Esztergom és Vidéke, 2000

2000-02-17 / 7. szám

4 Esztergom és Vidéke 2000. február 10. Varázslabda A gyermek érték, csak ne játsszon!? Ezúttal - elodázva a labda továbbdobását - hat kisgyermekes szülő reagálást közöljük sorozatunk múltheti cikkére. „Minden gyermek értékes kincs, a szülő reménye és szemefénye, a város jövője" - olvashattuk Bacsa Györgyné cikkében (Esztergom és Vidéke 2000. február 10.). Ez igaz! Nem igaz viszont, illetve nagyon furcsa megközelítésű az a kijelentés, amely a továbbiakban olvasható: „A gyermek fejlődéséi a város s annak játszótere oly messziről befolyásolja, hogy talán nem is." Hogyan is van ez? Egyrészt a gyermek a város jövője, másrészt a város az ehhez vezető úttól azért nagyon messze van? Továbbá: „Sajnálom azt a gyermeket, akinek értékét a közterek berendezései, a játszóeszközök határozzák meg." Mi is sajnáljuk, mert a mi gyerekeinkről van szó, akik családban nőnek ugyan fel, de nem családi házban, kerttel, udvarral, zöld területtel körülvéve, hanem zsúfolt lakótelepen a város közepén, akiknek jövőjét, későbbi értékét nagyon befolyásolja gyermekkori élményviláguk. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: „A játszótér a gyermekeknek játékra, játszásra kijelölt és fölszerelt térség." Nézzünk körül egy kicsit a felszerelt térség tekintetében: 1. A város közepén, a Pöttyös téren van egy homokozó és egy mini cölöpvár. Labdázni a sok üvegfelület és az egyenetlen kőburkolat miatt nem lehet. (Itt két darab ,/elszerelés" van.) 2. A Szigeten, a kompkikötő melletü nagy homokozó rendkívül piszkos, a hinták eső után napokig nem használhatók. Labdajáték nem lehetséges a Duna közelsége miatt, egy bekerített pálya elférne itt. (Két darab „felszerelés" van.). 3. A szintén a szigeten található Szandokán - ami arra lenne hivatott, hogy a város központi nagy játszótere legyen! - a legelhanyagoltabb. Már a környéke is riasztó, előfordult, hogy amikor csak egy anyuka volt ott gyermekeivel, „mutagatós" férfi riasztotta el őket. A felszereltség szegényes, lepusztult, a lengőhinták balesetveszélyesek (könnyen kibillen belőle akisgyerek, sajnos történt már ilyen), labdázásra nincs biztonságos hely a KisDuna közelsége miatt (kerítés kellene ide is). A csúzdák eltűntek, az egyetlen megmaradt mérleghinta törött, a homokozót benőtte a fű, a két traktorkerék szánalmas és nevetséges látvány, bár az anyák pad hiányában kénytelenek ezen üldögélni. Ez a játszótér biztosítaná a téli szórakozást is! A szépen kiépített szánkópálya külső kanyarvédő földsáncát valakik valamikor elbontották, így itt lecsúszni nagyon veszélyes, illetve lehetetlen is. Most nézzük meg, mit jelent közelebbről a gyermekeknek a játszótér, illetve miért lenne szükség jól felszerelt játszóterekre! A játék, ajátszás szórakozásképpen végzett, szabad, önfeledt, a kisgyermekek életében a legfőbb tevékenység. Tehát minden egészséges gyermek örömére szolgál a mozgás, és ezt a természetes mozgásvágyat kell kihasználnunk és mozgásukat irányítanunk, hogy gyermekeink testi fejlődését kellőképpen megalapozhassuk és elősegítsük. Ehhez megfelelő közösségi helyek - mozgásterek - kellenek (kellenének), ahol a közösségben végzett játék ügyesebbé, bátrabbá és leleményesebbé teszi őket. A jó játszóterek felszereltsége „többgenerációs", vagyis a homokozóból lépni lehet előre a mászókák, a csúzdák, a hinták, a labdapályák és egyéb más Esztergomban nem