Esztergom és Vidéke, 2000

2000-06-22 / 25-26. szám

Csombor Erzsébet szerkesztésében Esztergom és Vidéke MELLÉKLET 2000. i H. évf. 2. szám A prágai Szent Adalbert sorsát és küldetését, hagyatékát és tiszteletét elemző tanulmánygyűjtemény bizonyító erényekben is bővelkedik, tisztázó szándékban különösen. Az Ezer év Szent Adalbert oltalma alatt-emlékkonferencia előadásait (1997) illő formában, jeles dokumentációk és színes reprodukciók kíséretében foglalja össze a Strigonium Antiquum IV. kötete Hegedűs András és Bárdos István szerkesztésével, a Prímási Levéltár kiadványai között. Bíráló szó csupán a korrektor figyelmét érheti. Ismert, hogy az esztergomi fejedelmi székhelyen talán néhány hónapot időző prágai püspök az általa bérmált István gondolkodásának alakulására maradandó hatást tett: a király az 1002-ben alapított egyházmegye védőszentjévé emelte, majd a Nagyboldogasszony mellett névadó lett 1010 körül a várhegyi székesegyházban. Csehország patrónusává 1038 táján, Lengyelországé közel egy évszázad után. Tiszteletét „beszélgetéseik" hatására és persze „birodalompolitikai érdekből" III. Ottó német-római császár szorgalmazta, egyben egy kissé „a nemzeti remény" apostola is lett az említett európai végeken. Megnyitójában Paskai László bíboros a szimpozion feladatait „a nevelő, bérmáló, házasságszerzó és talán eskető" patrónus léte, értéke és munkássága felmutatásában határozta meg: „... a történészek feladata mondta -, hogy ezekről a tényekről bővebb ismereteket nyújtsanak...". A felszólítottak tudományuk reprezentánsai, akik az ismert forrásszegénység ellenére nagy gonddal építették fel valós és lehetséges megoldásaikat, elemezve a legendák, az írottakban és emlékekben egyformán szűkös akkori történelem változatlanul megoldásra váró rejtélyeit. Somorjai Adám a vándorlásokkal és bonyodalmakkal űzött, kudarcokkal terhes életút folyamatát és forrásvidékeit Egy fontos könyv Esztergomból SZENT ADALBERT OLTALMA ALATT elevenítette fel, Adriányi Gábor a püspök római kapcsolatait. Erdő Péter az ezredforduló idejéből ismerhető egyházi joggyakorlatot, Gerics József az eleven dilemmák ágbogas sorozatát. Érszegi Géza az Adalbert küldetése előtti, hamis okievektől és jelentésektől tarka versenyfutást előbb „a keleti térítés" folyamatából, megállapítva, hogy amikor 996-ban „... IV. Henrik herceggel, a majdani II. Henrik császárral békét kötünk, amelynek hihetőleg záloga, hogy ÍV. Henrik nővérét, Gizellát Géza fejedelem fiával, Istvánnal eljegyzik. Feltehetően része lehetett Adalbertnek ennek a szövetségnek létrehozásában. Gizella és István házassága elég garanciának látszott a birodalom számára, hogy a magyarok elfogadják a keresztény tanításokat és aszerint fognak élni." Ez a hajszálpontos áttekintés adja a lényeget, árnyalni és latolgatni csupán a részleteket epizódokat és hátteret lehet pl. Ostarrichi elfogadása körül. És persze az eredményt szélesbíteni, mint tették a prágai püspök kíséretében érkezett, nálunk meghonosodó bencések a továbbiakban, ha már „Adalbert Magyarország if>azi megtérítőjének nem tekinthető..." a Magyar Nagylexikon állásfoglalása szerint. A megoldásban mégis: István király töretlen ragaszkodása szinte mérhető, ítéletének sorozatait bérmálója állandó szellemi sugárzása határozta meg. Köztisztelete Szent István egyházában fokozatosan erősbödött, szaporodtak