Esztergom és Vidéke, 2001

2001-05-31 / 22. szám

6 Esztergom és Vidéke 2001. május 31. Nemzetközi közönség tapsolt Május 22-én délután az Utak-hidak Európában elnevezésű' VIII. Nemzetközi Konferencia tiszteletére a Bazilikában ünnepi hangverseny volt: az esztergomi program fénypontja. A kétórás műsor első harmadában Baróti István orgonaművész Liszt Ferenc négy művét játszotta (Praeludium, Offertorium, Excelsior, Tu es Petrus). Az Európa számos országából érkezett hallgatóság, a koncertre ellátogató esztergomiak és környékbeliek megcsodálhatták Baróti mester kitűnő technikáját, a Bazilika világhírű orgonáját. A koncert második harmadában különleges ősbemutatóra került sor. A konferencia szervezői korábban Nógrádi Péter zeneszerzőt kérték fel, aki erre az alkalomra alkotta meg a Psalmus Pontis (Esztergomi Kantáta) című, zenekarra és énekkarra komponált oratóriumát. Az öt tételből álló műhöz a szöveget Kölcsey Ferenctől, Illyés Gyulától, Tóth Árpádtól, Szenczi Molnár Alberttől vette át. A rendezők a koncertszerű előadásra az Esztergomi Városi Szimfonikus Zenekart, valamint a Balassa Bálint Vegyeskart kérték fel. Több hónapon át folytak a próbák, majd április utolsó péntekén a hanglemezfelvétel is elkészült a Ferences templomban. A CD-t a nemzetközi konferencia résztvevői ajándékba kapták. Örömmel vették, hiszen a bazilikai élőkoncerten nagy élményben volt részük, percekig tapsolták a zenészek és énekesek teljesítményét. Az egyházzenei koncert utolsó harmadában César Franck 150. zsoltára hangzott fel. A vegyeskar korában Cambraiban, francia testvévárosunkban már nagy sikert ért el vele. Most újraénekelték zenekari- és orgonakísérettel. A nagyhatású zeneművet a hozzáértő nemzetközi közönség hatalmas tetszéssel fogadta. Hosszan tartott az ünneplés, melyet a zenészek, a kórus és mindenekelőtt a főszereplők, Nógrádi Péter, Baróti István és Reményi Károly karnagy (fotónkon) boldogan fogadtak. A koncertet követő fogadáson tudtuk meg, hogy a Stuttgarti oratórium világhírű énekkarának magyarországi nyári koncertjein zenekari kíséretre a mi zenészeinket kérték fel. Az egyik fellépésükre éppen a Bazilikában kerül majd sor. Pálos Hét évtized a kórház szolgálatában (P.) Tasnádi (Patus) Sándor hetven évvel ezelőtt, 1931 tavaszán azzal kopogtatott be a jóhírű Jakobek 7tno"borbélymester Széchenyi téri műhelyébe, hogy tanuló szeretne lenni. Előtte néhány hónapig Szenttamáson, Jó-Dobronya Béla élelmiszerboltjában volt tanonc, de ez a szakma nem tetszett meg neki. mények^ hez járt a városi előkelőség: az iparosok, a tanárok, a papok, a tisztviselők. Állandó forgalom, nem volt megállás. Sanyi bácsi napjainkban is - ő mondja -: tiszteletdíjas fodrász. Munkájáról jelenléti ívet vezet. Szinte naponta találkozhatunk vele (fotónkon). Július 19-én tölti be a 86. életévét. Van miről beszélgetnünk. - Családunkban apánk kőműves szakmája volt a legnagyobb becsben, ennek ellenére Lajos testvérem - aki a napokban múlt kilencven esztendős órás, Géza asztalos, én pedig fodrász lettem. Kitűnő iskolát kaptam a Jakobek üzletben, akkoriban mesterem a Katolikus Legényegylet elnöke is volt. A segédlevelet Kiss Gábortól és Hermann Lajostól, az ipartestület akkori elnökétől vettem át 1934. szeptember 9-én. Huszonkét évesen, 1937-ben besoroztak folyamőrnek az óbudai flottilához. 1939-ben leszereltem, és az eredeti szakmám mellett jelentkeztem a postához utazó kézbesítőnek. A budapesti 62-es postahivatalhoz tartoztam postavonatokon, postakocsikban egyvégben 20-21 órát szolgáltam. Jártam Újvidéken, Zentán, Zomborban, Magyarkanizsán, majd Salgótarjánban. Négy évi csavargás után hazajöttem, és 1944. december 13-án megnősültem, elvettem Bakos Piroskát. Három gyerekünk született: Zsuzsi, Piroska és Sanyi. itthon is a postánál folytattam. Pataki Ferenc és Szávai Gyula voltak a főnökeim. Eközben is bejártam a kórházba, Wágner Ferenc főápoló osztotta be a szolgálatomat. Nemcsak a betegeket nyírtam és borotváltam, hanem az orvosok javarészét is: Eggenhc fer igazgató urat, Oravecz, Kocsis, Major, Rajner, Csernohorszky, Pénzes, Mátyus, Leel-Össy főorvos urakat és másokat is. Büszke vagyok arra, hogy Szontagh Csaba igazgató főorvos úr 1993 júliusában emléklappal köszöntött. Hetente kedden és pénteken ma is bejárok dolgozni, az elfekvő, magatehetetlen betegekkel kezdem a belgyógyászaton, az idegosztályon, a sebészeten. Még bírom, hál' Istennek. A jövő kérdése, meddig. Megözvegyültem, az ebédet a Hévízből, Rozikáéktól hordom, itthon fogyasztom el. A hétvégeken a gyermekeim vendégeként élvezem öt unokám és pici dédunokám közelségét. Csípőműtétem volt, de úszom, kerékpározom. így élek... írásunkat a több hónapon át közölt kórházi sorozathoz szántuk, adalékként. Hisszük, Tasnádi Sándor is „gyógyít" -a borbélyságával. Kívánjuk, hogy még sokáig tegye! A Magyar Hósök Napján (D.) Az első világháborút követően évekig minden magyar településen megünnepelték - méghozzá díszpompával - a Magyar Hősök Napját. 1945 után betiltották az ünneplést, és csak a rendszerváltás után vált újra ünnepelhetővé. Esztergomban hat éve tartanak ünnepségeket a Hősök terén az '56os Szövetség és az '56-os Magyar Nemzetőrség közreműködésével mindig május utolsó hétvégéjén. Az idén, május 27-én reggel először Englohner Ferenc dandártábornok, a Nemzetőrség esztergomi parancsnoka köszöntötte az egybegyűlteket a Hősök terei emlékműnél, majd Tóth Vencel atya, cserkészparancsnok mondott ünnepi beszédet. Megemlékezett a magyar történelem hőseiről, a honfoglaló vezérektől kezdve a második világháború mártírjaiig, 1956 hőseiig. A beszédet követően - cserkészek és nemzetőrök sorfala között elhaladva - helyezték el koszorúikat az önkormányzat, a különböző pártok és tömegszervezetek képviselői, valamint dr. Latorcai János, térségünk országgyűlési képviselője. Az ünnepség a Szózat eléneklésével zárult. A Hősök teréről az ünneplők a nemzetőrök vezetésével átvonultak a Szent Anna temetőbe, ahol Tóth Vencel atya rövid beszéde után megkoszorúzták a világháborús emlékművet. Egy kicsiny, de lelkes csoport Lami Levente vezetésével a KisDuna-parti első világháborús emlékműnél is rövid ünnepséget tartott. Itt Haraszti István és Lami Levente méltatta az első világháborúban elesett hazafiak hősiességét, majd a Vitézi Rend nevében helyeztek el koszorúkat a résztvevők. Egyben elhatározták, hogy „lemossák a gyalázatot", azaz megtisztítják a festékszóróval megcsúfított emléktáblát. Hősei nem laktak Esztergomban, ritkán látogatták a környéket is, lapálya domború, bércei alacsonyak. Mindössze akkor kerültek errefelé, amikor sorsuk vagy tisztük, ügyeik vagy társasági forgolódásaik szükségessé tették ezt valamiként. Inkább a nyíri rónaságon éltek, a hósipkás szepességi ormok völgyei mélyén kergették az időt. Utóbb a fővárosban sétálgatnak vagy hancúroznak, felverve a port a budai fogadók nyikorgó pádimentumán. Es mint megálmodójuk, ebből a macskaköves világból kalandozgatnak a Kárpátok csúcsai, az erdélyi hegyek alá, a Hortobágy szittyóihoz, méginkább Várpalota vagy Podolin hálófülkéinek gondosan reteszelt zsalugáterei mögé. Az előbbi vidékről a mesékkel glóriázott nagymama, Radics Mária származott. az utóbbi őrizte a tiszta gyemekkor illatát. Az író felettébb ragaszkodott „az indulás" színtereihez, a sihederkor idején hallottak-tapasztaltak hűséggel színezték álmait. Komáromba is csak vörössipkás nagybátyja és persze Jókai kedvéért álmodozta magát. Szívesen remélném, hogy azért elkerült mégis Esztergom ódon falai közé. Ennek ugyan írásos, tehát perdöntő bizonyítéka szinte sehol. Pedig a számos „Krúdy-talány " közül az elsőe táji eredetű: Szárnyéi József írólexikona szerint első kötetkéje (Szöktetés a kaszárnyából és egyéb elbeszélések - 1896) napfényre ebben az általa addig nem látott városkában jutott. „A Szinnyei" pedig mindmáig hiteles orákulum. Természetes, hogy az 1900 óta pergethető Krúdy-adattárát - bár az eltűnt ereklye létét írója nem erősítette meg - megbízhatónak tekintették a hangyaszorgalmú őscrővcl áldott böngészgetők. „... /\ millennium évében ér Pestre. Ugyanez, évben jelenik meg Szöktetés a kaszárnyából című könyve különösebb siker nélkül. Addig írt cikkeinek egy részét gyűjti össze benne, mintegy végsó' összegzését adva vidéki inasévei eredményeinek..." - írta a látatlanról Perkátai (Kelemen) Ixiszló. az író első „szakirányú" monográfusa (Szeged. 1938). Bizonyára lázasan kurgatták sokfelé a fellelhetetlen példányokat, végül legendák szövődtek „eltűnése" körül. A legszebbet az imént idézett szerző kerekítette jegyzetében az utolérhetetlen fölé. „... el só könyvét egyedül Szinnyei említi - írta. - Eszerint Esztergomban jelent meg, de ma már nem található sem az esztergomi, sem a fővárosi közkönyvtárakban, sőt még a könyvárusi forgalomban sem. Példányait - bizonyára sikertelenség miatt - maga Krúdy semmisíthette meg. Tartalmára legfeljebb csak következtethetünk az egy év múlva megjelent Üres a fészek c. kötetből..." Előfordult hasonló kísérlet korábban és később, önszándékból, méginkább vezényszóra (pl. Misztótfalusi Mentsége), de maradéktalan eredményt szerencsénkre egyik sem hozhatott. Kormos Pista sem tudta hiánytalanul visszalopkodni a Dülöngélünk című kötetkéjének általa halálra ítélt példányait. Á könyvek szívósan ragaszkodnak létükhöz bárminő ítélet után. A talány megoldásához egy későbbi Krúdy-monografus, Szabó Ede 1970ben az előzőnél józanabb változatra talált. „... Minthogy a könyvről csak itt (t.i. Szinnyeinél) történik említés, egyébként nyoma veszett - Krúdy első munkájának az Üres a fészek című kötetet kell tartanunk... " - írta, a lehetséges megjelenést evvel ugyan nem tagadta meg. Jobb helyett hasonlóképpen vélekednek a további kutatók: „az első" az. ami látható. kutatásaink alapján azonban megállapítást nyert, hogy soha nem látott napvilágot s létezése a Krúdy-legendák világába utalható... " - vélekedett Kozocsa Sándor már előbb (1949), majd megismételte ezt a Krúdy világa (1964) adattárában is. Ugyanitt a művek sorában elsőként jegyzi a legendás gyűjteményt, ráadásként egy „eszterApokrif Krúdyról gomi Endrődy-nyomda " létét feltételezi kiadóként - egy meg sem jelent könyv nem létező műhelyét tehát. A „talány-kör" bővült, „a megoldás" szövevényesült. Kedvelt földije, gyermekkorának és ifjúságának legalaposabb monográfusa, Katona Béla minden ekkorit feltáró remekében (Krúdy Gyula pályakezdése - 1971), egyben az említettek ismeretében az Üres a fészek primátusát fogadja el, nem említi az esztergomi rejtelmeket. Szemében az elemezhető „az első igazi kötet" (1897 nyár), ugyanakkor felidéz két korábbi hasonló kísérletet, ezekről még Szinnyei sem tudott. A Napfényben és az Ifjúkori tévedések végzetéről műve alapján szó lesz utóbb - a rejtélyek néha megoldhatók. Az „esztergomi" kibogozásához Lakatos Éva teremtett lehetőséget 1978ban, miután végigböngészte és sorozatosan közreadta a Magyar irodalmi folyóiratok rengetegének leírását, 40 összevont füzetben az ABC Szalontól a Zsombolyai Közlönyig. 