Esztergom és Vidéke, 2000

2000-12-21 / 51-52. szám

IDŐ - MŰ - HELY 2000/16 (Folytatás a III. oldalról) Halvány fény derengett, s valahon­nan a mélyből gregorián ének hallat­szott... Egyik kezemmel még mindig a ki­lincset szorongattam, a másikkal az ajtót fogtam, mintha a testem támasz­tottam volna meg. Nem mertem elin­dulni, de nem is tudtam, hogy merre menjek. Köralakú tér nyílt elém, s a kupola olyan ézést váltott ki belőlem, mintha az égbolt borult volna fölém. Máig sem tudom, hogy meddig áll­hattam ott az ajtóban. Lehet, hogy csak percekig, de az is lehet, hogy bénaságom órákig tartott. Nem gyá­vaság, valami más akadályozott, hogy egy lépést is tegyek befelé. Megalkudtam magammal, már for­dultam volna ki, amikor egy ismerős hang megszólított: - Engem keres, uram? Valahonnan a homályból előlépett az „öreg úr", és megállt a kupola alatt. - A sógorom küldte, ugye? - kér­dezte, és felém nyújtotta a kezét. ­Vagy fél tőlem? Némi tétovázás után elindultam fe­léje. Szembenéztem vele, nem féltem tőle, csak a pillanat misztikuma za­vart... Nem a szokványos öltözékében volt, hanem egy világos, majdnem sportos ruha volt rajta. Megváltoztat­ta küllemét, fiatalabbnak tűnt, mint máskor. - Valóban beszéltem a sógorával, uram. Ó mondta, hogy a lakásán meg­találom, aztán a kertben egy furcsa kis ember irányított ide. - Mivel szolgálhatok? - Nem tudom. Az ön helyében ki­dobnám, aki idáig merészkedik. -Ön az első ember rajtam kívül, aki ide betehette a lábát... De nem dobom ki, kérdezzen! Ezért jöttem, de egyelőre nem tud­tam, hogyan kezdjek hozzá. Némán álltunk a terem közepén. A falak kékre voltak festve, sehol semmi díszítés, csak egy feszület a falon, vele szem­ben fényképről kinagyított női arc te­kintett le ránk. Közelebb léptem a képhez és jól szemügyre vettem. Tal­lóztam a vonásait. Szelíd, okos tekin­tet mögött sugárzó lelki békét érez­tem. Szívesen elidőztem volna még a kép előtt, de mögöttem meghallottam Menyhért lépteit. Melléin állt. - O Laura? - szólaltam meg halkan, mintha attól féltem volna, hogy ke­gyeletsértést követtem el. - Igen, ő Laura. Teste a temetőben, de a lelke mindig ott van, ahol én vagyok. - Nem értem, uram. - Nem is érüieti... Sógorom bizto­san elmesélte, hogy mi történt Laurá­val. De azt már ő sem tudja, hogy velem mi történt akkor... Hívó ember maga? Zavartan csak a vállam vonogat­tam. - Ne restelkedjen, tudom én azt, hogy erre nehéz válaszolni. Sokan összetévesztik a hitet a hiszékenység­gel. Annak idején én is azt hittem, hogy hívő ember vagyok, mert azt tettem, amit a vallásom megkövetelt tőlem. Én uram, voltam már az Isten közelében, tudom, hogy mi a dogma, és mi a valóság... Én már a második életemet élem. Nem szóltam, örültem, hogy meg­nyílt előttem... Egy lócaféle volt a fal mellett, leültünk. A szemben lévő fa­lon a homályon át is érezni leheteti Laura tekintetét. Menyhért mintha rajta felejtette volna szemét, sokáig tűnődött. Majd megszólalt, kissé fá­tyolosnak tűnt a hangja. - Ha itt vagyok, ezen a helyen szok­tam ülni, mert ebből a helyzetből lá­tom olyannak, mint amilyen az élet­ben is volt... Figyelje a zenét. Ha te­hette, mindig ezt hallgatta. Most