Esztergom és Vidéke, 2001

2001-12-20 / 50-52. szám

2 2001. július 192. A reneszánsz kor érseke: BAKÓCZ TAMÁS 1442-ben született Erdődön (Erdélyben). Ambiciózus és szorgalmas ifjúként Krakkóban, Bolognában és Ferrarában tanult. Mátyás király budai udvarában kapott titkári állást. Később titeli prépost, majd győri és egri érsek lett. Estei Hippolit érsek lemondatása után 1498-ban Esztergom érsekévé választották. Mátyás király halála után (1490. április 6.) került igazán reflektorfénybe - a tróndúlás harcában - és vált a Jagelló-kori Magyarország legfontosabb alakjává. Főkancellár lett, és évekig az ország kormánypálcája is gyakorlatilag az ő kezében volt, a gyenge Ulászló király mellett. Ennek következményeként került a nemzetközi politika vérkeringésébe, és az európai politika színpadára is kilépett (Cambrai Szövetség). II. Gyula pápa betegsége miatt az európai kereszténység figyelme Bakócz Tamás felé fordult, és szinte biztosra vehető volt az, hogy ő lesz majd II. Gyula pápa utóda Rómában. Időközben az esztergomi érseki szék elfoglalása után alapos felújítási és újjáépítési munkák kezdődtek meg Esztergomban. A nagy humanista érsekek (Széchy Dénes és Vitéz János) építkezései nyomán a gyönyörű paloták már álltak a Duna fölött, de a reneszánsz kor pazar kivitelezésű márvány épület-csodái még hiányoztak a Várhegyről. így került sor arra, hogy Andrea Ferrucci az akkor még épségben álló Szent Adalbert székesegyház oldalfala mellé megépítette a vörösmárvány Bakócz-kápolnát, melynek alapítási éve megegyezik a vatikáni Szent Péter székesegyházéval (1506), és a Boldogságos Szűz tiszteletére lett felszentelve. A pápai trón elnyeréséhez felkérésre 1512 telén fényes kísérettel Rómába utazott. Az európai politikai helyzet viszont nagyot fordult, és számára kedvezőtlen helyzetet teremtett. Svájci segítséggel Giovanni Medici előnyhöz jutott vele szemben, akit később X. Leó néven pápának választottak. A reményt vesztett és elkedvetlenedett Bakócz Tamás visszatért Esztergomba. X. Leó megbízta azzal, hogy szervezzen keresztes hadjáratot a Balkán felől egyre erőteljesebben előrenyomuló törökök ellen, de ez a kísérlet is szomorú véget ért, hiszen ez a hadivállalkozás a Dózsa György-féle parasztháborúba torkollott. Bakócz Tamást rengeteg támadás érte emiatt, a közélettől egyre inkább eltávolodott, s bár a király haláláig hűséges támasza maradt Ulászlónak, mikor az eltávozott az élők sorából, az ő tekintélye is meggyöngült. Ennek következménye volt, hogy a Balkán felől megmegújuló török behatolástól hazáját megmenteni már ő sem tudta, de az esztergomi Várhegyen még egyszer felcsillant körülötte a középkori magyar birodalom lenyugvó napjának a fényében a Mátyás-kori udvar reneszánsz pompája, ragyogása. A Bakócz-kápolna a csodával határos módon túlélte a viharos évszázadok erőszakos katonai eseményeit. A Bazilika építésekor a kápolnát a zseniális építész, Packh János úgy mentette meg az utókor számára, hogy azt 1600 darabra szétszedte, majd az előzetesen megszámozott darabokat újból beépítette a Bazilikába. Bár a Mátyás királytól Bakócz Tamásig szárnyaló gyönyörű reneszánsz kor Bakócz halálával lezárult, maga a kápolna egy letűnt történelmi korszakot mutat be mindenkinek, aki a kápolnát felkeresi. Bakócz Tamás 480 évvel ezelőtt, 1521 júniusában hunyt el Esztergomban. Emlékezés a Szent László Hadosztályra Június 16-án tizedik