Esztergom és Vidéke, 2001

2001-01-18 / 3. szám

2001. január 5. ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 3 Általában gyanús, amikor a képzőművész szavakat hív segítségül alkotása értelmezéséhez; de vajon nem furcsa-é a hallgatás akkor, ha a mű egy iskolába készül, és készítője ugyanott tanáremberként is dolgozik? A művészetnek minden időben vállalnia kellett és kell tanítói szerepét. Az alkotó felelőssége különösen nagy és - hitem szerint - a sajár élete utáni időkre is kiterjed, ha „közönsége" tanéveken, évtizedeken át nap mint nap „együtt fog élni" a művel. Esztergom: a város, a történelem és a jövő reményteljes ígérete, legalábbis az kell, hogy legyen a felnövekvő nemzedékek számára. Ebben a városban élek és alkotok, itt és most történelem és kultúrák rétegein töltöm napjaimat, tanítok, festek, rajzolok, miként III. Bélának a falikép két szélén - a Várkápolna oszlopfőiről megidézett két építőmestere, az építők örök szimbólumai. Fejedelmek, királyok, papok, költők és a jövő ígérete között az alkotó, építő ember a mindenkori összekötő. Gyönyörűennek a városnak a lehetősége, gyönyörű és felemelő, amire építhetünk. Ellentmondásos történelmi korszakaink ellentmondásos emberből történelmi hőssé lényegült alakjai itt, ezen a földön éltek, dolgoztak, viaskodtak. Hétköznapjaik során itt álmodták és valósították meg nagyratörő céljaikat - miértünk: így lettek azzá, aminek ma ismerjük, amiként faliképemen szeretném felismertetni őket. A félig-meddig pogány-álmú, de új világrend alapjait teremtő Géza fejedelem, aki legyőzve önmagát is, az Árpádok lándzsájával jelöli ki az itt és most „így többé nem tovább" történelmi helyszínét. Szent István, a harcoló, az államszervező, a magyarság számára lényegében új világot teremtő egyik kezében kardját pihenteti, a másikban a jövő szimbólumtemplomának makettjét hordozza, kijelölvén a lehetséges utat. Árpádházi nagyjaink szellemei őrzik ezt az istváni hagyatékot, lebegve a „szent király városa", a dombok és a bölcs, öreg Duna felett. Vitéz János, a reneszánsz szellemű tudós érsek áldó intése minden, a nemzetért és Esztergomért hittel, hűséggel élő papi szeméi)' jelképes gesztusának tekinthető. Balassi Bálint, az életét feláldozó, szép szavú költőnk szelíd tekintetében még őrzi Esztergom alatti utolsó nyugalmas napjainak emlékét. A festő keze által önkényesen, ám szíve szerint megszépített városka színes, tiszta házai között békésen sétálgat Bottyán János, a legendás kuruc generális. A most véget ért század nagy költője, az Előhegy látnoka éppen a város ellen kiáltó Jónás prófétát győzködi, szelíden meghúzódva a jövendőt idéző asszony hatalmassá növelt alakja előtt. A múlt építőkövei felett a remény, a békesség madarát röppentő játékos gyermek és a híd, amely összeköt távolságokat, embereket és évszázadokat. Az alkotó kétségei: egy elbeszélő jellegű alkotás lehet-e ezredfordulónkon korszerű, az önként vállak és bevallott hagyományos, ikonos ihletésű formavilág indokolt-e, ha egyébként a festő jellemző stílusa ez esetben az enyém - már nem kapcsolódik szorosan ehhez? Az ítészek „céhe" és az ellendrukkerek tábora minden bizonnyal adhat elmarasztaló válaszokat, ám a tisztességes tanító szándék és a szakmai színvonal igazolhatja a művészt. Színek összhangjában keresett tiszta harmóniák kötik össze a szigorral megszerkesztett kompozíció lényeges csomópontjait egyetlen egységbe. Nem kívántam megidézni összegubancolódott 20. századunk művészi útkeresésének kísérleteit, ha mégoly izgalmasak és szimpatikusak is számomra. Olyan emléket szándékoztam állítani, amely szellemiségével, megformálásával egyaránt „tanítókép" egy iskolában, amely néhány percre bárkit megállíthat, amely megőrződhet a lélek mélységében a riasztóan értéktelen, talmi képözön ellenére