4604 „belső feltárást" 3706 szövegoldalon (19722000). Itt mutatta be az Esztergomban nyomott Magyar Csendőr című hetilap egyetlen töredék-évfolyamát (0186 ianuár-augusztus), amelynek legszorgalmasabb cikkírója és elbeszélője a távol élő és 18. életévét még be sem töltő Krúdy Gyula volt. Az író fáradhatatlan és a legtöbb fellelhetőt jegyző bibliográfusa, Gedényi Mihály adattárában (1978) a Lakatos Éva által kitűzött nyomvonalon haladva szemelgetett, így okkal volt hálás az ismeretlen nóvumért. „... Lakatos Éva lele'e az esztergomi Magyar Csendőre, folyóirat - írta. - Ennek belső munkatársa volt a fiatal író. A lap tervezte egy elbeszélés-kötetének kiadását..." Hogy mennyire „belső", utóbb majd kiderül. A forráskutató gondosan átbúvárolta a hetilap számait, és szinte mindegyikben névvel, vagy könnyen oldható álnevekkel („Egy bécsi krónikás, Zsandár, Zs. Góbé, Szabolcsi, Borongó, K. ") jegyzett Krúdy-cikkekkel és -elbeszélésekkel találkozott. Olykor többel is egyegy lapszámban, nem ritkán folytatásokban is. Pl. az Egy lány, két legény című kisregénnyel a lap február 29. április 25. közötti számaiban. A május 23-án megjelentben találta a tervezett elbeszélés-kötet hírét, a következőben a felhívást, mely szerint „... az l.-Ft előfizetési díjat a szerző nyíregyházi címére: Kállay u. 40. sz. alá kell küldeni..." (május 30.). „ Feltehetően a gyéren érkezőforintok miatt és azért talán, mert ezek sohasem jutottak el Nyíregyházáról Eszter gomba-véli jegyzetében abibliográfus -, a kötet kiadása kútba esett. Feltehetően ezen adatok alapján került a mű Szinnyei gyűjteményébe is. " Az utóbbi feltételezés akár bizonyosság lehet, de az előző nyitja ennyire mégsem egyszerű. Sokféle ág-boga cifrázható. Minden pályakezdő kiolthatatlanul feszítő vágyat izzít „az első kötet" ábrándjaiban és a valóságban azonos hévvel sürgetett megjelenése iránt. Hasonló álmok munkáltak nyilván a fiatal Krúdyban is. „íróságát" már a jobbára szülői kényszerből végzett „főgimnáziumi" éveiben, növekvő hevülettel bizonyítgatta édesapja és tanárai, barátai és a nagyvilág előtt. Az első hírlapi megjelenése óta (Szabolcsi Szabadsajtó 1892. október 30.) egyre lázasabb szükséglete az írói hírnév és elfogadtatás. Katona Béla jegyzi a folyamatot: a 14 éves kamaszíró kiterjedt kapcsolatait és levelezését, diáklapok szerkesztését, a „Nyíregyházi Sajtóiroda " alapítását és működését (1892-93), az érettségi napjára időzített többszörös megjelenés biztosítását a helyi és a debreceni lapok számaiban. Ezenközben a családban dúló viharzások bonyadalmait, „szökését", majd az utolsó diák-évben tomboló feszültséget az apai szándék (jog) és a fiúi elhatározás (irodalom) között. Szinte bizonyítékként szolgálhatna a fiú számára egy gyorsan megjelenő kötet: igazolás az ügyvéd-apa termetes íróasztalán. Jó okkal reménykedik, hiszen cikkeinek hír- és élményvilága, elbeszéléseinek ábrándosan megértő lírája a közeli és távolabbi szerkesztői asztaloknál mind kedvezőbb fogadtatásra talál. A közelebbi redakciókban úgy gyanították, hogy az idősebb Krúdy Gyula, tehát az apa postázza a megjenelésre érett béküldötteket, bár tudták, hogy a sikeres prókátornak a „honorárium gyanánt" küldött krajcárokra szüksége aligha lehet. Amikor pedig híre kelt, hogy a praxisukban annyira szokatlanul zenélő írások alkotója „a kölyök", az anyagiakban aligha bőves szerkesztők szemléletében „a távoli belmunkatárs" helyzete megváltozott: nem ritkán ígéretekkel kísérelték a szorgalmat meghálálni krajcárok helyett. Jól ismerték a hasonló korúak heveny íráskényszerét, bizalmátésbizakodásátugyanígy-viszszaéltek vele. A lapkiadók gyakori ígéreteinek egyike, hogy a megjelentek ólomszedését „nem dobják szét", és amikor az így megőrzöttekből egy kötetkére elegendő összegyűl, meghirdetik a honorárium helyett felajánlott gyűjteményt. Ámennyiben a plánum sikerül, úgy az abonensek forintjaiból áttördeltetik a szedést, kinyomtatják, és borítót kanyaríttatnak az ívek köré. Minden érkező forint majdhogynem ráadás, fölösen fedezi „az előállítás" költségeit. A szerző a kapott példányokkal indulhatott a halhatatlanság felé, vagy éppen házalt velük. Az ajándékkönyvek tiszteletdíjként szolgáltak, és amennyiben a kiadói maradéknak vevője akadt, az már a nyomda nyeresége lett. A kiadó és a nyomdász rendszerint ugyanaz, kiváltképp vidéken így. (Folytatjuk) Bodri Ferenc