Esztergom és Vidéke, 2000

2000-10-12 / 41. szám

2000/3. KERTVÁROSI HÍRADÓ - Mikor történi a baleseted? - Húsz éves koromban, Esztergom határában egy autóbaleset során kificamodott a gerincem és azóta vagyok deréktól lefelé mozgássérült, azaz béna. (A béna szónak nincs feltétlenül negatív kicsengése. Ezt a kifejezést, mint Mónikától megtudtam, a mozgássérültek is használják egymás közt.) - Hogyan sikerüli feldolgoznod a történleket? - Nagyon sokáig nem hittem el, hogy kerekes székbe kerülök. Két éven keresztül tornáztam azért, hogy kiszállhassak a székből. Addig bánni, amit el akartam érni, sikerült. Úgy gondoltam, miért pont ez ne sikerülne? Nem akartam elfogadni, hogy kiszakadtam az egészségesek társadalmából és bekerültem a mozgássérültek közé. Amikor azonban tudatosult bennem, hogy nem tudok újra járni, át kellett alakítanom az életemet. Ebben segített nekem a családom és a kisfiam édesapja, akit ekkor szerettem meg. Dolgozni kezdtem, mert a rokkantnyugdíjból nem lehet megélni, sikerült autót vennem, szép lassan kialakult az új életem. Kimozdultam a négy fal közül, eljártam dolgozni, ott embereket ismertem meg. Megismerkedtem sok kerekes székes emberrel, akik mind boldogok voltak és az én életemet is meg tudták változtatni. Példájukon okulva én is el tudtam dönteni, milyen úton kell tovább haladnom. Budapesten megalapítottuk a „Mozgássérült emberek önálló Egyesületét", amely sok mozgássérült életén és az enyémen is sokat segített. Tanfolyamra kezdtem járni, aminek eredményeként én is tudom bátorítani, segíteni mozgássérült társaimat, akik nehezen tudják feldolgozni a balesetük körülményeit. Az első és legfontosabb dolog, hogy önmagunkat kell elfogadni, és ha ez sikerült, akkor bennünket is könynyebben elfogad a környezetünk. Áz egyesülettel kezdett kinyílni a világ, felfedeztem a kínálkozó lehetőségeket és utakat. - Mikor kezdtél el vívni? - Sokat jártam el kiállításokra hossteskedni, és itt ismerkedtem meg Szekeres Palival, aki 9 évvel ezelőtt autóbalesetet szenvedett. Balesete előtt és után is nagy sikereket ért el, mint vívó. Világ- és olimpiai bajnok volt. Sérülése után úgy gondolta, megalapítja Magyarországon a kerekes székes vívást. Ez nyolc évvel ezelőtt történt. Ekkor még nem éreztem magamban erőt a víváshoz. A kiállításokon sokat piszkáltak emiatt, hiszen túl jó állapotban voltam ahhoz, hogy ne sportoljak valamit. Kevesen voltak a női csapatban és Szekeres Pali azt mondta, ha most elkezdem, kijutok Sydneybe, ami nekem mindig is nagy álmom volt. Irány Sydney! Hevesi Mónika Dorogon született és itt élt 14 éves koráig. Elvégezte az általános iskolát, ahol kézilabdázott, majd ezt a sportot abbahagyta.Tatán tanult tovább egy szakközépiskolában, és technikusi végzettséget szerzett. Sokat tanult, de rengeteg idejét elfoglalta a közösségi élet. Tagja volt egy színjátszó körnek és sok iskolai bulit szervezett. Húsz évesen élete teljesen megváltozott. Autóbalesetet szenvedett, kificamodott a gerince és nem tudott többé lábra állni. Most mégis boldog. Van munkája, és a vívócsapattal Sydneybe utazik a Paralimpiára. Otthon szülei és nyolc éves kisfia szurkolnak majd neki. Ez nagy ösztönzésnek bizonyult, hisz egyébként ez az álmom valószínűleg nem teljesülhetne. Úgy gondoltam, ezt megpróbálom. Elkezdtem vívni, sokat edzettem és folyamatosan születtek az eredmények. Sajnos ezért sok mindent háttérbe kellett szorítanom, ami eddig fontos volt. Kevesebbet lehettem együtt a gyermekemmel, a családommal. -A családod sokat segített neked, hogy sportolhass? - Igen, ezt nem is