Esztergom és Vidéke, 2000

2000-06-01 / 22. szám

1 ESZTERGOM ÉS VIDÍKE KÖLŐNSZÁMA Sütő András: Szent István fehér kövei „ Hajtsd meg a fejed, büszke Sigamber! Égesd el, amit eddig imádtál és imád, amit eddig elégettél!" Pogány vads ágában, hódításainak zenitjén Klodwig, a frankok nagy királya magas kíséretének háromezer tagjával együtt-Reins püspöke előtt állva, hallgatta az újjászületés követelményét A híressé lett szavakat szent Remigius mondta 499 karácsonyán. Ekkor vette föl Klodwig a keresztséget. Árpád népe térben és időben még messze volt az Európában elkezdődött nagy változásoktól. Apáink valahol Magna Hungariában nem sejthették, hogy a múltjukat elvető nyugati népek a magyarság jövőjét is alakítják. Aztán eljött az új sorsválasztás ideje s parancsa. Vándornépeket elnyelő szakadék szélén, félezer év vad vágtatásaiban torpant meg fejedelmi szóra a nyugat felé zúduló magyarság. Ami történt: honfoglalásnak hívjuk. Ázsiai barbár betörésnek, nyershúsevők tartós rablásának nevezik mások. De mondják igazunkat a történelmi tények. Sámánok és totemek imádói, a földi léten túli örökélet hívói hívták vissza szárnyas tekintetüket az égi magasságba nyúló életfa hegyéről. A magyarság történelmében is elhangzott a Remigius-i parancs: „Hajtsd meg a fejedet, büszke ungarus! Égesd el, amit eddig imádtál és imád, amit eddig elégettél!" A frank metamorfózisnál a mienk sem volt könnyebb és békésebb. Vért, vakítást, felnégyelést is megkövetelt. Mint bárhol másutt Európában. Emlékezünk tehát. De vajon nem oktalan dicsekvés-e Árpád és Szent István művéről szólva Klodwigot is fölemlíteni? Sokféle megkésettségünkről Ady jajdul föl már-már Széchenyire emlékeztetően, tébolyult nemzetféltésben. Millecentenárius múltunkat 2-3 ezer éves ósiséggel dicsekvő népek történészei kicsinyelik, fumigálják 200 éve folyamatosan. Múltunknál csak jövőnk bizonytalanabb, súgta Herdernek valaki, hogy az megjósolja nyelvünk közeli kihalását. A jeruzsálemi keresztény egyház ősiségével hencegő mitoszgyártók ültetnek minket az európai népek utolsó padjába, mondván: az is kétséges, hogy méltóak vagyunk-e Jézus egyházának tagságára. Erdélyi román irodalmár vélekedése, hogy a magyarok keresztségfelvételének történelmi igazolhatósága és közismertsége valójában szégyenteljes negatívum: annak igazolása, hogy Árpád népe mindent tömegben, nyájban hajtott végre. A faji-nemzeti felsőbbrendűségben fogant állítás szerzőjének népe viszont direkte Jézus tanítványaitól Péter, András, Jakab, Zebedeus ... vette föl a keresztséget Oly régen tehát, hogy nem készülhetett az esetről feljegyzés. Ilyen „történészek" mesélései közben nem árt egy pillantást vetni bár az európai népek keresztény közösségének kialakulására. Az angolok 601 körül, a szászok a 700-as évek végén vették föl a keresztséget A dánokat 1018-1035. között Nagy Kanut térítette meg uralkodói paranccsal. A svédek körében a keresztény vallás 1100 után lett általánossá IX. Erich uralkodása ideién. A norvégokat Szent Olaf térítette meg 1018-1028. között. A szlávok, mint pl. a horvátok, a nyitrai szlovének a VIII-IX. század folyamán váltak keresztényekké. A csehek vallásváltása 845-ben kezdődött el. Az első prágai érsekség 973-ban jött létre, a lengyelek első püspöksége 968-ból való. A szerbek megtérése 857 után fejeződött be, az oroszoké 1000 körül Szent Vladimír parancsára. E körpillantás után lássuk hát magunkat! Géza fejedelmünk már 972ben fordult I. Ottó német-római császárhoz a keresztség felvételének szándékával. Ót és 5000 főnyi kíséretét 973-ban a sankt galleni szerzetesből lett magyarországi térítő püspök: Prunward alias Bruno keresztelte meg Szent Remigius szavainak szellemében: „Égesd el, amit eddig imádtál..." Valószínűleg 996-ban az ifjú Istvánnak Szent Adalbert prágai püspök szolgáltatta ki a bérmálás szentségét. A koronát és az apostoli áldás levelét Szilveszter pápa követe, Anasztáz (Asrik) apát hozta Rómából 1000 véve felé. István király megkoronázásának ideje: az ezredik év karácsonya, de némely történészek szerint 1001. január 1-je. Ezzel a magyar állam örökre tagja lett az európai keresztény államok és népek közösségének. Becsmérelhető megkésettség ez? Szent István műve, amelyet az I. világháború után győztes hatalmak földaraboltak: tizenötmillió magyar gyászába és reményeibe költözött. Szellemi, erkölcsi öröksége balsorsunkban is máig élő és ható erőforrásunk. Megtartó és eligazító intelem a harmadik évezred kapujában is. így szólván, vajon nem tévedünk-e? Hiszen Szent István országát nagyrészt épp azok a népek osztották föl maguk között, amelyeknek az Államalapító kegyes befogadója volt, és türelmet, divatos szóval toleranciát parancsolt mindenkori védelmükre. Ezért nemcsak hódolat, hanem átok száll fejére olyan magyarok szájából, akiknek égig felcsapó keserve érthető, ám igazuk csakis az idők változó törvényei szerint vizsgálható. Népek jelenét, jövőjét meghatározó nagy dolgokban király is szólhat, lángelme is dönthet, jósok jövendölhetnek, ám legerősebb mégis a mindenkori történelmi helyzet szava. Az Idő mondja meg, mikor, mit és hogyan cselekdjék az ember, a király, aki maga is ember, koronák börtönébe zárva. Szent Istvánnak az idegenek befogadásáról és megbecsüléséről szóló intelmét ezer év múltán, jelen idejű tragédiák indulatában negatív módon megítélni: értelmetlenség, összegezhetünk mégis történelmi tanulságot, tisztes kísérleteket, vágyakat és tört reményeket. Szent István hajdani birodalmának népeiről szólva: számos közös vonásuk nem tagadható, de már nem beszélhetünk tejtestvériségről. (Bocsássa meg nekünk e diagnózist Németh László.) Egy Romulust és Remust szoptató farkas ösztönei nemigen vegyülnek Emese álmával. Dunának, Oltnak nem egy a hangja, ám ettől a világ még nem dől össze, csupán az Ady reményét túlélő magyar önáltatás. Helyére kerüljön pedig a törvény: ha nincs azonosság, tiszteltessék a másság, az emberi jogok legfontosabbika. Es mi mindent kell még fehér lobogóként a végzetünk előtt lengetett reményeink közül újraértelmezni! Elegendő harc vajon, hogy a múltat - múltunkat - be kell vallani? Nem elegendő! (Bocsássa meg csalódásainkat József Attila.) Mert nagyhatalmi garázdálkodásban áldozati nemzet lettünk, és elvégeztük immár a magunk revízióját. Joggal mondjuk hát: nem az áldozatnak, hanem hóhérainak kell most vallaniuk! Amit vén Európa István király műve ellen elkövetett: páratlan büntetés, geopolitikai érdek szerinti böllérkedés volt a kontinens történetében. Miután még jövendőjét is megbűnhődte már e nép: nyílik-e feléje legalább együttérzést mutató tekintet? S van-e merszünk az eddiginél hangosabban kimondani büntetésünk legfőbb okát? Nevezetesen, hogy éppenséggel európai mivoltunk, ezeréves államiságunk, erőnk és versenyképességünk miatt sújtott le ránk az ítélet: „Darabokra szaggattatol!" Ezért nincs több hamunk, mit a fejünkre szórjunk! Ezért nincs szaggatni való bűnbánati köntösünk! Annál több viszont a követelésünk - a Szent István-i gondolat jegyében, mindenekelőtte nyugtassuk meg a rossz lelkiismeret és a magyarfóbia kerengő derviseit: csigavér! A szó nem véres kard! Ó-Romániát pedig nem tekintjük immár besenyő-szállásnak, Nándorfehérvárt nem akarjuk elcsatolni, a morva-magyar határt elfelejtettük, nem kívánjuk, hogy Velence újból adót fizessen Magyarországnak, és csak gyönyörűséges aliterációként emlegetjük, miszerint: nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. De nem felejtjük István királynak változatos nyelvű népeket óvó, becsülő toleranciáját, követelésbe oltván a példás emléket: ezúttal mi, magyarok részesüljünk a másság iránti törelem és megértés emberi jogában! Kútmély be taszított népként üzenjük most ezt a nagyvilágnak. A Kárpátmedencében, amelynek évezredes országépítő munkában szelídült tájai, székesegyházai, iskolái, püspökségei -köztük az 1009-ben alapított gyulafehérvári - tiltásokban is Szent Istvánra emlékeztetnek: nyolcvan éve kisebbségi létre ítélt magyarok milliói küzdenek elemi emberi jogokért Ünnepi emlékezésben szóljunk bizakodóan is. Jó sorsom ajándéka volt, hogy láthattam Velencét, ,Adria lányát" minden szépségével. Megbámulhattam fehér köveit is, amelyek nem hagyják az utast eltévedni a zegzugos utcákon. Bármerre bolyong az ember: az úttest közepén szabályos távolságban sorakozó fehér márványkockák igazítják el, a Szent Márk tér felé mutatják az irányt, s némelykor oly módon, hogy visszafelé is előre vezetnek. Évtizedek távolából emlékezem az örömre, amelyet ez a felfedezés keltett bennem, idegen szavak zsongásában finnugor magányomat is oldva. A biztonság tudatának öröme volt ez. Annak jóérzése, hogy új „kalandozások" korában az eltévelyedéstől már nem kell tartanom. Velencei éjszakák emlékét metaforaként hoztam haza, múltba merengőn elgondolva néha: valahogy így vagyunk Szent István hagyatékával is. A magyarság mai törekvéseinek eligazító páros követelménye: a kereszténységben kiteljesedett európai kultúra. Hajdani honalapítók fájdalmas exodusában bárhová vessen is a sorsunk: a Krisztus utáni ezredik év karácsonyának üzenetét őrzi a szív és az elme. Vagyunk, akik István király által lettünk, s leszünk, akik legjobb szándékaink szerint mindig is voltunk: hű európaiak. Testvérlapunk, a Hargita Népe 1999. évi Kalendáriumából