Esztergom és Vidéke, 2001

2001-12-20 / 50-52. szám

__ _____ . • • ; —— , . ••:•• ' | " ______________ ESZTERGOM ES VIDEKE 2001. február 22. MOGYORÓSI JÓZSEF (1920-2001) „Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek..." -Régi tanítványok - ma középkorú hölgyek - kicsiny alkalmi kórusa énekelte ezt az iskolai ballagásokról ismert szomorú dalt a sírjánál. Szeretetből fakadt, tanárhoz méltó búcsúztatás volt ez. Mogyorósi József városunkban, az érseki tanítóképzőben szerzett népiskolai tanítói diplomát még 1939-ben, és kapott gyémántdiplomát a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskolán 2000-ben. Matematikatanári képesítését a szegedi Apponyi Kollégiumban kapta 1944-ben. 1948 óta Esztergom különböző iskoláiban tanított, 1959-től nyugdíjba vonulásáig a város legnagyobb gimnáziumának, a Dobó Katalin Gimnáziumnak volt tanára és mintegy húsz éven át igazgató-helyettese. Sokan, nagyon sokan eljöttek a temetésére: régi és még régebbi kollégák, régi és még régebbi volt diákok, ismerősök, tisztelők. És még többen voltak távol azok közül, akikhez köze volt. Mert a tanár úr élete napról-napra, évről-évre egy koncentrikus körökben bővülő nyilvánosság előtt zajlott. Egy-egy mondása, cselekedete a diákok közvetítésével a családi szájhagyománynak is részévé vált, így öröklődve neinzedékekenát. Tiszteltük és szerettük Ót. Matematikai diszciplínán pallérozott okos értelmével nézte a világot, szilárd erkölcsi értékrendje szűrőjén rostálta jelenségeit, és - élvezetes humora, finom iróniája mögé bújtatott - szemérmes emberségével formált véleményt. O mindig biztosan tudta elkülöníteni az igazat a talmitól, a tiszavirág életút az örökbecsútől. Néha csak a szemüvege egy villanása vagy a szája sarkában megjelenő mosoly elég volt ahhoz, hogy véresen komolyan vett problémák jelentőségüket veszítsék, súlytalanná váljanak. A történelemmel közös élettapasztalatai távolságtartóvá és gyanakvóvá tették az új keletúés rövid életű ideák iránt. Nem hódolt semmiféle népboldogító eszmének, pedagógiai divatnak, neofita buzgalomnak. De azt tudta, hogy az ember - a diák és a kolléga is (!) javíthatatlanul esendő és gyarló, tökéletessé nem tehető. így hát nem ítélkezett soha felette, elfogadta az embereket olyannak, amilyenek voltak. Soha nem hallottam fennhangon méltatlankodni tanítványai esetleges tehetetlensége miatt; kötelességtudó, régi vágású ember volt, tudta, hogy a matematikát meg kell tanítania - és megtanította, különösebb módszertani attraktivitás nélkül, de pontos és logikus óravezetéssel. Tisztelték és szerették a tanítványai is. Nem igazán gyakori, hogy kamaszkorú lányok és fiúk idősödő matematikatanárért rajongjanak. Neki azonban számos ilyen tanítványa akadt. Pedig a Tanár úr irtózott minden látványos, külsőséges népszerűségtől és szigorú, tekintélyt parancsoló ember hírében állt. Szigorúsága igényességéből fakadt, s neki nem tekintélye, hanem belülről, emberségből jövő méltósága volt. O soha nem prédikálta a jót és az igazat, csak élte és tette azt. És tudott valamit, amit kevés kollégája tud: tartást követelt. Önmagukkal szemben támasztott erkölcsi igényt a vele kapcsolatba kerülő emberekben, így a tanítványokban is. Ismerek olyan hajdanvolt-akkoriban meglehetősen szeleburdi - kamaszlányt, aki a fél délutánt végigsírta, mert a Tanár úr puskázáson érte. Nem a büntetésként kapott egyes bántotta, hanem az, hogy a Tanár úr „szemében alább esett". Teste maroknyi hamva már a sírban, de személyiségének mozaikdarabjai szétosztódtak abban a térben és időben szétszakadozó nyilvánosságban, amelynek tagjai vagyunk mindannyian, akik ismertük, akiknek közünk volt hozzá, hogy emlékezetét megőrizzük. Nyugodjék békében! Volt tanítványai és kollégái nevében: Kárpát Csabáné tanár A megállapítás az alig fiatalabb hivatali- és írótárstól, Baranyay Józseftől származik, bár Alapi Gyula (1872-1936), az egykori városi tisztviselő, „főlevéltárnok" és múzeumigazgató, sokféle művelődési egylet és kör jelese, 1928-tól a felvidéki magyar keresztényszocialista párt képviselője nevével sokhelyütt találkozhatunk. Nemrégiben pl. Mácza Mihály, Turczel Lajos és mások értekezéseiben a Limes lapjain. Könyveinek, kéziratos monográfiájának adataival a