Esztergom és Vidéke, 2000

2000-04-20 / 16-17. szám

VI. É L E T P Á L V Á K « EMLÉK - M ü -HELY 2(M«) 15 4 Ifi íu o in. cLotb -vielc zoÉo'g oT .• A'i „Szép Húsvét jött most, cifra és derült, Uram - Istenem ez se sikerült..." Ifjúsága nagy élményének, kedves költőjének, Ady Endrének fenti sorai jutottak eszembe, amikor húsvét hétfőn reggel halálhírét vettem. Keserves egy hét a hamvasztás előtti búcsúztatásig, aztán elhangzottak a gyászbeszédek, melyek mindenki számára világossá tették azt, amit mi - négyszögletes nagy asztalának mindennapi vendégei, - régtől fogva tudunk: Martsa Alajos nem mindennapi ember volt. Legszűkebb baráti köre nevében tisztelgünk most hamvai előtt, azok nevében, akik leggyakoribb részesei lehettek az O eleven szelleméből fakadó harsány vitáknak és csendes meditációknak. Itt állunk most lezárásra váró sírja előtt, és - mitagadás - gazdátlanul érezzük magunkat. Megszűnt létezni az a szervezőerő, mely eltéphetetlen szálakkal fűzött magához bennünket, és önmagán keresztül valamennyiünket egységes áramkörbe kapcsolt. Ebben az áramkörben magasfeszültségű humanizmus és erkölcsi komolyság keringett, melynek ő volt az áramforrása. Tudjuk, hogy soha, egyetlen célja, egyetlen vágya nem sértette a köz érdekeit, minden gondolatával a tényleges emberi értékrend védelmezője volt. Értelmes cselekvési programokat fogalmazott meg számunkra, melyek végrehajtásához személyes sikereink fűződnek, eredményeinkért tőle vártuk az első elismerést, kudarcainkért tőle kaptuk az első megrovást. Tisztelt Barátaim! Bármilyen reménytelennek is tűnik ez a perc, mégis azt kell mondanunk, hogy akkor tisztelgünk legméltóbban Martsa Alajos barátunk emléke előtt, ha nem engedjük kikapcsolódni önmagunkat a közösség áramköréből, ha minden erőnkkel arra törekszünk, hogy létrehozzuk önmagunkban az akaraterőnek, az emberi méltóságnak, az optimizmusnak, a derűnek éj> az érzelmi fogékonyságnak azt a csodálatraméltó egységét, amely Öt jellemezte, ha olyan elszántsággal védelmezzük az értelmes emberi cselekvés rangját, ahogy azt ő tette. Még orrunkban érezzük pipája füstjét, még szánkban a nála fogyasztott teák zamata, ... de hiába, búcsúzni kell! Búcsúzzunk hát Tőle abban a reményben, hogy tevékeny és tartalmas életének tárgyi emlékei méltóképpen kerülnek megőrzésre, s hogy sírkövét, - melyre most elhelyezzük koszorúinkat -, mihamarabb elhunyt barátunk emberi rangjához méltó síremlék díszíti majd. A n. ^htcíruj -t&í^e-s Ufcfc : n.Ozjj Se'.hJÍ If í.owjyel> cL't'i-x foty•zíiXbL « y\<3 AAXcict- ^wa-yast-fe-k el HÍtd.i ^-JtóUjH ÍCyW^v 0m6 4Q 5 0 [có'^o'fcb fcsztetgo-m yoZq^iA,') chfcáíQjóL: jj a város szerencséjére - Martsa Alajos lett a párttitkár. Martsa Alajos igen korrekt, becsületes ember volt, a többi párt embereivel és tagjaival szemben is megértőnek bizonyult. ,

f (A Bao:itt k^ (A aWub^-Jte-'írlHek: Szentessé Lo SLC né^neJzsz..) Egy elmaradt nekrológ helyett - félévszázad múltán In memóriám Einczinger Ferenc (1879. augusztus 5. - 1950. április 17.) Hasztalanul próbáltam kideríteni: búcsúztatta-e valaki érdemei szerint a Belvárosi temetőben, mielőtt a családi kripta befogadta. „Hivatalból" aligha, hiszen történelmünk végzetes fordulata után, a lehető legrosszabbkor halt meg. Esztergomban ekkor már nem jelent meg helyi újság, a megyeszékhely az év eleje óta költözőfélben volt Tatabányára, ahol a Komárommegyei Dolgozók Lapját adták ki, az egyetlen „mérvadó" sajtóterméket, az „egyedül üdvözítő" Párt hetilapjaként. Ennek május 7-ei számában, csupán az esztergomi anyakönyvi hírek között találtam rá személyére. „Meghaltak: Kiss Pál napszámos, 77 éves, Eiczinger (!) Ferenc ny. banktisztviselő, 70 éves..." Tehát családneve is hiányosan írva. (Ahogy bizony manapság is meg-megesik vele.) Ennyi. „A többi néma csend..." Legalábbis a magafajta európai látóhatárú (mindegy, hogy keresztény vagy „szabadelvű") polgár-értelmiségit illetően. Elhallga(tta)tás vagy - egyre harsányabban és vadabbul - ennél sokkal rosszabb... Felejthetetlenül mindazoknak, akik túlélték. Kérdés, hogy Einczinger Ferenc közéjük tartozott volna-e?... Ami bizonyos: jótékony szerepe Babits előhegyi-esztergomi kötődésében, majd utóéletének helyi kultuszában ugyanúgy legértékesebb várospolgári hagyományainkhoz tartozik, ahogy képzőművészeti és „írástudói" munkássága. Ez utóbbira nézve: már régesrég megilletné egy evilági „feltámadás". Azaz munkáinak összegyűjtése az újságok, folyóiratok „sírjából". Kezdve az Einczingerek szintén általa megírt érdekes családtörténetével. (Az 1700-as évek végén telepedtek meg Esztergomban; „ősi fészkük", egyben pékműhelyük - erősen átalakítva, kibővítve - ma az ún. Viktória-üzletház.) Nagy hiányt pótolna egy olyanforma gyűjteményes kötet, amilyennel tavaly Dévényi Iván életművének adózott Bodri Ferenc és a Babits Mihály Városi Könyvtár. Ugyanitt idén (Kaposi Endrével közös szerkesztésben) egy Martsa Alajos-emlékkönyv kiadását készítjük elő. Amíg az adósságtörlesztés Einczinger Ferencre vonatkozóan is igazán méltóképp teljesedhet - halálának ezen a félszázados évfordulóján mellékletünk állít szerény emlékjelet. (A pályarajz itt következő foglalatát Bodri Ferenc két - 1983-ban megjelent - írásának alapján állítottuk össze: a Babits és Esztergom című kötetből, illetve az Esztergom Evlapjaibó\.) N.T. Az esztergomi Takarékpénztár tisztviselője, 1938-tól ügyvezető igazgatója - egyben festőművész és író is volt, városában a kortársi képzőművészetek és a modern képzőművészeti szemlélet jeles művelője és hirdetője: meglepő tisztánlátás és küldetéstudat sugárzik ilyen témájú cikkeiből. Emellett áldozatkészség : Nyergesi János piktúrájának például ő az egyik első felfedezője, helyi tárlatainak és társasági tagságának szorgalmazója. Miután Budapesten kereskedelmi érettségit tett, gyakornoki éveit különböző pénzintézeteknél töltötte a Felvidéken (Léva, Ipolyság). 1905ben került vissza szülővárosába, a Takarékpénztárhoz. Ifjabb korában több ízben tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig Nyugat-Európa nagyvárosaiban (München, Párizs, London), főként művészettörténettel és festői stúdiumokkal foglalkozva. A pékmesteri hagyományt folytató idősebb fivér, Sándor támogatta ebben, ugyanígy festői ambícióinak valóra váltásában is. Babits esztergomi „honfoglalásában" - már 1924 tavaszától, a telekvásárlástól kezdve-, mindkét testvérnek igen jelentős szerepe volt. Einczinger Ferenc barátsággá mélyülő kapcsolata mindinkább szellemivé bontakozott az esztendők során, hiszen ő maga is egyre nagyobb aktivitással kapcsolódott be a város szellemi életébe. 1926-ban a Balassa Társaság egyik alapító tagja lett, majd tevékeny alelnöke. Az elnökkel, dr. Lepold Antallal, a tudós prelátus-kanonokkal bizonyára jól kiegészítették egymást: modem érdeklődésével és tájékozottságával Einczinger képviselhette a„korszerű világi szellemet". Több tárlatot rendez Esztergomban a társaság képzőművész tagjai, illetve meghívottak számára, ezeket kezdetben nem kevés bonyadalom előzi és vita követi. Néhány önálló helyi bemutatkozása is volt impresszionista indíttatású pasztellképeiből és akvarelljeiből; munkáival később többször szerepelt a Nemzeti Szalon csoport-kiállításain. 1928-ban a Képzőművészek Új Társaságának (KÖT) is tagja lett, egy esztendő múlva már az Ernst Múzeum különtermében és egy hannoveri galériában mutatták be műveit. (Folytatás a VII. oldalon)