ismert - erőt, ügyességet, egyensúlyérzéket, stb. fejlesztő felszerelések felé. Ebből az következik, hogy a játszótér és a család nem egymást helyettesítő, hanem egymást kiegészítő nevelési szinterek, és a játszótéren hancúrozó gyerek korántsem sajnálatra, hanem irigylésre méltó. Üdvözlettel: a játszótéri kismamák (Hat olvasható aláírás) Elképedve láttam-hallottam az egyik hazai TV csatomán, hogy milyen mértékben megterhelő az általános iskolában végző tanulók számára az a skandallum számba vett szokás, mely szerint fölvételi vizsgát kényszerülnek tenni a középiskolába. Mindezt természetesen maga A Pszichológus is alátámasztotta. Való igaz, egy tíz vagy tizenkét esztendős gyerek számára felettébb megterhelő lehet számot adni arról - egy dolgozat erejéig - mit is tanult az elmúlt négyhat esztendőben. E rossz szokás bizonyára emberi jogaiban sérti, hiszen ha tanulmányi előmeneteléről nem is tud számot adni, azzal teljességgel tisztában van, milyen jogokkal rendelkezik. Kötelességről persze szó sincsen, de hát modern világban élünk, felejtsük is el ezt a konzervatív terminológiát. Meg aztán felejtsük el ezt az egész felvételi cirkuszt, mígnem hovatovább odajutunk, mint egy az egykor nagyműveltségű Franciaország, ahol mára az érettségizettek több mint 40 %-a funkcionális analfabéta. Ezt tette a francia liberalizmusból századunkra kialakult libertinizmus. Nem állunk messze a dobogó eme csúcsától! Ám azért gondoljuk csak végig, hogyan is működött ez egykoron és miképpen működik napjainkban! Amikor Trianonban Magyarország elvesztette területének kétharmad részét és végül bekerülve a Népszövetségbe 307 millió korona kölcsönt kapott, nos akkor, 1924-ben ennek az összegnek a háromnegyed részéből iskolákat, kórházakat és középületeket építettek, mert úgy tűnik, valakik tudták, hogy csak egészséges és képzett emberekkel lehet országot építeni. Az 1926. évi népiskolai törvény rendelkezése szerint 3500 új tantermet, valamint pedagógus lakásokat építettek. Mindez folytatódott a válság után a harmincas években. Tűnődés „Elvész az én népem..." 1932 és 1940 között, Hóman Bálint kultuszminisztersége idején 2000 iskola épült az országban. Mindennek eredményeként 1939-re a lakosság 90 %-a tudott írni és olvasni, miközben Lengyelországban 23 %, Bulgáriában 32 %, Romániában pedig 42 % volt analfabéta. Magyarországon ekkortájt értelmiséginek az érettségizettek számítottak, akiknek havi fix fizetésük tisztes jólétet biztosított. Márpedig érettségi vizsgát akkoriban csak középiskolában lehetett szerezni. (Ma az Ecserin is lehet, az ára tudomásom szerint jelenleg negyvenezer forint. Annyit is ér!) Néhai kedves jó barátom, Hedegiis Géza jut eszembe, aki még a haláltáborban is klasszikafilológiát tanított, ő mondta, hogy: „írok, olvasok és beszélek németül, angolul és magyarul, de latinul tudok." Mindenesetre az említett adatok ismeretében talán senki nem csodálkozik azon, hogy a két világháború között Magyarország „kitermelte" Európa legműveltebb értelmiségét. Akkor természetesen nem kellett felvételi vizsgát tenni a középiskolába, sőt még az egyetemekre se. Eleink egyszerűen beiratkoztak és ... elvégezték. Nem is akárhogy! Ezek után lássuk a mai állapotokat! Az éves költségvetésből oktatásra szánt összegek nevetségesek. A normatív finanszírozással teljesen tönkretették az iskolákat, mert fölvételi vizsga ide vagy oda, előbb-utóbb mindenkit föl kell venni, hiszen az iskolák jószerivel abból élnek, hogy hány „darab" gyerek szaladgál a folyosón. Ma nem építik, hanem megszüntetik az iskolákat, jobb esetben összevonják őket ,racionalizálás" címszó alatt, ami egyre kísértetiesebben emlékezetet az egykori , jacizásra". Hogy mi benne a ráció, azt általában senki nem tudja, azzal meg a legkevésbé törődnek, hogy mi lesz a „racionalizáltakkal", vagyis a gyerekekkel. Hogy mi van velük, azt az alulfizetett, napi gondokkal küszködő, még pályán maradt pedagógusok tudják. A nyolcadik osztály befejeztével jószerivel nem tudnak írni és olvasni, tanulni meg főképpen nem. Nem az általános iskola tehet róla. Kezdődik a munka után rohangáló, vagy meglévő munkahelyéért küszködő, többségében gyermekét egymaga nevelő szülővel, aki esténként a végsőkig kimerülve bekapcsolja a televíziót. Azután a gyerek, aki nem hülye, csak kicsi, rövidesen megtanulja kezelni a videót. Innét már csak egy lépés a számítógép és az internet. Nesze neked Tolsztoj, Balzac, Jókai, Mikszáth és Móricz! Lassan már senkit nem érdekelnek, még a kötelező olvasmányok szintjén sem. Ha azután a szerencsétlen középiskolai tanár elvétve hall egy-egy feleletet, amely jól megfogalmazott - horribile dictu! -, bővített mondatokból áll, akkor óvatosan megkérdezi: „mondd, te szoktál olvasni?". És ha a válasz igen, akkor aznap reggel már érdemes volt felkelnie. (Ritkán érdemes!) Ezek, a médián ás technikai csodákon felnőtt gyerekek azután alulképzetten, erkölcseikben tétován és általában idő előtt nemzik az új generációt, ha egyáltalán hagyják megszületni. Szerb Antal írja nagyszerű tanulmányában, A világirodalom történetében, hogy „Shakespeare CaesarjafélCassiustól, mert az éjszakánként olvasni szokott". No ettől Magyarországon, leszámítva néhány elit gimnázium elit növendékét, nem nagyon kell tartani! Lehet, hogy jobb is így? A nem olvasó cassiusok bombariadókat fújnak habókra, heccből, vagy az éjszakai diszkókban verik össze egymást akkor, amikor inkább olvasni kellene. Ám így fölkészülnek az életre, amelyben megismétlődnek majd nap-nap után a mai híradások eseményei, hogy miképpen rabolták ki, ölték meg, darabolták föl vagy zúzták össze a „sértettet". Minderre mondhatjuk, hogy „világjelenség", belenyugodni azonban mégse kellene! Ha valamely ország bombázni kezdi a másikat, akkor minden országnak bombáznia kell valamelyiket? Mert ha igen, akkor azt úgy hívják, hogy világháború. Nem kell fölvételi vizsga, nem kell megmérettetés? Akkor ne rendezzünk sportversenyeket se! Kedves nyilatkozó pszichológus „barátom"! Ön nem hallott arról, hogy a gyermek szellemileg szinte korlátlanul terhelhető? Meg arról, hogy nem mindegy, mivel terhelik? Bessenyei György mondta annak idején, hogy „Bécsbe jővén eszembe ötlött, hogy mégis csak tanulni kellene!". És abból, hogy eszébe ötlött, megszületett a magyar felvilágosodás és reformkor. Ártott ez neki, vagy a magyarságnak? Nem. Épp így a gyerekeknek sem árt, ha tanulnak és ha megmérettetnek. Mert e nélkül szomorú véget érhet egy történet, ennek a nemzetnek a története. Pedig a gyerekek jók; jónak és az értékekre fogékonynak születnek, csak valahogy mi és a körülöttük lévő világ elrontja őket. És ők még csak nem is rettegnek a bibliai jóslat beteljesedésétől, hiszen nem olvasták, és a fölvételi vizsga tárgyát sem képezi: „Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való!" Varga Péter