jegyzetekben, pályaképével a lexikonok címszavai között. Mondhatnánk, teljes életet élt: a Monarchiától az önálló köztársaságig, a legszívesebben mégis „kishazájának" múltjával foglalkozott. Szerkesztője és tanulmányírója számos helyi és távolabbi napilapnak, hasonlóképpen a tudományos folyóiratoknak. Munkássága többszörös példa a szellemi értékek őrzésében - színes forrás és mesteri minta egyaránt. Mindezek okán természetes, hogy Takáts Sándor, id. Szinnyei József az idézett Baranyay „komáromi gyűjteményei" után a Castrum-könyvek sorában és ugyancsak Hídvégi Violetta válogatásában Alapi „mustrája" került sajtó alá. Hiszen „a helyi értékek feltárásban" ő volt a legkövetkezetesebb és talán a legtermékenyebb. Századunkban a nagy eszmény, Jókai sugárzásából négyen léptek elő, „szépíróként" kezdték, majd éppen a felülmúlthatatlan eredmény terelte őket a história felé: álmaik felett józanságuk győzedelmeskedett. Krónikások lettek meseszövés helyett. Azonosak szinte a témáik is, egymásra építik közlendőiket. Munkásságuk mégsem csupán „a helyi történetírásban" lett és maradt meghatározó. A közös szülővidék múltjáról mind tájékozottabban és élménytelibben tudnak elődeinknél színesebbet és újabbat nyújtani. Számukra a Komárom körüli régészkedés, a város és környéke históriája, művelődéstörténete, „a nagy történelmi napok", a helyi nyomdászat, sajtó és újságírás, a mesterségek és közélet, irodalom, színészet és más területek kisvilágának feltárása a legkedvesebb: írásaikban a földrengés és a szabadságharc, a halászat és aranymosás, Csokonai és Lilla, íróelődeik és főként Jókai, a várak és kertek, régi mulatságok és királylátogatások, az Aranyember mintájának keresése és hasonlók a visszatérő témák és címszavak. Mindezekről és sok egyébről a könyvtáros-író Baranyay mellett „a levéltári és múzeumi őr" társainál többnyire megalapozottabbat és forrásértékűbbet tud elmondani. Akár mélyenszántóbbat is, hiszen egyik alapformáló munkája a levéltár középkori oklevélanyagának két vaskos kötetű kiadása volt (1915,1917). Innen egyenes út vezetett a 17-18. század „mikrotörténetéhez", akár „a bűbájosok és boszorkányok", a házasságtörők peranyagáig - a korábbi aktív régészkedés (cölöpépítmények, lovasnomád-sírok, Brigetio) után. Ekkora „házi háttérrel" aligha rendelkeztek elődei és kortársai. A felszínen az újságszerkesztés és -írás mindhalálig (Szénássy Árpád annalesze a komáromi hírlapok és folyóiratok világában mindannyiunkat készséggel eligazít - Castrumkönyvek, 1994), közben a helyi közélet önművelő közösségeinek irányítása - a műhely olvasólámpájának fénykörében pedig az elmúltak élményes forrásai. A mindennapos elmélyüléshez, a „szöveghű közlésekhez" folyamatosan irigyelhető teljesség, amiben a történetírónak és krónikásnak része volt. Szinte önmagukat írták a felfénylőn színes históriák. Elemző és értékelő bemutatásuk majdhogy az élőbeszéd erejével hat az olvasóra ma is, akinek a gazdag eredmény morzsáiból rostált válogatás e csinos kötettel az asztalára kerül. Gulyás Pál íróbibliográfiája 27 önálló Alapi-művet jegyez. Az elszórt apróbbak sorolásában a komáromiak mellett pozsonyi, prágai, esztergomi és más „helyi" újságokat és folyóiratokat. Az Archeológiai Értesítőt, a Századokat és másokat a jelhagyóbb „országosak" között. A gyűjtemény gondozója most csak „a helyi termésből" válogatott. Tehette volna a hagyaték kézirataiból is. Amennyiben szándéka a gyaníthatóan alig pislákoló érdeklődés parázsának felszítása volt, úgy megállapítható: „a mutatvány" meggyőzőn sikerült, és korántsem érték nélkül való. Hatására átpergettem Borovszky monográfiájában a közel száz lapnyi portrésort, amelyet Alapi rajzolt az egykori vármegye jeleseiről. Az e gyűjteményben talált „minták nyomán" ácsingózom, például „a bűbájosok és boszorkányok" kötetére (1914), a Jókai Emlékkönyv (1925) tanulmányaira és mások átlapozására. Gulyás Pál felsorolja az író álneveit is. Más bibliográfiák pedig „a szlováni Beöthyekről" és másokról írtakat - az étvágy növekszik. Kíváncsiságomat Alapi „id. Szinnyei József életéről és működéséről" írott „kortársi emlékezése" alapozta a jeles előd históriai kötetének nyitányaként. A „komáromi négyeshangzat" Alapi könyvével teljesülten már együtt szól