is. Olykor félreértett vagy szándékosan félremagyarázott kortárs művészeink: a „helyi próféták" nevében is ajánlom munkámat gyermekeinknek és közönségemnek. Kántor János Helytörténeti fotók iskolai vándorúton (P.I.) Dr. Varsányiné Juhász Katalin fényképészmester fotóit - amelyek a nagy sikerű Vármúzeumbeli kiállítás után előbb a Dobó gimnáziumban voltak, most pedig aPetőfi iskolában láthatók - KaposiEndre művésztanár megnyitójának közlésével ajánljuk várospolgári figyelmükbe. A fényképezést kezdetben csak egy szabadalmazott látványrögzítési eljárásnak tekintették, melyet főként a festők hasznosítottak. A látvány utáni festés helyett sokan alkalmazták a fényképről való festést, mert így nem kellett a szabadban dolgozniuk, és nem kellett a modelleknek nehéz pénzeket fizetniök. Nem véletlen tehát, hogy a későbbiek folyamán számos festő fel is hagyott korábbi mesterségével és hivatásos fényképész lett. Példaként most csupán az esztergomi Klomann Ferdinándot említem, aki a müncheni akadémián tanulta a festészetet, és pasztell, valamint akvarell-képeivel országos ismertségre tett szert. Ma már azonban Esztergomban csupán két általam ismert festménye van, míg fotográfiáit tucatszámra őrzik a köz-, és magángyűjtemények. Amikor a fényképezés szakmává vált, természetes volt, hogy azt a hivatásos mesterek művelték. Ez már csak azért is így volt, mert a felszerelés roppant nehézkes és költséges volt. Ma, a 21. század küszöbén ámulva nézzük a 19. század második feléből származó fotogáfiák technikai tökéletességét, és nem igazán értjük, hogy miként lehetett azokkal a kezdetleges eszközökkel létrehozni. Ezekben a fényképekben egyszerre tiszteljük az alkotók szakmai tudását és művészi érzékenységét, mert akkor még a szakma és a művészet egyet jelentett. A20. századelején azonban megváltozott a helyzet. Részint a technikai eszközök rohamos fejlődése következtében a fényképezés a szakmán kívül is teret hódított, és megszületett az amatőr fotográfia. Az amatőrizmus terjedésével párhuzamosan a hivatásos szakma egyre inkább beszűkült, és kialakultak azok a hagyományos szerepkörei, melyek mindmáig jellemzik (igazolványképek, esküvői képek, tablóképek, gyermekfényképezés és az amatőr munkák laborálása). A szakmából lassan eltűntek azok a mesterek, akik hivatásukat művészi fokon művelték. Székely Aladár, Rónai Dénes, Péchy József, Balogh Rudolf még hivatásos fényképészként lettek országos hírű portréfényképészek és riporterek, de már 1915-ben Esztergomban is megjelenik egy zseniális amatőr, akit akkor Kertész Andornak hívtak, és aki később André Kertész, néven a modern fotóművészet egyik legnagyobb egyénisége lett. Neki köszönhetjük, hogy Eszteraom bevonult a fotótörténetbe.. Úgy látszik, a hivatásos fényképész-szakma beletörődött sorsába, és a fényképész kisiparosok nem kívánnak szakítani hagyományos üzÉPÍTŐMESTEREK VÁROSA Az alkotó gondolatai millenniumi pannójához Sárándi méltatása a Bécsi Naplóban (-los) Sárándi József, József Attila-díjas költő nagysikerű Trubadúrdal című verseskötetét lapunkban is ajánlottuk olvasóinknak (EVID, 2000. okt. 12.). A Balla András fotóművész képeivel illusztrált 240 oldalas kötet kijutott az őszi hannoveri könyvvásárra is, ahol sikerművé vált. A napokban kaptuk kézhez a Bécsi Napló (az ausztriai magyarok lapja) évvégi számát, melyben a Sárándikötetet Deák Ernő főszerkesztő Életbevágó költészet címmel méltatja. íme, két részlet a féloldal terjedelmű cikkből. Sárándi József legújabb kötete kihívás olyan értelemben, hogy leliet-e egyáltalán — minden reális vonatkozás nélkül - tiszta költészetről beszélni. Avagy érjük be kizárólag esztétikai, verstani mércék alkalmazásával, hozzágondolva természetesen a nyelvezetet is, a tartalom ellenben minden vedóságos kapcsolódás nélkül