alkalommal találkoztak Letkésen, az Ipoly partján fekvő határközségben az egykori legendás Szent László Hadosztály baráti körei. E hadosztályt 1944 októberében Csatay Lajos vezérezredes, akkori honvédelmi miniszter hozta létre, és még azév decemberében, a karácsonyi ünnepek idején hősies küzdelemben tartóztatták fel az Ipoly mentén az előrenyomuló szovjet csapatokat. Kiss László nyugalmazott letkési tanár, aki 14 éves volt a harcok idején, így emlékezett a történtekre: - Akkor nekünk, letkésieknek, ipolyszalkaiaknak nem volt karácsonyunk. A harcok közvetlenül az udvarunkban folytak. Rengeteg volt a halott, a sebesült. De ezt is túléltük, és most kegyelettel emlékezünk azokra a katonákra - oroszokra, németekre és magyarokra egyaránt -, akik itt hallak hősi halált. Esztergomból népes küldöttség érkezett a letkési római katolikus templomba, ahol Horváth IMSZIÓ Ágoston tartotta ezüstmiséjét, melyen szintén az 1944-cs harcok hőseire emlékezett. Az 1956-os Nemzetőrség közreműködésével a túlélők, az itt elesettek hozzátartozói és más tisztelgő látogatók megkoszorúzták a templomban lévő emléktáblát, majd átvonultak a temetőbe, ahol a rendezvény főszervezője, dr. Farkas /^nó'nyugalmazott repülőezredes mondott emlékbeszédet, majd Pion István letkési alpolgármester üdvözölte az egybegyűlteket. Ezt követően két szavalat hangzott el, majd az ünnepélyes koszorúzás után a résztvevők autókba szálltak, és áthajtottak a szomszéd településre, az Ipoly túlsó partján, Szlovákiában fekvő Szalkára. Az ottani temetőben szintén megemlékeztek a Hadosztályról. Különösen megható volt a szálkái Asszonykórus katonasiratókból összeállított dalcsokra. Végül a temetőből a faluházba vonultak az emlékezők, ahol bográcsgulyás és üdítőital várta őket. Béres Béla esztergomi nyugdíjas tanár, a harcok egykori résztvevője könnyes szemmel mondta: Feledhetetlen napok voltak azok, s ez a mai is emlékezetes marad számomra. Dezső László Az esztergomi Balassa Bálint Múzeum tisztelettel meghívja ZÁMBÓ KORNÉL festőművész SZÁZADVÉGI ARCOK című kiállítása megnyitójára 2001. július 6-án 17 órára A kiállítást megnyitja: Mezei András író A kiállítás megtekinthető: 2001. július 6-július 22. hétfő kivételével naponta 9-17 óráig A kiállítás helyszíne: Esztergom, Pázmány Péter u. 13. "Régi Vármegyeháza" A Zárdatemplommal szemben A VISEGRÁDI MATYAS KIRÁLY MŰVELŐDÉSI HÁZ szeretettel meghívja 2001. július 7-én délután 5 órára MARJAA1\A SAVANDER Finnország TAMAST PETER festömüvcs/ek KIÁLLÍTÁSÁRA A kiállítási bemutatja: HADHÁZYSÁNDOR polgármester, országgyűlési képv iselö A kiállítási megnyitja: HORVÁTH BÉLA A Magyar Nemzeti Múzeum I s/tergomi Vármúzeumának igazgatója, a/ Esztergomi Magyar-Finn Baráti Kör elnöke HOGYAN HALT MEG 1944 VÉGÉN A MÁRIA VALÉRIA HÍD? - Ahogy egy gyerek akkor látta a világot Tulajdonképpen Pesten laktunk, de a sok bombázás, meg a közelgő front miatt 1944 ősz végén szüleim úgy határoztak, hogy jobb lesz, ha Esztergomba költözünk ideiglenesen. Apám onnan származik, ott van az ismeretségi köre, félig-meddig haza megyünk. Többen mondták: egy hercegprímási várost jobban megkímélnek, lehet, hogy nyílt város lesz, mint Róma. Összepakoltunk, anyánk, öcsém meg én néhány koffer társaságában megérkeztünk Esztergomba, pontosabban Szentgyörgymezőre. Itt kaptunk szállást. Azt nem tudom, milyen utcában, akkor sem tudtam. Ez az utca egy nagy üres térségbe nyílott, a házaknak nem kerítése volt, hanem magas fala, középen széles fa-kapuval. Ilyenben laktunk mi is, az udvarra lépve jobb oldalon állt a lakóház, a folytatásban egyéb helyiségek, bal oldalon hátul a borospince, amely később egyre inkább lakóhelyünk lett. A háziakat talán Bádiéknak hívták, náluk is volt két gyerek, a Pityu és a Kati. Hamar összebarátkoztam a környék gyerekeivel, a tiltások ellenére sokat csavarogtunk együtt, bár sokszor csak egyedül. Ok ugyanis iskolábajártak. Bár én is iskolás voltam, mármint Pesten, míg el nem jöttünk, itt azonban még a gondolata sem merült fel annak, hogy valamilyen tanintézmény látogatója legyek. Ma sem tudom, hol lehetett az iskola. A napok jól teltek, a felnőttek sokat vitatkoztak a jövőről, de a jelenről is, a németek rosszabbak-e vagy az oroszok. Végül mindig abban maradtak, hogy inkább a németek legyenek itt, mert az európai fajta, az oroszok meg ázsiai horda, azoktól minden kitelik. Egy néni olykor belesipított, hogy biztos helyről tudja: a németek nemsokára bevetik a csodafegyvert, megnyerik a háborút, és akkor nem kell foglalkozni az oroszokkal, mert azok hazamennek. Erre többen megjegyezték, hogy már régen itt az ideje a csodafegyvernek, mert a németeken csak a csoda segíthet. Egyik nap váratlan esemény történ, két német katona költözött a házba. Josef a sötéthajú és Fritz a vöröses szőke. Fritz volt a barátságosabb, mindjárt jóban lettünk, ha jött, ha ment, mindig szólt hozzám néhány mondatot. Általban reggel elmentek és estefelé kerültek elő. Egyik nap Fritz csak úgy megjegyezte, hogy aláaknázták a Duna-hidat. Nagy csend lett, éppen a konyhában voltunk, gyorsan leültem egy sámlira és elkezdtem értelmezni a bejelentést. És akkor eszembe jutottak a hírek, amiket már régóta hallottam, hogy a németek felrobbantják a hidakat, mert az szükséges a tervszerű visszavonuláshoz. A hídon sokszor mentünk át, mert egy idő óta úgy jöttünk Esztergomba, rokon látogatásra, hogy Párkánynánáig vonattal, onnan valamilyen kocsival a hídon át. Családi vonatkozása is volt a hídnak. Nagyapám hajóskapitány volt, Regensburgtól a Fekete-tengerig járta a Dunát. Amikor nyugdíjba ment, gondolom, nem bírta az otthon ülést, hídfelügyelő vagy nem tudom micsoda pozíciója lett. A híd oldalán, a gyalogjáró mellett volt egy ülőke, vagy inkább vaslemezekből font kocsi. Ebbe nagyapám beleült és egy munkás végigtolta egyik parttól a másikig, az öregúr meg vizsgálta a tartókat meg még más valamilyen dolgokat. A NagyDuna-híd nálunk családi hídnak számított. Mindez pillanatok alatt átjárta az agyamat, és élénken elkezdtem tiltakozni az aláaknázás ellen. Magyaráztam, hogy mennyire fontos a híd, meg nagyapámról, meg mindenről, ami eszembejutott. Aztán anyám vette át a szót, aki kitűnően beszélt németül, mert annak idején Ausztriába íratták be leánynevelő intézetbe. A németek kicsit vitakoztak, de nem éreztem, hogy meggyőztük őket. Gyerekfejjel azt gondoltam, rajtunk múlik, hogy a híd megmaradjon. Egyik nap, akkor Fritz éppen otthon volt, dél felé légiriadót vijjogott a sziréna. Mi kiálltunk az udvarra és lestük az eget. Pesti gyerek lévén már nagy gyakorlatom volt a bombázások terén. Egyszer csak nagy zúgással megjelent egy repülőkötelék, lassan mozogva közeledtek, rögtön megállapítottam, hogy bombázók. Közöltem is a némettel. Akkor a vezérgép egy csöppet megbillent, aztán elkezdte szórni a