Esztergom és Vidéke, 2000

2000-08-15 / 33-34. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE MILLENNIUMI SZÁMA \\ E téma mottójául az alábbi gondolatokat választottam: Alép. Eklézsia. Templom. E három szó nemcsak kiegészítik, hanem fel is tételezik egymást, de a történelem viharos századaiban ezek sok esetben csak csonkán voltak meg együtt Bárhogy is volt bármilyen is volt a küszködés, Úny község református népe fennmaradt mindmáig és gyakorolja hitét. * Az únyi reformátusság élete a 16. század elejéig nyúlik vissza. A Budáról kirajzott prédikátorok közül Dévai Bíró Mátyás hatására a közeli és távolabbi környék népe - Tinnyéről Gyermelyig- a kálvini hitre tért és kerültek kezébe az eredetileg katolikus templomok. A templom Únyon is „követte" népét.. Mementóként állt itt, a község legmagasabb pontján, hirdetve mindig - akkor is, amikor a 16-17. század fordulóján lakatlan volt a falu -, hogy itt valamikor istenfélő nép élt A török hatalom meggyengülésének idején, az 1600-as évek elején visszaszivárgott lakosság a magyar nemzeti tudatot és az új vallást nem csak ápolta, de tovább is örökítette ősei hitét A féltve őrzött 16. századi harangjuk azonban csak 1717-ig hívhatta nyíltan híveit az istentiszteletre, mert akkor újra hallgatásra kényszerült.. A református lakosság hitéletét a letelepedő prédikátorok igencsak felvirágoztatták, az akkor 230 lakosú Úny on például 1652-től Zalabai Gergely. Huszonkét év múlva azonban nagy trauma érte ezt a református eklézsiát az ellenreformáció során 1674-ben - a pozsonyi vértörvényszék elé idézték az almásival együtt Marosi Mihály únyi prédikátort is, hogy hivatásuk feladására kényszerítsék őket. Arról nincs további hírünk, hogy a 300 gályarabságra ítélt társuk sorsában osztoztak volna. Kiss Akos Únyra vonatkozó feldolgozásában megemlíti, hogy később már szabad tartásuk volt mindenben: lelkészük, jegyzői teendőket ellátó oskolamesterük és kőtemplomok van. Az, hogy Úny község színtiszta református népe ekkor már teljes vallási életet élhetett, mi sem bizonyítja jobban, mint a község pecsétje, amelynek mezőjében a protestánsok szimbóluma, a fiókáit a maga vérével tápláló pelikán tölti ki. E pecsétnyomót az esztergomi Balassa Múzeum ma is őrzi. A 18. században újabb támadás indul a reformáltak ellen. Újra érvényesül az állam és a katolikus egyház ál tal is támogatott szokásjog, a Cuius regi, eiusreligio joga. Ekkor már Úny minden közbirtokosa katolikus hiten él és ezzel megindul a katolikus népesség - magyar, német szlovák - és a zsidó lakosság betelepítése és beszivárgása. Nehéz évtizedek következnek a reformátusokra. A vallási ellentétek felerősödnek, amelynek során az esztergomi káptalan Illés nevú prefektusa lefoglalja a reformátusok templomát elvetszi annak kulcsait és Szenczi SáLevelek az egyetemes kereszténység lombkoronáján: AZ ÚNYI REFORMÁTUSOK muel prédikátort Esztergomba hurcoltatja „kemény fogságra". Az únyi reformátusok krajcárjaikat összeadva kiváltották ugyan prédikátorukat az áristomból, de sem 1717 után, sem 1755-ben - ahogy az akkori püspöklátogatási jegyzőkönyv rögzíti - a protestáns lelkész nem mer idelátogatni, és mostantól a protestánsok kénytelenek békében élni a katolikusokkal. Jól tudjuk, hogy ez a békés egymás mellett élés milyen törékeny volt az évszázadok során, és csak az utóbbi évtizedekben oldódtak föl a mélyen szunnyadó feszültségek. Talán nem is csoda, hiszen az 1717 után elárvult református gyülekezetnek például mindvégig tiltották féltve őrzött harangjuk megkondítását. E harang csak a lelkekben szólhatott meg, mert 64 éven át az únyi atyafiak azt - ahogy Ravasz László református püspök Az únyi harangszó című cikkében megírta - egy kútba bocsátották alá. „(...) Ez alatt azonban az únyi harang nem hallgatott, csak nem delet harangozott, hanem éjfelet. Az únyi harangnak a szavát hallotta minden igaz hívó. Éjtszakánként egybegyűltek