Esztergom és Vidéke, 2000
2000-04-20 / 16-17. szám
2000. április 20. Esztergom és Vidéke Az I. Nemzetközi Vízfestő Művésztelep alkotóinak kiállítása Esztergom, 1998 • 2000 Kilencven évvel ezelőtt, 7970-ben alakult meg a Magyar Akvarell- és Pasztellfestők Egyesülete; 1925-től évente rendezte meg csoportos tárlatait. Az újjáalakulást 7990-ben az Egri Akvarellbiennálé „élcsapata" kezdeményezte, ami egyúttal önállósodást is jelentett: a Magyar Vízfestők Társaságának megalapítását. Legfőbb céljuk a határozott érdekvédelem, vagyis hogy az akvarellfestést - mind esztétikai, mind „piaci" értelemben - egyenértékűnek segítsék elismertetni. Mindenekelőtt belés külföldi szakmai fórumok, kiállítások révén, amelyek immár egy évtizede hosszabbodó sorában városunk eddig négy alkalommal szerepelt. 1993 tavaszán a Duna Múzeumban - nyarán a Vármúzeum Rondellájában nyílt meg közös tárlatuk. (Ez az esztendő arról is nevezetes, hogy a pasztellfestés - ez az „elhagyott testvér" - saját biennálé-sorozatot indított, mégpedig szintén Esztergomban.) A vízfestők 1998-ban ugyancsak Esztergomot választották I. nemzetközi művésztelepük helyszínéül. Az utólagos bemutatkozásra - már millenniumi rendezvényként - a Keresztény Múzeumban került sor. A tárlat április 23-áig látható. Úgy is ajánljuk tehát olvasóink figyelmébe mint szép ünnepi programot, amelynek kalauzául P. Szabó Ernő művészettörténész itt közölt megnyitója szolgálhat. (Elhangzott 2000. március 19-én.) VÍZFESTŐK A VÍZBEN, azaz kollektív akcióban a Nemzetközi Művésztelep (1998. augusztus 17-28.) Tisztelt közönség! Nincs nagyobb öröm, mint ezekben az esős-havas-szeles márciusi napokban olyan kiállítást nyitni meg, amely a nyarat idézi. És nemcsak a képeken megjelenő friss, tiszta színvilággal, az egy-egy könnyed vonással, vagy még inkább a fényekkel, amelyeket sokszor a fehéren hagyott papírfelület érzékeltetet, hanem azokkal a fényképekkel is, amelyek az első nemzetközi vízfestő művésztelep tagjait ábrázolják munka közben. Itt láthatók a tárlóban. Térdig gázolnak a vízben, hatalmas papírlapokat terítenek a kavicsos homokpadra, s miközben nagyméretű közös mű létrehozásán munkálkodnak, láthatóan igen jól érzik magukat. Mondhatni: elemükben vannak. Hiszen valójában mi is kell az akvarellhez, a vízfestéshez? Természetesen aqua, magyarul: víz, amely időtlen idők óta jelen volt az ember környezetében, továbbá olyan festőanyag, amely vízben feloldódik, s olyan hordozó felület, amely pórusaiba szívja, megszáradva megtartja a felvitt foltokat, vonalakat. Természetes hát, hogy a vízfestés az első barlangrajzok elkészülte óta a művészet legfontosabb kifejező eszközei közé tartozik. Szerves része volt az ókori magas kultúráknak is. (...) Amilyen jelképes erejű, hogy az első vízfestő művésztelepet éppen egy olyan véirosban rendezték, amely egyszerre nevezhető a víz és a történelem városának, éppen olyan törvényszerű, hogy az újkori magyar vízfestés egyik legszebb darabja, Barabás Miklós 1834-ból való munkája is magát az őselemet, a vizet ábrázolja. A Lago Maggiorét megörökítő akvarell finoman egybemosódó tónusaival, s néhány alapszín ezernyi árnyalatából kibontott színgazdagságával (...) a magyar vízfestés történetében is egy nagy fellendülés kezdetét jelzi. (...) Az 1948-es politikai fordulat utáni sematizmus időszaka (azonban) nem kedvezett a finom átmenetek, illanó hangulatok művészetének. A vízfestés újabb felvirágzása a hatvanas években kezdődhetett csak el, nem kis részben Bernáth Aurél tanítványainak, a vásárhelyi iskola mestereinek, s az évtized végén induló egri akvarell biennáléknak köszönhetően. A hetvenes években induló nemzedék akvarell iránti érdeklődése is szerepet játszott benne, hogy az egri biennálék sorozata 1998-ban a tizenhatodik kiadásig jutott el. Hazai és külföldi résztvevőkkel abban az évben rendezték meg az első nemzetközi vízfestő művésztelepet és szimpoziont is Esztergomban. Most itt vannak előttünk a két évvel ezelőtt készült művek, amelyek egy nagy hagyományokkal