tehát. Azt pedig csupán gyanítom, hogy a címben használt „kultúr"-hoz mit szólna Kodály. Bodri Ferenc Alapi Gyula: Komárom vármegye kultúrtörténetéből. Castrum-könyvek 7. - Tatabánya, 2000. Hírünk az országban Új utat építenének A turistabuszok távoltartása senkinek sem érdeke Jó ütemben tisztul a Duna Esztergomnál. Az újjáépülő Mária Valéria híd környékén ugyanis a Duna szinte teljes széltében folyik a kotrás, a régi híd darabjainak eltávolítása a vízből. A munkálatok során több tízezer tonna kavicsot is kiemelnek. A roncsokat és a kavicsot egyaránt dereglyékkel szállítják el. A Duna kotrásával együtt járó szokatlan forgalom miatt nem keveset boszszankodnak az Esztergomnál elhajózok. Ám korántsem annyira, mint az esztergomiak és a párkányiak. Igazából ugyanis csak most kezd ismertté válni, hogy az 56 év után újjáépülő hídon korlátozzák a járműforgalmat. Egy magyar-szlovák kormányközi megállapodás szerint ugyanis a helyreállított hídon kerékpárok, motorok, személygépkocsik, kisteherautók, menetrend szerinti járatok autóbuszai közlekedhetnek, kamionok, teherautók és turistabuszok viszont nem. A korlátozást jórészt az indokolja, hogy a híd száz évvel korábban, a mostaninál jóval kisebb közforgalmú világban épült meg, és a belvárost érintő mai terhelés semmiképpen sem vállalható. Mentesítésként egy olyan út megépítése jöhetne szóba, amely a Prímás-sziget Nagy-Duna-ág felőli oldalán a hiányzó árvízvédelmi töltést is pótolná. Ez csaknem hétmilliárd forintba kerülne, míg az idei költségvetésben mindössze 1,1 milliárd forint szerepel a híd forgalmának levezetésére. Vagyis: idő kell a megnyugtató megoldáshoz. Csakhogy a turistabuszok távoltartása igencsak visszavetné Esztergom és Párkány idegenforgalmát. A két település közötti kompjárat - amely a híd megépültével megszűnne - ma is hozza-viszi a különjáratú buszokat. A párkányiak éltek is e lehetőséggel esti programjaik megszervezésekor, az esztergomiak a párkányi strand látogatásakor. Több nemzetközi utazási iroda is számolt azzal, hogy a híd megépültével lerövidíthetik az országunkba vagy déli szomszédjainkhoz vezető utat. Meggyes Tamás, Esztergom polgármestere szlovák partnerével együtt éppen ezért már jó ideje szorgalmazza: a turistabuszokra vonatkozó korlátozástól mindenképpen tekintsenek el az illetékes hatóságok. Annál is inkább, mert a várható napi négy ezres járműforgalmat érdemben már nemigen terhelné a néhány turistabusz. A polgármester bízik abban, hogy közös erőfeszítésüket siker koronázza. V. A. A. (Népszabadság, 2000. febr. 12.) „Az utolsó Komárom vármegyei levéltáros" Csupán rémálom volt... Bár egyáltalán nem hiszek az álomfejtésben, a minap olyan álmom volt, hogy úgy döntöttem: megosztom a kedves olvasókkal. Kiváltó oka valószínűleg a megenyhült időjárás, valamint az elfogyasztott bőséges vacsora volt. Először Párizsban, méghozzá a középkori Párizsban, a Notre Dame székesegyház előtt találtam magamat, egy gőzmeghajtású (!) repülőgép mellett, melynek kazánjába félmeztelen munkások pakolták a szenet. Föl akartam szállni, de elzavartak... A repülőgép mellett, de - ég tudja mi okból - már az Eiffel-torony árnyékában egy szintén szénnel fűthető, ponyvás tetejű busz állt. Rajta nagy betűkkel: Budapesti járat. Rajta hatalmas tömeg, ott ültek a zámolyiak is rengeteg gyerekkel. Erre már engem is felengedtek. A sofőrülés felett nagy betűkkel: KÖPKÖDNI TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES! Mellettem ült egy csinos francia hölgy, akinek útközben a francia kultúrát méltattam. Aztán hirtelen változott a kép. Esztergomban találtam magam, a Mária Valéria híd avató ünnepségén. Zenekarok, néptánccsoportok pazar bemutatója után a két ország miniszterelnöke elindul, hogy a híd közepén elvágja a nemzeti színű szalagokat. Közben már gördítik a söröshordókat... Hirtelen szörnyű dolog történt: a híd középen egyszerűen kettévált. Én pedig a nagy zörejre felébredtem. Kiderült, csak a vekkerórám szólt. Azonnal felöltöztem, és rohantam a Duna-partra! Ahol aztán örömmel és megnyugvással láttam - és Bánhidy László fotóján önök is láthatják -, nincs semmi baj! Épül a híd, komótos mozdulatokkal dolgoznak a markolók, készenlétben állnak a nagy daruk - és az emberek... (dezső)