önmagában képzelt zárt világként könyvelhető el. Számomra hiábavaló minden effajta kísérlet. Sárándi ugyanis minden ellenkező feltételezéssel szemben a sajéit életét viszi be a költészetbe, vagy úgy is fogalmazhatnánk, versein keresztül jelenül meg személyes életének költői változata. (...) Súlyosan egzisztenciális költészet a Trubadúrdal, éppen ezért tévedés áldozatává válik az, aki netán a gáláns irodalom csábítókuncogó dalaira gondol. Természetesen ilyen is akad, kell is egy széles nyomsávú kötetben, csakhogy mégis inkább a szerelemnemiség összetettségében vajúdó férfi lelki gomolygása adja meg a fővonulatot... A könyvsiker újabb alkotói lendületet adott Sárándinak: készülőfélben a Sziget a szárazföldön című kötete is. Kíváncsian várjuk ezt is! Balla András: Thonet Petfífis diákmuzsikusok a megnyitón - 2000. december 14. leti szerepkörükkel. De Esztergomban van egy kivétel. Úgy hívják, hogy dr. Varsányiné Juhász. Katalin, aki megunva a rutinmunka egyhangúságát kilépett annak keretei közül, és megkísérli visszaszerezni az alkotói szabadságot. Első lépésként olyan feladatra vállalkozott, mely a hivatásos elődök, az amatőrök és saját képességeinek összekapcsolása révén hozott létre új értéket. Ez a vállalkozás több szempontból is figyelemre méltó: 1. Helytörténeti küldetést teljesít, dokumentálja a város jelen állapotát. 2. Fotótörténeti küldetést teljesít a régi fotók közzétételével. 3. Kultúrtörténeti dokumentációt ad a kezünkbe azzal, hogy lehetővé teszi az egykori és a mai utcaképek, járművek, cégtáblák, ruhák összehasonlítását. 4. Végül, de nem utolsósorban megteremti a lehetőségét annak, hogy egy későbbi követője néhány évtized múlva az ő mai felvételeit tekintse összehasonlítási alapnak, amikor digitális technikával megörökíti majd Esztergom új arculatát. Juhász Katalin képeit nézegetve néha el is szomorodunk persze. Fájó szívvel látjuk, hogy milyen gyönyörűek voltak a Lőrinc utca szecessziós épületei, amiket meggondolatlanul és a közvélemény akarata ellenére lebontottak, eltüntetve a város egyik legreprezentatívabb épületegyüttesét, hogy megszűnt a városközpont hagyományos és a város hangulatát nagyban meghatározó utcaszerkezete, hogy még mindig nincsen hidunk, hogy egyes épületeink mennyire elszegényedtek. Kántor János tanár, festő- és grafikusművész 1963 óta él városunkban; itt került sor az első kiállítására is, 1967-ben. Három évtized elteltével, 1997 végén, több mint harminc egyéni és közel félszáz kollektív - hazai és külföldi - bemutatkozás után, 50. születésnapja alkalmából a Vármúzeum Rondellája adott otthont jubileumi kiállításának (EVID, 1997. december 18.). Művei azóta további 18 - köztük 3-3 esztergomi és budapesti, 4 külhoni - tárlaton szerepeltek. Hazai díjakon, ösztöndíjakon kívül két jelentős nemzetközi grafikai szemlén is a legmagasabb elismerésben részesítették (1996, Stocholm és 1999, Velence). Helyet kapott a nemrégiben megjelent Kortárs magyar művészeti lexikonban. Legutóbb idén, január 3-án Németországban nyílt egyéni kiállítása (Remiingen, Bildungshaus St. Albert), amely májusig lesz látható. Még a múlt évezredben és a „saját házunk táján'"maradva: tavaly december 8-án került sor millenniumi faliképének avató ünnepségére munkahelyén, a Petőfi Sándor Altalános Iskolában. Ezen maga az alkotó adta át művét a diákok képviselőinek. Ajánló-értelmező szavait - ahogy itt olvashatók - lapunk számára foglalta írásba. A művésszel és pedagógussal, aki ezt a két tevékenységet egymástól elválaszthatatlan életprogramjának tekinti, hamarosan az Esztergomi műhelyek című könyvtári sorozat keretében is találkozhatnak. Kántor János január 29-én, hétfőn 17 órától beszélgetésre, grafikai munkái bemutatójára várja az érdeklődőket, a házigazdával, Nagy falusi Tiborral együtt.