bombákat. Látszott, hogy a közelünkben fognak robbanni. Gyorsan futottunk a pincéhez, le a lépcsőkön, de mielőtt leértünk volna a bombák megelőztek. A légnyomás lökött rajtunk, Fritz elterült a pince földjén, én ráestem. Amikor feltápászkodtunk, a német az eltört zsebóráját nézegette és akkor vette észre, egyik lábára nem tud ráállni. A bokájával történt valami. Sajnáltam a barátomat, de egyúttal arra is gondoltam, így nem tudja felrobbantani a hidat. Amikor odafent csend lett, Fritzet elkísértem a katonaorvoshoz. Útközben, amikor éppen kiértünk az utca végén a nagy térséghez, váratlanul megjelent egy repülőgép, egészen alacsonyan szállt, meglátott bennünket. Mi behúzódtunk, egyéb híján egy ház eresze alá. A gép elkezdett lőni bennünket, a ház tetőcserepei pattogva robbantak szét, de mi megúsztuk. Német barátom egy darabig bottal járt, szépen javult, amit vegyes érzelmekkel néztem. Néhány nap múlva, akkor már nagyon hideg volt, Fritz szólt, hogy elvisznek a Dunára motorcsónakázni. Én szokás szerint ellógtam, lementünk a partra, beszálltunk egy csónakba és nagy iramban elindultunk. Ködös, ronda idő vett körül bennünket, ahogy csapott a szél, folytak a könnyeim. Akkor megláttam a hídon a katonákat. A híd egyik ívére szerkesztettek egy fa emelvényt, azon állt a légelhárító ágyú és körülötte a magyar katonák. Elkezdtem kiabálni és mutogatni, hogy nem szabad robbantani, ott vannak fenn a katonák. A németek bólogattak, ez egy kicsit megnyugtatott. Nem sok idő telt el, amikor újból leszöktem a Dunához, látnom kellett, hogy a híd tetejéről eltűnt az emelvény, az ágyú a magyar katonákkal együtt. Rossz érzésem támadt, nem tudtam, hogy most mit csináljak, mihez fogjak. Aznap vagy talán másnap, a németek este vették a köpenyt, hogy elmennek. Fritz halkan megszólalt: éjjel felrobbantjuk a hidat. A felnőttek döbbenten elhallgattak. Szokás szerint én elkezdtem kiabálni, hogy nem szabad, nem szabad! Fritz hallgatott, aztán csak annyit mondott: muszáj, ez parancs. Ákkor már majdnem minden estétől a pincében laktunk. A két gerendára, amin korábban a hordók álltak, szalmazsákokat tettek. Karbidlámpa világított. Máskor jókat aludtam, de ezen az éjjel nagyon izgultam és reménykedtem, mindenféle eszembe jutott: hátha jön egy másik parancs vagy éjjel bevetik a csodafegyvert, amit a néni emlegetett, vagy valami egyéb segítség érkezik. Olykor elnyomott az álom, de sűrűn felriadtam. Hallottam, hogy a felnőttek is ébren vannak, sóhajtoznak. Sok idő telt el, egyszer csak furcsa dörrenés hallatszott. Nem olyan, mint amikor egy bomba leesik, vagy ágyúval lőnek. Ilyet még nem hallottam. Valamelyik felnőtt felnyögött. Én bőgni szerettem volna elkeseredésemben és mérgemben, de csak nyeltem nagyokat. Reggel hazajött a két német. Én csak a fejem mozgásával kérdeztem, hogy megtörtént-e. Fritz bólintott. Kinyújtottam előre a karomat, aztán hirtelen leejtettem. Kérdeztem, hogy így? Fritz megrázta a fejét. Kinyújtotta a karját, hirtelen felrántotta, majd lassan leejtette. Tehát így halt meg a híd. A németek csomagoltak. Nagyon komorak voltak. Talán azért, mert újból tovább kellett menni, visszavonulni, vagy esetleg sajnálták a hidat. Nem tudom. Fritz búcsúzóul megfogta a vállamat, a szemembe nézett, aztán elment. Többet nem láttam. Grátzer Lajos (Budapest) • " "^HRfíUiátt - T > r;; ... És így támad fel - Bánhidv László távfotója a párkányi szerelődokkról