ál­landóan szól neki. - És ez az építmény a szentélye? - Mondhatjuk annak is. Bolondnak tartanak ezért, meg másért is... Talán maga is. Nem zavar. - Bevallom, valóban annak tartot­tam sokáig, de közben megváltozott a véleményem... Most azért vagyok itt, hogy meggyőzzem magam. - Nem biztos, hogy sikerülni fog... Teljesen magán múlik. Különben ne­kem nincs is szándékomban kételyeit eloszlatni. Teljesen mindegy, hogy mit tart felőlem. Hogy bolond va­gyok-e vagy sem: ez csak a felszín, engem nem foglalkoztatt. Hogy bű­nös vagyok: nekem csak ez a fontos. És hogy Isten s ember előtt megvall­jam bűnömet, amit akkor követtem el, amikor önző felelőtlenségből nem hallgattam Laurára... Nászútra men­tünk, repestem a boldogságtól, engem megszállt valami furcsa, ostoba má­mor, még ma sem értem, hogy mi volt az. Valami megszállottság kerített ha­talmába. Jobbomon a legszebb asz­szony, alattam egy teljesen új Ford, amivel akkortájt nem sokan dicseked­hettek itthon. Száguldottam, mint az őrült, élveztem a sors adta pillanatnyi örömöt. Nem tudtam másra gondolni, csak az élet szépségére... Laura kö­nyörgött, hogy ne siessek annyira, mert ő fél. Nem hallgattam rá, fölé­nyes biztonsággal próbáltam meg­nyugtatni. Gondolom, nem sikerült, de elhallgatott. Arra még emlékszem, hogy mellén összekulcsolta ujjait, és gyönyörű arcvonásai megdermed­tek... Majd jött egy kanyar, a végzet bekövetkezett. Laura meghalt, én el­vesztettem az eszméletemet... A cso­da ekkor történt. Úgy éreztem, hogy fentről látok mindent, Laurát is, ahogy feküdt a földön. Szeme csukva volt, halántékán patakzott a vér. Ar­cán nem láttam fájdalmat, inkább va­lami gyengéd mosolyt, mintha meg­bocsátott volna... Jajveszékeltem, próbáltam megérinteni, de nem ért le hozzá a kezem, mert a halál mezsgyé­jén jártam én is... Hosszú, fényes alagútra emlékszem, amelyen végig­száguldottam. Az alagút végén kitá­rult a világ.. Nagy-nagy fényesség volt mindenütt, de Laurát nem láttam. Egy hangra emlékszem még, belé­zengett a világ: hozzám szólt, azt pa­rancsolta, hogy vissza kell mennem a földre. Addig kell vezekelnem, amíg bűnömet jóvá nem teszem. Nagyon hosszú csend következett A háttérben ugyan hallatszott a zene, de mintha nem nekünk szólt volna. - Hát ez az én történetem, uram... Ugye nem győztem meg, de ne is fáradjon, hogy megértsen... Ez az én kálváriám, végig kell járnom a stáció­it. Nem esik nehezemre. Amíg élek, Lauráért vezeklek. A túlvilági pa­rancs engem szerelmünk beteljesülé­séhez vezérelt. Az Isten kegyelméből érezhetem, hogy Laura mindig velem van. Állandóan érzem közelségét, testének illatát, amelyet magával ho­zott utolsó utunkra. Laura csak a világ számára halt meg, nekem ő mindig létezik. Felálltam a lócáról és szó nélkül, lábujjhegyen óvakodtam a kijárat felé. Az ajtóban megálltam és vissza­néztem. Menyhért még mindig ott ült a lócán, talán észre sem vette, hogy magára hagytam. Valami kis irigység belém költö­zött... Holnap, holnapután, és még ki tudja meddig járom a temetőt, és mi­kor eljövök, mindig úgy érzem, hogy otthagyom, akit szerettem. Nekem nem adatik meg soha, hogy a köze­lemben érezhessem... Kevesen szüle­tünk Karácsony