Esztergom és Vidéke, 2000

2000-08-15 / 33-34. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE MILLENNIUMI SZÁMA \\ Szakmai tanulmányúton „Transylvániában" (III.) Szurdokok, bércek, lápok Útban a Pokol feié~. Nem akármilyen élmény: a Gyil­kos-tó partján reggelizni, miközben a Nagy Cohárd mögül felkel a Nap, az­tán gyalog nekivágni a reggeli párá­ból elosejlö Békás-szoros kanyonjá­nak, hogy átmenj a Pokol-szurdokon, miközben a fejed fölött 200-300 méte­res sziklafalak meredeznek, leomlás­ra készen! A kanyargó út mellett se­besfolyású patak sietett a Moldvában lévő Békás tó felé, ahol a néha szét­nyíló sziklák között már fenyő borí­totta, szelídebb völgyek villannak elő. Kár, hogy a népművészeti termé­keket kínáló fabódékat itt is beleron­dították a táj természetes szépségébe. Moldva határától visszafelé indul­va, Gyergyószentmiklóson túl, a Bu­csin-tető irányában lankásabb vidé­ken poroszkálunk keresztül: Gyer­gyóalfalu! A helyi meteorológusok szerint itt található Közép-Európa „északi sarka", itt mérték eddig a leg­hidegebb telet, -42 fok alatt! Most szerencsére napfényes, derűs idő volt, így nem kellett belekóstolnunk az e tájon olyan gyakori „villám-kaval­kádba" se. A természet különös játé­ka, hogy ezen a néhány négyzetkilo­méteren vihar esetén sehol másutt, nem tapasztalható villámlás-soroza­tokat észlelnek, százával csapkod a „mennykő" a faluban, a mezőn, nem csoda hát, hogy minden házat 4-5 vil­lámhárító véd, dárdaként meredve az ég felé. Ezen a tájon is apad a magyar la­kosság, dívik az „egyke". Kísérőnk nevetve mesélte, hogy előző napi vendéglátónk, Asztalos doktor már évtizedekkel korábban észlelte a ve­szélyt, s ezért ha fogamzásgátlót kér­tek tőle a székely asszonyok, mindig vitamintablettával látta el őket. Nem csoda hát, ha Remetén egyre-másra születtek a kis magyarok. Egy honi diákküldöttséget pedig, akik egy láda antibébi-kapszulát hoztak ajándékba, úgy elzavarta falujából, hogy talán azóta is futnak. Ezen a délelőttön nem volt „szeren­csénk": a híres parajdi sóbányába ­ahol szanatóriumi részleg is működik - vasárnap lévén nem lehetett lemen­ni, Szovátán pedig a hatalmas, mo­dem strand - a hetek óta tartó kániku­la ellenére - még nem nyitott ki. Per­sze, ha már ott voltunk, a többi fürdeni vágyóval együtt megmártóztunk a ré­gi „sósgödör" vizében, amely azon­ban jóval kisebb és szennyezettebb is mint a Medve tó. Vize azonban kelle­mesen langyos és annyira töményen sós, hogy elmerülni szinte lehetetlen. Ha azt mondjuk: Korond - mindent elmondtunk. A világhírű fazekasmes­terek jellegzetes kerámiáiból nem könnyű válogatni, főleg, ha a pénztár­cát is közben nézni kell: lessz-e hozzá elegendő lej? Az egész Korond tulaj­donképpen egyetlen hosszú utca, és ritkaságszámba megy az a ház, ahol nincs fazekasműhely- vagy üzlet. Aztán két nevezetes sírhelyet ejtet­tünk útba: Far kaslakán Tamási Aron, Szejkén Orbán Balázs kopjafájánál tisztelegtünk egy-egy esztergomi ko­szorúval. Tamási sírjánál beszélgetve Szállási Árpád elmesélte, hogy ami­kor Cseres Tibort egyszer megkér­dezték, miért nem lelhető fel regénye­iben a székely furfang, a góbéság, ő azt válaszolta: Áron után erről és így írni csak silány utánzat lehetne, hi­szen ő felülmúlhatatlan a székely nép­lélek és nyelv „ábrázolásában"! Orbán Balázs emlékművénél - vé­letlenül! - az a helyi irodalmár és néprajzkutató volt segítségünkre, aki több kötetet is írt a négyszer elteme­tett „legnagyobb székelyről", és erről a fürdőről, amelyet szintén neki kö­szönhet a vidék. Az éjszakát 1500 méteren, a Hargi­ta egyik csúcsán, barátságos hegyi szállóban töltöttük. Neve minden el­árul: Ózon. Itt voltunk hát az annyi­szor megénekelt „szent hegyen"! Mint itt megtudtuk, nem véletlen, hogy a székelyek annak tekintik, hi­szen az egyetlen olyan hegy a törté­nelmi Magyarország területén, ame­lyet szinte kizárólag magyarok lakta települések vesznek körül. Egyetlen bánatunk csak az volt, hogy felhőbe burkolóztak a hegyek, így a csodás tájból szinte semmit sem láttunk. Az­tán más bánatunk is akadt: a vacsora alatt eleredt az eső, dörgött, villám­lott, ami még nem is lett volna nagy tragédia, de a vihar megrongálta a villanyvezetéket, áram nélkül marad­tunk. Gyertyafénynél befejeztük ugyan a vacsorát, de az esti EB-köz­vetítést már nem tudtuk végignézni. A szállodában rajtunk kívül csak né­hány francia turista tanyázott, kedvü­kért az igazgató negyedóránként hív­ta maroktelefonján az egyik szeredai barátját, megtudakolandó