgyalva, egy előttem ismeretlen fiatal tanácselnök kétszer is beleszólt ügyvédi felszólalásomba, meglehetősen ledorongoló hangon. A harmadik megszakítás után ..Ezekután több előadnivalóm nincs!" ingerült kijelentéssel leültem. A teremben mellettem egy idősebb férfi hallgatta végig a tárgyalást. A tanácskozás alatt felháborodva mondottam neki: - Csak az ítélet végét várom és megyek a tábla elnökéhez feljelenteni ezt a pasast! (Az ítélet egyébként - kimondottan rosszindulatú elnöki modortalanságok ellenére - számunkra csak kedvező lehetett, ahogy az is lett.) - Maga nem fogja megtenni ezt a feljelentést. - Dc meg én! - Ismétlem, nem fogja megtenni. - Ugyan miért? - Mert ez Major Ákos - mondotta kérdésemre a kisöreg. Iga/a volt. meghátrálni kényszerültem, ami jellemző volt az akkori igazságszolgáltatási viszonyokra. Visszatérve a szép unokahugra. Eggenhoffer Magdira, emlékszem, hogy őt Api nag\ on szerette s igen boldog lett volna, ha Lajoskával összeházasodva még szorosabb kötelekbe kerül családunkkal. Mikor később Zolival fordult komolyra a dolog. Magdi aggodalomtól Közreadja: Katona Csaba könnyes kéréssel fordult Apihoz. Katonatiszteknek méltó társadalmi helyzetük, nívójuk biztosítására ún. kauciói kellett a menyasszony családjának letennie. Akkoriban azt a könnyítést hozták be, hogy a kauciót hadikölcsön kötvényekben is le lehetett tenni. Magdi édesapja, a végtelenül kedves és vendégszerető Ernő bácsi - aki építési vállalkozóként olyan pompás épületeket emelt, hogy vállalkozásai rendszeresen ráfizetésesek voltak s akinél Táton a családi kúriában szinte minden nyári vasárnapon az egész esztergomi rokonság és baráti kör vendégeskedett Irma néni csodálatos konyhaművészeti ínyencségei mellett - már nem élt. Halála után el kellett adni a táti kúriát s Irma néni az esztergomi-Petőfi Sándor utcai - Eggenhoffer-házban éldegélt özvegységében. (Róla mesélték, hogy konyhaművészeti remekeinek receptjeit barátnői gyakorta elkérték tőle s ő mindig szívesen meg is adta azokat. Igenám, de a sültek, tészták soha nem sikerültek úgy, mint az övéi. A panaszkodóknak Irma néni együttérző aggodalommal mondta: „Drágám, úgy csináltál mindent, amint mondtam? Nem felejtettél ki semmit?" A bizonykodásra nem tudott résztvevő tartózkodásnál többet nyújtani. Evek múlva vált aztán köztudottá, hogy - mintegy szabadalmi oltalomként - ő maga felejtett ki valamit a receptből vagy a készítési titkokból.) Nos, sem Magdiék, sem Zoliék nem tudván letenni a kauciót s köztudott lévén, hogy Api - mert teljesen rossz jobb szeme miatt katona nem volt, kötelességszerűen és hazafias lelkesedésből több tízezer forintos hadikölcsönt jegyzett, Magdi azt kérte, hogy adjon neki kölcsön kötvényeket. Api kinyitotta hatalmas íróasztalainak egyik titkos fiókját s csak annyit mondott: „Itt van fiacskám, vigyél belőle annyit, amennyit akarsz." így aztán természetesen az eljegyzési lakoma is nálunk zajlott le. Irma néni remekelt - az aszpikos halakhoz például szemöldökcsipesszel helyezgette el a díszítéseket - s akkor persze minden csodálatos módon jól sikerült. (A későbbi esküvői menükártyát ma is őrzöm a vitrinemben, akkor a bankett már a Fürdő Szálló éttermének külön szobájában volt.) Dc Zoli ezredesként végezte a háborút, s kiszabadulása után megrokkanva, törvénytelenül államosított Széchenyi tér 13. sz. alatti házunk házmesterlakásában élt haláláig s Magdi - ma is szép asszony s Any i valóságos hasonmása - ma is ott él. Dr. Eggenhoffer Béla ugyancsak jellegzetes alakja volt Esztergomnak. Kiváló sebész - mindhárom orvosi műhiba iránti perét megnyertem - , végtelenül agilis ember, az Öreg Hollók cserkészparancsnoka, két fiú és egy leány apja, emberséges ember volt, aki például 1943-as vakbéloperációmat egy általa bújtatott sárgacsillagos orvos asszisztenciája mellett végezte, aki a háború végéig rejtegetett a kórházban két sebesült angol pilótát, és ellenállt a nyilasok városkiürítési parancsának is, bár arra az akkori egészségügyi miniszter a városházán tartott nagygyűlésen szólította fel. Határozottan ellentmondott. (Nos. jutalmát meg is kapta méltóképpen, Dr. Schvvarz Pál, a deportálásból egyedül életbenmaradt orvos közbejöttével.) Az Esztergomhoz való ragaszkodás családi vonás volt, mert például nagyapa - Dr. Magos Sándor - sógora. Bleszi Ferenc takarékpénzári igazgató az Esztergomi Sétahelyszépítő Egylet elnöke is volt. (Mint ilyen a Kis-Duna-parti ún. Mattyasovszky-bástyán elhelyezett emléktáblán szerepel.) Miklós bátyámnak ő volt a keresztapja s amikor bemutattuk neki évvégi iskolai bizonyítványunkat. mindig egy-egy tízkoronás arannyal jutalmazott bennünket. Télen-nyáron esernyővel nyáron szürkével - és ún. ferenejóskában (rcdengotte-ban) járt. Ő szintén jellegzetes alakja volt Esztergomnak. Pomádés pödört bajuszt viselt, s az értékpapírok megdönthetetlen biztonságában élete végéig hívő pénzember volt. Halála után egy céhláda nagyságú ládában találták meg a szinte teljes vagyonát jelentő és elértéktelenedett különböző értékpapírjait, hadikölcsönkötvényeit, amelyeken kívül csak szőlője és egy háza volt a Ferenc József (ma Bajcsy-Zsilinszky) úton. Két leánya közül a kissé púpos Margitka vénkisasszony maradt, míg az idősebbik férjhez ment (revisnyei) Reviczky Elemér főszolgabíróhoz, aki később alispánlett. Ebből a házasságból két fiú és egy leány született, utóbbi tüdőbajban fiatalon elhunyt. Elemér bácsi maga volt a megtestesült főszolgabíró, megjelenésében és magatartásában egyaránt, akinek névnapjai - egész napos ünnepléssel - eseményszámba mentek. Jó viszonyban volt a párkányi járás Béla községében élő földbirtokos, báró Ullmann bankigazgatóval. (Ennek felesége volt ÖetlPálffy baronessz, akit - mikor súlyos tüdőrákja gyógykezeltetése céljából disszidálni akart - egy méternyi igazgyöngysorral elfogtak, s csak az akkori amerikai követ közbejárására engedtek szabadon.) Jellegzetes alakja volt Esztergomnak Torma bácsi, a hivatásos tűzoltó. A parancsnokkal együtt ketten voltak hivatásosak, a többi az esztergomi földműves fiatalságból regrutálódott önkéntes volt. Torma bácsi pödrött bajúszával hivatása jelentőségének, fontosságának teljes tudatában voltjelen az Öreg Hollók műkedvelői gárdájának a feburár 1-jei öregcserkész bálokat megelőző színielőadásán. Egyik alkalommal az Arany Kakas c. darabot játszottuk s a rendkívül szép Mike Bazsa, a közjegyző többszörös bálkirálynőként ünnepelt leánya volt a primadonnánk. Éppen jelenetére várt, amikor a szolgálatban lévő önkéntes tűzoltó fiú - színésznőnek vélvén - elkezdett vele, hogy úgy mondjam, cicázni. Ezen persze méltóképp felháborodott Torma mester, megpederte bajszát s odaszólt a magáról megfeledkezett önkéntes tűzoltólegénynek: „Mit gondolsz, szerencsétlen, ezekkel nem lehet így csinálni, ezek nem valódiak, csak önműködő színészek" ! Ez a megállapítása fel is került a színpad falára örök mementóként. Ide tartozik, hogy egyik nyáron a vendégszereplő színésztársulat a csőd szélén