rendelkező festészeti műfaj jelenét dokumentálják - s persze egy kicsit azokat a problémákat is, amelyek a műfaj történetének legújabb időszakában felvetődtek. Hiszen a vízfestés sem függetleníthette magát az új kifejezési eszközök megjelenésétől. Az idegen anyagok, a kollázstechnika alkalmazása, a fotó felhasználása, a mű méreteinek növelése iránti igények éppen úgy új kihívásokat jelentenek a műfajt gyakorló alkotók számára, mint például az a kérdés, hogy az akvarell és a gouache milyen arányáig nevezhető egyáltalán vízfestménynek a vízfestmény. Azt hiszem, a kiállítás anyaga egyszerre érzékelteti a kortárs magyar vízfestészet sokszínűségét és az újabb időkben bekövetkezett változásokat. No meg azt az erősödő nemzetközi kapcsolatrendszert is, amely a kilencvenes években a műfaj gazdájává vált Magyar Vízfestők Társasága tevékenységének köszönhető. A kiállítás ugyanis két részből áll. Az egyik rész, a folyosón látható együttes, tulajdonképpen egy egypéldányos mappa anyaga, a nyári művésztelep hazai és külföldi résztvevőinek műveit mutatja be. A hely szellemét idézi e lapok jó része, az esztergomi motívumokat, hangulatokat örökítik meg a művésztelep külföldi résztvevői, az olasz Alessandra Arecco, Elena Breda, Beniamino Calo, Angelo Gorlini, Aurelio Pedrazzini, a német Ingrid Kleemann. Megjelennek a részletek, jellegzetes motívumok a művésztelep hazai résztvevőinek lapjain is - Polgár Csaba hídrészlete, Szakáll Ágnes Szent Antala jelzi ezt -, de az ő esetükben természetes módon jóval kevesebb az ismeretlen környezet értékeinek szóló figyelem, s erősebb az elvonatkoztatás igénye. A két teremben látható anyag egy része is ezt a törekvést érzékelteti, más része viszont - mintegy a nyári itteni munkálkodás utóhatásaként, az élmények leülepedése, feldolgozása után - afféle tisztelgésnek, hommagenak tekinthető a millennium évében a magyar történelem egyik legfontosabb helyszíne, Esztergom, s ezen túl, maga a história, az élő történelmi, művészeti tradíció előtt. Mivel pedig a résztvevők többsége a mai magyar vízfestés jeles, olykor meghatározó mestere, a tizenkél alkotó művei valóban a műfaj keresztmetszetét adják. Ami a művek első csoportját illeti, Végh András nagyméretű, gesztusokra, expresszív vonalkultúrára épülő kompozíciói. Buták András organikus formái, a műfaj par exellence festői értékeit jelzi, ahogyan Bikácsi Daniela vagy Stefanovits Péter lapja is előbbinél közvetett, utóbbinál közvetlen, nem kevés iróniát hordozó történelmi utalások jelennek meg. Pokorni Péter művei festői minőségekkel, felületi értékekkel idézik meg a Múló időt, Kántor János a kereszténység általános érvényű jelképeit, Légréidy Viktor a középkori műveltség, írásbeliség emlékeit, relikviáit emeli műbe, Ilyényi Tamara a lehetetlent kísérli meg a szent korona jelentésének értelmezésével. Nemes László a pannon táj formáiban keres általános érvényű mondandót. Különös együttest jelentenek Szakáll Ágnes és Polgéir Csaba lapjai, hiszen az előbbi az élmény konkrétságát szinte topografikus hűséggel őrzi meg, míg utóbbinál az itt és most képei elhalványodnak, s csak a hely szelleme, hangulata marad meg. A kétféle megközelítési mód találkozik Szily Géza műveiben - az Esztergomi kettősportré Ildikóval című sorozatban -, amelyek a jelent és a múltat, az emléket és a közvetlen látványélményt ötvözik, egyrészt azt jelezve, milyen személyes jellegű ez a műfaj, másrészt azt, hogy ez a személyesség milyen összetett tér- és időbeli, szellemi-vizuális koordinátarendszerben jelenik meg. Hasonló módon a sokféleséget idézi az a folyosó végében látható mű is, amelynek létrejöttében alighanem a művésztelep minden résztvevője közreműködött. Egyrészt mintha azt sugallná, hogy valamiképp minden mű - de táléin minden ecsetvonás - közös teljesítmény, s része a nagy egésznek. Méisrészt mintha arra biztatna, hogy addig is, amíg az idő múltával és javulásával a művészek újra belegázolhatnak a Dunába, élvezzük, őrizzük meg emlékezetünkben az itt kiállított müveket.