patrocíniumai. Passau, Regensburg, Verden, Salzburg, Magdeburg és mások érsekei-püspökei előbb és közben egyaránt Róma és a Birodalom szolgálatát követték a keleti vidékeken. A helyi egyházi alapításokkal (Esztergom, Gniezno és mások) más formát öltöttek ezek az érdekek, az adalberti sorsvállalással különösen. Ezek hazai alakulásait Dóka Klára tanulmánya jegyzi, Beke Margit írása az esztergomi székeskáptalan korai történetét. A püspök prágai tevékenységét körükben Franz Machilek, III. Ottó gnieznói zarándokújának eseményeit a székesegyház nagyszerű bronzkapujának bemutatásában a császár oltárállítását, sürgölődéseit az ereklyék körül Kazimierz Smigiel követi nyomon. A „részletkutatók" sorában kiemelt figyelmet érdemel Szántó Konrád beszámolója a „házasságszervezésben" Adalbert érdemeiről, a nemzeti püspök emlékéről a középkori cseh irodalomban Richárd Praiák átfogó szemléje ugyanígy. A Szent ábrázolásainak sorozatát az Árpád-kori művészetben, kiemelten az érseki pecséteken Wehli Tünde mutatta fel, a sorból kimagasló, de elpusztult Porta Speciosa művészi, szellemi és szimbolikus értékeire Marosi Ernő gyújtott és gyújt folyamatosan megújuló fényeket. KSzenl Adalbert-székesegyház építés- és rombolástörténetét Tóth Sándor foglalta össze, elemzőn kutatva a vele azonos időben formáltakkal gyanítható kapcsolatait. Az egykorú tárgyi emlékek és leírások alapján Körmendy Kinga teremtett „virtuális katalógust" az esztergomi székeskáptalan 1543 után törökké lett vár és város kultúrájának fennmaradt, bár inkább elpusztult kódexeiről. A mai panoráma mindezekről szegényes és lehangoló. Könynyebb dolga Czékli Bélának maradt, ő a helyi patrónust idéző, 1865-1931 között nyomtatásban megjelent szentbeszédek gazdag sorát elemezte a Bibliotéka anyagából, szívesen emelve ki szokványosak közül az érdemesebbeket: a védőszent szelleme sokszor ébresztett történetileg tiszta és érvényes gondolatokat. Az Isola Tibertina a római korban a gyógyítás szakrális centruma volt, utóbb az itt élő zsidók védhelye. Adalbert vértanúsága után a 21 éves III. Ottó császár tanácsadóival Gniezno, Aachen és Ravenna mellé „az Impérium Romanum szentjének" tiszteletére és az Aesculapius-szentély romjaira itt keresztény templomot emeltetett, valamit elhelyezve benne a Szent klenódiumai közül. Iderendelte Beneventóból a Közel-Keleten 60 körül kínhalált szenvedett Szent Bertalan ereklyéit, így az aprócska szentegyházról a sziget az Isola San Bartolomeo nevet kapta, így hívják ma is. A fennmaradt márvány keresztelőkút az ezredforduló táján készült, talapzatának oszlopán „a másik keleti mártír", Adalbert egész alakos domborműve látható. Szobrásza az ide menekült püspök életrajzát író szerzetestársaival azonos időben élt, műve a legrégibb, feltehetően a legközvetlenebb Adalbert-ábrázolás. Megtekintését érdemes lenne beiktatni a patrocíniumaiból induló zarándoklatok rendjébe talán. Annak ismeretében, amire Querfurti Bruno legendája emlékeztet talányosan: „... Nem szabad elhallgatni, hogy Adalbert hol másokat küldött, hol maga ment a szomszéd magyarokhoz. Noha tévelygésükön keveset változtattak, rájuk nyomta mégis a kereszténység árnyékát...". A konferencia előadói ennek a tudatformáló „árnyéknak" tisztító hűvöséből vizsgálták az egykori vetés időszakát, a hitelesség igényével szólítva meg ismét a forrásokat. Bodri Ferenc