a francia­holland mérkőzés pillanatnyi állását. Másnapra az eső úgy kimosta a he­gyi utat, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudtunk levergődni a műútra. Csíksze­redára, egy néhány perces protokoll­látogatásra igyekeztünk, nevezetesen a Dézsi Zoltán prefektussal, az állam­elnök Hargita megyei „megtestesítő­jével" való találkozásra. Végül egy teljes óra lett belőle, vendéglátónknak köszönhetően. Amikor elbúcsúztunk, úgy éreztük, Székelyföld szívében egy rendkívüli emberrel találkoztunk, akinek gondolatgazdag reálpolitikai elemzését még sokáig szívesen hall­gattuk volna (a 6. oldalon közölt üze­netéből is sok minden kiderül). Őszin­te megnyilatkozása meglehetősen üdítő ellentéte volt mindannak, amit idehaza hasonló helyzetben tapasz­talunk. A megye házától testvérlapunk, a Hargita Népe szerkesztőségébe haj­tottunk, ahol Borbély László főszer­kesztővel és munkatársaival meg­hánytuk-vetettük kapcsolatunk ala­kulását, a féléven át zajlott és most végetért kvíz-játék tanulságait. Fő­szerkesztők, Bencze Cs. Attila Eszter­gom millenniumi programjairól, ta­nulmányutunk tapasztalatairól ejtett szót, majd átadta azokat az emlékla­pokat és meghívókat, amelyek a ma­ratoni játék nyerteseit és helyezettjeit illetik. Csíkszeredán bekukkantottunk a jégpalotába is, ahol Románia legjobb hokisai edzenek. Sajnos, éppen nyári szünet volt, nemcsak hokisokat, de még jeget sem találtunk. Azt mond­ják, itt már az óvodások is jégkoron­goznak - „ a székely gyerek hamarabb tanul meg korcsolyázni, mint járni" —, egy-egy mérkőzésen a fél város ott tolong a hatalmas stadionban. Aki Szeredáig eljut, az többnyire elzarándokol a határában lévő Csík­somlyói kegytemplomhoz. Ezt tettük mi is. E templom „könnyező Madon­nája" évszázadokon át adott hitet és nyújtott reményt, vigasztalást szé­kely-magyarok és moldvai csángók tízezreinek a gyakran keletkezett tu­sakodásokban. S ad mai erőt a meg­maradáshoz. Délután Tusnád felé vettük utun­kat, ellátogattunk a csodás fekvésű Szent Anna-tóhoz. A néphit szerint aki háromszor megmossa az arcát a vizé­ben, egy évig biztosan nem hal meg. Mi is „bebiztosítottuk" magunkat: bár a tó a fürdéshez túl hideg volt, egy arcmosásra a partjára guggoltunk. Egy régi monda szerint a tó eredetileg nem Szent Annáról, hanem egy kör­nyékbeli Anna nevű szűzlányról kap­ta a nevét A vidék kegyetlen földesu­ra ugyanis egyszer fogadásból 12 le­ányt fogatott be hintaja elé, véresre korbácsolta őket, de Anna imáját meghallgatva az égiek akkora záport zúdítottak a völgybe, hogy a hirtelen keletkezett tó elnyelte a kegyetlen grófot Sok legenda kering a közelében el­terülő a Mohos-láp különös világáról A Jégpalotánál is fenyők állnak őrt is. Tény: a ritkás, sokévszázados tör­pefenyők között járva az ember lába úgy süpped a talajba, mintha sziva­cson lépkedne. Nem is ajánlatos a kitaposott útról letérni - szólt a jóta­nács -, ha nem akarunk nyakig a tő­zeges iszapba süllyedni. Miután sikerült épségben kiver­gődnünk a lápból, a „szilárd" réteken gyalogolva már a városlakó ember magabiztosságával ítéltük meg, me­lyik „elhullatott nyom" származhat medvétől, melyik a farkastól. Megle­pő módon - a nyomkereső indiánokat is megszégyenítve - ráhibáztunk, amit a helyi őr eképp hagyott jóvá: „magik valóban medve sz...t leltek, még fényes, alig egy órája járhatott itt!", s ettől olyan büszkék lettünk, hogy meg sem álltunk Székelyudvar­hely Küküllő nevű szállodájáig, eltöl­tendő utolsó erdélyi éjszakánkat a nemrég visszaállított szobor, a Vas­székely népét őrző sólyom-tekintete alatt. * Mit is hozhat az ember Erdélyből? A pénzben kifejezhetetlen élménye­ken kívül kerámiákat szőtteseket és sajtféleségeket Mégpedig a nálunk is ismert juhsajtot valamint a Magyar­országon nem kapható különlegessé­get a havasi esztenák finomságát az ordát. Amit a juhtúró savójából „főz­nek ki", de a túrónál édesebb és kré­mesebb. Magam is hoztam, s nem bántam meg: feleségem csodálatos kapros-ordás lepényt készített belőle. Ha erdélyi piacokra vetődnek, szán­janak rá néhány ezer lejt! * Mikor Esztergomban kiszálltunk János barátunk mikrobuszából, egy­öntetű volt a szerkesztői műhely vé­leménye: fantasztikus világban jár­tunk, ahol - az íróval szólva - meg­annyi „csillagszemű" barátra leltünk És megértettük, mit is jelent számuk­ra - és számunkral - himnuszuk utol­só sorában a fohász: „Ne hagyd el­veszni Erdélyt, Istenünk!" Köszönet érte székely-magyar testvéreink! Szába

Next

/
Oldalképek
Tartalom