lehetne másképpen csinálni. Versenyek előtt ötször, egyébként kétszer-háromszor edzek hetente. Emellett dolgoznom is kell két helyen, hogy tudjam fizetni az utazási költséget és a sportfelszerelést. Sajnos a magyar paracsapatot kevesen támogatják. -Milyen sikereket értél el eddig? - 1997-ben kezdtem el vívni, egy évre rá az országos bajnokságon második lettem tőrben, tavaly ugyanitt első lettem párbajtőrben, és második tőrben. A világbajnokságon először nyolcadik lettem, majd hatodik, idén pedig megnyertem. Most az olimpiára készülök. Valamint ebben az évben megkaptam a legeredményesebb magyar versenyzőnőnek járó vándorkupát. - Mit remélsz a paralimpiától, milyen esélyeid vannak? - Nem merek előre jósolni, bízom önmagamban, ha egyéniben nem is leszek dobogós, a női csapat nagyon erős és van esélyünk, hogy éremmel térjünk haza, de ez függ az ellenfeÖrüljünk együtt! Ancsán Sándor és neje, Dómján Margit augusztus 18-án ünnepelte 35. házassági évfordulóját. Köszönti őket: fiuk, menyük, lányuk, vejük és öt unokájuk. A jókívánságokhoz lapunk is csatlakozik. Továbbra is várjuk mindazok jelentkezését, akik szeretnék örömüket mindenkivel megosztani. leinktől és a mi lelkiállapotunktól is, - Magyarországon a mozgássérült emberek élete nehéz, Te hogyan látod ezt a problémát ? - Évtizedekig nem törődtek velünk, és úgy'építették fel az egészséges emberek a középületeket, hogy még csak véletlenül se tudjuk megközelíteni. Megértem a tervezőiket, hisz húsz éves koromig nekem se jutott volna eszembe, hogy két lábon járó embereken kívül mozgássérültek is léteznek. Láttam őket, de nem vettem tudomást róluk, kívülállónak tűntek. Sokáig én is ép ember eszével gondolkoztam, de rá kellett jönnöm arra, hogy a balesetem után a problémáim is megváltoztak. Most az lett a nagy kérdés, hogyan jutok fel a lépcsőn? Szerencsére 1998-ban megszületett az esélyegyenlőségi törvény, amelyben kimondták, hogy a középületeket bizonyos határidőn belül akadálymentesíteni kell. Teljesen mindegy, hogyan, de minden látás-, hallás- és mozgássérültnek be kell jutnia. A határidő lassan lejár, mégis sok olyan épületet adnak át, ahová nem tudunk bejutni. Nem ideiglenes megoldásokra lenne szükség, például fa rámpára, hanem véglegesekre. Ebben látom a legnagyobb problémát. Emiatt sok mozgássérült még az utcára sem jut ki, hiszen lakását csak lépcsőkön lehet elhagyni, vagy ha kijutott nem tud hová menni. Nem tud bejutni sem a postára, sem a boltba, de még orvoshoz sem. El keli telnie legalább egy nemzedéknyi időnek, hogy ez a probléma megoldódjon. A fiataloknak próbálunk előadásokat tartani, beszélgetni velük. Ők talán tesznek majd valamit az érdekünkben. - Mi a Te legnagyobb problémád? - Szűk környezetemben a problémák megoldódtak. Kialakítottam azokat a csatornákat, amiken keresztül normális életet tudok élni. így például a fiam iskolájában az igazgató első kérésemre megcsináltatta a rámpát. Legnagyobb gondom az, hogy a paralimpia költségeit nekem kell fizetni. Meg kell vennem a fegyvereket, a sportfelszerelést, vívóruhát. Az edzőtábor költségeit is én állom. A heti 5 edzés helyett csak 3-ra tudok eljutni, mert nagyon drága az üzemanyag, amit szintén én fizetek. - Mire vagy a legbüszkébb? - A csodálatos fiamra, akit nagyon szeretek, és aki türelemmel vár rám minden nap, mikor dolgozom, vagy edzésen vagyok. Megérti, hogy emiatt kevés időt töltök otthon, és szurkol nekem a versenyeken. Örül az eredményeimnek, amire persze én is büszke vagyok. - Sok sikert kívánunk Sydneyben, a paralimpián, és további életedben is! Jeki