állva nem tudta előteremteni az utazási költségeit, és miután a fiatal színészek Radó színtársulatából a Központi Kávéházban gyakran voltak vendégeink, az igazgató, értesülve az öregcserkész 5. folytatás műkedvelők sikereiről, megkéri, hogy a mi főszereplőinkkel és a társulat segédletével adjuk elő a társulat javára az Arany Kakast. A kérést teljesítettük, nagy volt az erkölcsi és anyagi siker. Persze más kérdés az, hogy Radó mester az előadást követően (merő hálából vagy véletlenül?) magával vitte az öregcserkészcsapat komolyan megépített díszleteinek mozgatható részeit. Esztergomi jel legzetesség volt Kurcz Tóni néni is, az enyhén gerincferdüléses, csípőficamos öreglány, aki vasárnaponként váltakozva Marosiéknál és nálunk ebédelt. Minden ebéd bevezetéseként - Anyi állandó mérgére - a szakácsnőnk, Róza néni aranysárga húsleves-költcményébe öntött egy pohár vizet, ne legyen olyan forró, úgymond. A háború alatt valamennyi esztergomi úriasszony részére ő töltötte a frontra küldendő cigarettákat, alkalmi munkából éldegélt a Ferenc József úton, a vár tövénben lévő kedves kis házában, ahol mi, gyerekek gyakran meg is látogattuk. A szomszédunkban volt Király Mór - az állandóan aranykeretes szemüveget, ún. cvikkert viselő-ékszerész és vésnök. Fekete portálos üzlete^ a Széchenyi tér büszkesége volt. O maga amolyan „úri zsidó" volt, rendkívül megnyerő, előkelő megjelenésével. Egy alkalommal, amikor nála jártam valami gravírozási ügyben, dicsekedve mutatta meg egy új remekét: egy ezüst, aranycímeres cigarettatárcát, amelyet Palkovich Pali barátom, az alispán fia, Hóman Bálint kultuszminiszter későbbi személyes titkára ajándékozott Rochlitz Tibor közös barátunknak. Felnyitva a tárcát, megdöbbenve olvastam benne az ajánlást: „Jóban-rosszban eggyütt (sic!) jártunk, holtig tartson barátságunk!" - De Király úr, hogyan írhatta, véshette be ezt az ajánlást? - Az alispán úr fia a címer közlésekor így írta fel, hát én csak nem változtathattam meg. Később, az egyik öregcserkész bálon megjelent Pali az akkori magyaros köztisztviselői díszben egy halom kitüntetéssel, amelyet a miniszter szolgálatában a protokolláris szabályok alapján kapott. Megfricskáztam a plecsniket: - Hát ezeket miért kaptad, Palikám? - Na, hallod - felelte sértődötten -, micsoda kérdés, közérdekű érdemeimért. Persze ide kell írnom még azt is, hogy hetedik vagy nyolcadikos gimnazista korában Palit - alispán papa ide vagy oda - Molnár Szulpic igazgató eltanácsolta a bencés gimnáziumból, mondván, hogy ott nem adhatnak neki érettségi bizonyítványt, próbálja meg a városi reáliskolában. így is történt. Szenkviczi Palkovits László alispán ugyancsak jellegzetes esztergomi egyén volt. Kissé hajlott háttal és olyan valószínűtlenül lapos cipőkkel, amibe egy láb szinte beleképzelhetetlen volt. A szentgyörgymezői honvéd temetőben fekvő 48-as ősének dicsfényében tündöklő, amolyan arisztokratikus fellépésű, megjelenésű ember volt, aki valahova Párkányba menekült a kommün elől, majd ennak bukása után valóságos diadalmenetben hajtatott végig a városon egy fiakkerben a megyeházára, ami jelenleg valamiféle diákotthon. Egyik személyes találkozásom akkor volt vele, amikor a megyei tanulmányi ösztöndíjat megpályáztam s ahhoz segítségét kértem: „Tudod Gábor fiam, ebben az évben Pali fiam kapja meg az ösztöndíjat, de te még fiatal vagy, a következő évben megkaphatod." Pali ki is ment Grenoble-ba, az ösztöndíjat a következő évben törölték a megyei költségvetésből, és így soha nem jutottam Grenoble-ba. Itt kell elmondanom, hogy az ösztöndíj utáni járkálásom kevés híján Sanyi öcsém és az én életembe került. A megyei törvényhatósági bizottság tagjai közül személyes ismeretségem folytán - keresztapám fia. Grósz Pista (aki egy bány-j'.űz során tragikusan és korán elhalt) unokaöcsém osztálytársa volt a tatai premontrei gimnáziumban meg akartam kérni Lőkc tiszteletest, a latai református esperest támogatásomra. Egy esős őszi napon Sanyi Vcloccltc motorkerékpárjával kcrckcdlünk útra. Ez egy karbidlámpás rellcktorocskával felszerelt kis „segédmotoros" jármű volt. Sikeres látogatásunk után - ami persze nem volt elegendő ahhoz, hogy az alispán fiát kiüssem a nyeregből hazafelé jövel, Nyergesújfalunak Tát felé eső kijáratához közeledtünk. Itt a vasúti átjárót egy éles kanyar előzte meg. A faluban akkor építették a beton országutat, nagy volt a sár s a kocsik ezt jócskán felhordták a vasúti sorompót előző kikövezeti útszakaszra. A kis reflektor keskeny fényszóró sávja olyan későn esett a sorompó közepén lévő piros prizmára, hogy Sanyi a sáros úton hiába fékezett, kezdtünk a sorompó felé csúszni. Ezt észlelve megelőzendő az ütközést és lefejezésünket, a hátsó üléskén kuporogva magam döntöttem meg a motorkerékpárt. így azzal együtt csúsztunk a sínek, illetve a személyvonat felé, amely-mesébe illő pontossággal - abban a pillanatban érkezett. Mi úgy feküdtünk közvetlenül a sínek mellett, hogy a mozdonyból csepegő víz leforrázta az arcunkat. Amikor a szerelvény nagy fékezéssel megállt a fejünk mellett, úgy a közepe táján hasaltunk. Feltápászkodva, a vonatvezetőnek azonnal jeleztem, hogy a baleset azért következett be, mert a vörös prizma a sorompó közepén lévén, a reflektorunk csak későn világíthatta meg. Egy nagy állami személygépkocsi vett fel bennünket. Én a vezető mellett ültem. Az új országút Nyergesújfalu-Tát szakaszán máris középrepedéseket javítgattak, s gépkocsink ezeket kerülgetve meg-megcsúszott a vizes-sáros betonon. Egyik ilyen megcsúszásnál belém nyilallt az emlékezés, hogy a korábbi megcsúszásunk centiméterek híján az életünkbe került. Torkomra forrott a szó s elöntött a hideg veríték a megkésett halálfélelemtől. Elhallgattam. A gépkocsivezető rám sandított a hirtelen csendre felfigyelve: „Igen, értem, most jött ki a korábbi ijedtség, így szokott ez lenni." Abban az időben ajárásbírósági büntetőügyeket Dr. Schwarz, egy sváb eredetű, igen lelkiismeretes bíró tárgyalta; magam ügyvédjelölt voltam és az ellenünk - sorompó tiltott átlépése miattindított büntetőügyben előterjesztvén a fentiekben írt védekezésemet, a tárgyalást elnapolta. A következő tárgyaláson kiderült, hogy egyik este a mienkkel azonos reflektorral kikerekezett Nyergesújfalura, és megállapította, hogy igazam volt. Felmentő ítéletet hozott, amelyben a MÁV-ot felhívta, hogy a sorompóra még egy prizmát szereljen. Ez meg is történt, mi pedig a MÁV-tól megkaptuk a felborult motorkerékpár javításának költségeit. Az Eggenhoferek kiterjedt és igen régi esztergomi polgár családja - a Démusz famílián keresztül - szegró'l-végről Németh Lászlóval is rokonságba került. Ezekrőlakapcsolatokróltavaszszal - a kertvárosi emléktábla avatásakor (EVID, 2001. ápr. 20.) - kértem adatokat a fővárosban élő Démusz Máriától. O 1941-ben Budapesten kötött házasságot ifj. Eggenhofer Jenővel; tanúik Reviczky Elemér és Németh László voltak. Férjével és két gyermekükkel 1945-ig Esztergomban (a Dobozi utcában) laktak.