egyik-másiknak a házánál, olvasták az Igét, halkan zengett a zsoltár, s bár kívülről a papi fejedelmek, bécsi hatalmasságok nyugodtak voltak arról, a harang meghalt: az únyi harang lent, a vizek mélyén végezte tovább a maga nagy szolgálatát. S amikor eljött az ideje, napfényre került... Nem tudjuk, harangjainknak mikor kell alászállni, de az alászállott harangok zengenek tovább és várják a feltámadást!" Ez a feltámadás 1793-ban következett be, amikor a reformátusok már nemcsak hogy szabadon gyakorolhatták hitüket hanem megépíthették templomukat is a földesúri telken. A hívek közös összefogásával és a tinnyei Tolnai Mihály lelkész irányításával 1794-ben már állt az egyszerű, zsindelytetős, népi barokk homlokzatú, fatornyos istenháza. Belseje egyszerű, falai fehérre meszeltek. Kórusának korlátján népi reneszánsz stilizált virágok. (Ma már, sajnos, nincsenek meg.) Az öröm még csak fokozódott amikor Kocsis István hazaszállította a Budán megrendelt harangot Hívta híveit hívta volna lelkészét is, de több mint 200 évig-1717 és 1941 között - hiába. Ezen idő alatt az únyi református eklézsia a tinnyei leányegyháza, de az anyakönyvezés csak 1738-tól 1793-ig folyt ott 1717 és 1738 közötti években azonban - a katolikusokkal együtt - Boldog Cséven, a mai Piliscséven történt A lelkész hiánya miatt a mindenkori tanító - mint előimádkozó - az egyházi szertartások lebonyolítója, rossz idő esetén a temetést is végzi. Mégis, aki igazi istentiszteleten akart részt venni, annak évszázadokon át Tinnyére kellett mennie. Az únyiak azonban 1863-ban elérték, hogy a tinnyei lelkész évente hatszor átjöjjön, amit alkalmanként 42 krajcárral és 3 akó borral honoráltak. Nem feledkeztek meg a preoránsukról sem, aki 8 forint készpénzt és 10 akó bort kapott Az egyház vezetői, a lelkész, az előimádkozó tanító és a presbitérium később is úgy hatott gyülekezetére, mint kovász a keletlen tésztára. Ók vigyáztak a hitéletre, az eklézsia vagyonára, a templom felszerelésére. Ebben vezető szerepet töltött be a presbitérium kurátora, 1851-ben például Horváth Mihály. A presbitérium a későbbi évtizedekben is bábáskodott az egyházközség életénél. Ez a presbitérium 1931-ben - Lázár Sándor lelkész és Perjés Zsigmond kurátor idején - felépíttette a templom homlokzatára tapadó tornyot Ezzel kialakult Úny jellegzetes faluképe. Ez a megújított templom fogadta 1941 márciusában - több mint 200 év után - Úny önálló lelkészét és rektorát, a lélekben és szellemiségével bizonyára ma is köztünk lévő Enghy Sándor tiszteletes urat A második világháború során kifosztották a templomot. Felszereléseinek pótlására - hogy újra harmónium szólalhasson meg, hogy szószék és padok várják a híveket - ismét az egész eklézsia összefogására volt szükség. De akkor is, akárcsak később a lelkész mellett állt a presbitérium, Juhász Bálint kurátorral az élen. Ez a hármas teremtette meg a templom díszkivilágítását 1992-ben Boros Géza lelkész és Cseke István kurátor irányításával. Ma tisztelettel és alázattal meghajtjuk fejünket az ősök alkotásai előtt, amelyekből a tettrekész utódok is erőt meríthetnek. Büszkék lehetünk rájuk, mert az eklézsia ma is él. A jövőben is legyen igaz Bokodi Zsigmond tanítónak 1939-ben az únyi kálvinistákra vonatkozó megállapítása: „büszke a fajtájára és református hitére". Ez a büszkeség az élet nagy kérdéseiben túllépett a kizárólagosság dogmáin már a múlt században is, amikor például 1832-ben Cseke György sokkal fontosabbnak tartotta, hogy leányát akár az únyi katolikus pap megkeresztelje, semhogy az pogányként haljon meg. Ez az ökuménére törekvő szellemiség adta a tollat az én kezembe is, azért írtam meg a fentieket örömmel, mert tudom: az egyetemes kereszténység egy tőből fakad, közösek a gyökerek. Becsüljük meg hát - képletesen szólva - a keresztyéni hit egyes leveleit éppúgy, mint az egyetemes kereszténységet jelképező lombkoronát! dr. Wagenhoffer Vilmos