Menyhértnek. Jócsik Lajos # Csillagok Amikor egy nép születik: csillagja is megjelenik. Népe sorsát igazítja, jóra, rosszra ő fordítja. Mikor Isten megszáll azon, a nagyobbik csillagzaton: idő és tér csupa jó tűz, ami minden rosszat elűz. De ha az Úr nép csillagát, elkerüli a szállását, sátán üt fel tanyát rajta, csillag lángját meglohasztja. A nép sorsa rosszra fordul, s kén-eső hull a csillagrul! Féja Géza • Ifjúságom városa, Esztergom Ebben az időben kezdtem begyalogolni Esztergom környékét, bányatelepeit, nyomorult falvait. Már megérkezett a gazdasági vál­ság, a bányászok jelentős részét szélnek eresztették, a falvak népe megkezdte az éhezést. Ekkor láttam, hogy ezért a népért alig történt valami, hát felmutattam sorsát, és összefoglaltam a legsürgősebbnek tetsző teendőket. Fekete ország - ez volt cikksorozatom címe, és Bajcsy-Zsilinszky Endre Előőrs című hetilapjában jelent meg. Né­hány esztendeje még nem akadt volna folyóirat közlésére, most azonban mintha az ország mélyében megmozdult volna valuinL Bizonyára ennek köszönhettem, bogy cikksorozatom feltűnést kel­tett, s néhány esztendő múltán a fővárosba költözhettem. Addig azonban még esztendők teltek, egyelőre Esztergom-táborból küld­tem írásaimat Pestre az esti vonattal. Mégis úgy történt, ahogyan szegény Bányai Kornél gondolta: vidékről törtem az irodalmi életbe. Ifjúságom fűz ehhez a városhoz? Igen, s a két legnagyobb emberi kötóerő: a szenvedés meg a szerelem. Léván születtem ugyan, de sorsom itt született meg; olyan útra léptem, ahonnét nincsen vissza­térés: író lettem. Régi tanítványaim várnak itten és olyan hűséges, igaz barát, mint Martsa Alajos. Járom az újuló várost, béyül pedig elmúlt napok ciripelnek. Néha megfordulok, mert mintha kísérne valaki. Ám senkit sem látok, mert az én árnyaim fényes árnyak. Nemrégiben még minden írónak volt egy faluja, vagy városa: szülőföldje, oUová szüntelen megfért, és szülőföldjét irodalommá varázsolta. Én korán elszakadtam szülőföldemtől, majd országhatár húzódott közénk, s itt születtem meg újra, Esztergomban, Ide húz a szívem, Itten ízlelem az emlékek aszúját, és száll meg az öregek mámora, a megilletődés. (Új Forrás, 1972. 2. sz.) |űC^lc ViöíOfcZclhl^Zj íto tu4-&H-J tsz^tí^ycH^teLVv ÉU.C4 stygo . ké'tei •p&'uUtiMea-K Kv^pOLSetéj gLÍÍáu^-k'tfcAí' Obit, •vwitjoL 2c- viA^^z-^J^Jcií^rn khCZbl ÚAtot&fe. (HviP, Xooc. ftinAts 22.) • 49 Mt ve'^tó't — X ^yC^SuS- tcYae^VH t / tC^H­" Cduz^eiw - ­lohatj ttoyy cvta. . . . . . .. „ . C^CíUqoU. cAÍmíi - eoL^ pu. f r-: "-:- • • :• ­; • • : : - • : • = ••• • •• ••• ;• • ;• • • • ••• ^ '• •; ;­- Lossz&tír Jiw£ve<fc> most 64 *xevsstíüca/t a-t^H ko-z^. 1900 • — Sront László bárdja. A fi egyház tetején alló Szent Lns/Io szobor bárdját a szdlvih-.r kezdte ki. a S.:e:it­háromság-szobor alatt állóét gonosz-kezek, letörvén egy darabot Lclóle. Talán cz ga7sá<r siettetni fogja a szobor beke­rítését s nem várunk ujabb csonkításra, jf• mm vy 7. , .' -- V', M f ' l > r," ' '/4 ' V ' i lLXí VrKi mS i'i>i'^'rJ < . , 'V fcU, r,«i ;;••• • .. ' ; i,: • . , í*S •• MŰ: ''ÍM;/. ' 'i'áf " K&teuj iúUszUna, A.AJtá.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom