Esztergom és Vidéke, 2000

2000-03-30 / 13. szám

2000. március 30. Esztergom |s Vidéke Középkori és XXI. századi szecesszió Második kiállítását mutatja be a Dobó Galériában Maier-Kránitz László tanár, autodidakta képző­művész. Négy évvel ezelőtt - és most is - a régi jóbarát, dr. Pogány Gábor művészettörténész nyitotta meg a tárlatot: A lágy festői­ségből induló tehetség már akkor is érzékeltette képein az új lakó­hely, Esztergom történeti-régésze­ti levegőjét. Ám saját festészetében azóta előrelépett: a középkor mű­vészetét felidéző előképekkel meg­támogatott, de mégis teljesen egyéni festészetet művel napjaink­ban. A Gótika c. kép s különösen a Kőszegi kapu, Nő rusztikus háttér­rel igazolja ezt: mintha egyre önállóbb művészete a középkori falfestmények pusztuló félben ránkmaradt, mégis nagyszerű tö­redékeiből építkezne." Egyházi-történelmi jellegű ké­pek: a Meszéna-ház, a Via Doloro­sa, az Anyai imádság, s az Apostoli Magyarország. Ezekhez a képek­hez különösen illik, mert az archa­izáló stílust erősíti az a technika, amely részben a művész saját lele­ménye. A restaurátorok által hasz­nált gipszes anyagot írókázással viszi fel a festményre, ahol a kom­pozíció szerves részévé válik, mint pöttyözés, alaprajz- vagy há­lószerű vonalazás, - a Gyász című kép síkjából pedig valóságos dom­borműként emeli ki a két öre­gasszony viaszfehér arcát. Portréi jó rés^e - a Nő ablakban, a Kis­lány, Ősmagyar lány, Nő almával - a művész szemszögéből mutat­ják be a női nemet. A szerelem szívfájdalmas szakaszát ábrázolja A másik fogságában, a Megfakult jegykendő, s Dilemma, Hálóban és A szerelem vége. Tájképei - a Balatoni nyár, a Nyári zápor, a Bozótos, a Nyár és a Dunántúli dombvidék - változa­tos színekkel és technikával gyö­nyörködtetnek, míg a Tájkép zöld­ben és kékben szemet vonzóan ér­dekes, szimmetrikus ábrázolás! A kiállítás másik, hasonlóan megle­pő képe, a Vénasszonyok nyara pompázatosan színes, bíborpiros­vörös-bordó-narancssárga szín­kompozíciója. Ez a kép külön bemutatást érde­melt: „Van, amikor a művész nem állapodik meg, hanem továbblép, valamely elődjének segítségével... Ez a kép már az avantgard vonzá­sában élő művész alkotása, ez már a XXI. századi szecesszió... Ké­rem, tekintsék meg, a festői szép­ség és gondolat fogjon meg ben­nünket! Gyönyörködjenek és — hagyják beszélni a képeket!" - E kívánsággal zárta mondandóját dr. Pogány Gábor, melyhez csatlako­zik és kellemes tárlatlátogatást kí­ván Horváth Gáborné Ma 60 éve tüntették ki San Remoban Babits Mihályt Egy napon kerülő úton érkezett Ba­bitshoz a posta. A kibontott levél a következőket tartalmazta: „Boldogan és megtisztelve közlöm Önnel, hogy a San Remó-i díjak ál­landó bizottsága legutóbbi ülésén a zsűri egyhangú határozatával, Giu­seppe Bottai közoktatásügyi miniszter őexcellenciája elnöklete alatt, Önt nyilvánította az idegen írók díjéinak győzteséül. A győzelem kihirdetése és a győztes jutalmazása San Remoban történik március 30-án. A rendező és szerve­zőbizottság kellő időben egyenesen Önnek küldi San Remoból a szertar­tás programját és szükséges útbaiga­zítást. A bizottság Önt San Remoban kedves vendégül látja, és Carlo de Ambrosis, a bizottság titkára, ugyan­ott az Ön rendelkezésére fog állni. Ezek szerint kérjük, legyen San Remo­ban március 30-án, és fogadja el a nemzeti kormány képviselőjének ke­zéből az ötvenezer líra díjat, amely­nek Ön a nyertese. Gyors válaszéit kérve, egyúttal lekötelezne, ha lehető­leg postafordultával elküldené San Remoba az arcképéi és önéletrajzéit, mert szeretnők Önt jobban megismer­tetni az olaszokkal. Carlo Fromichi." Amikor barátai, ismerősei és az új­ságírók a külföldi siker alkalmával Babitshoz kérdéseket intéztek, a költő azt válaszolta, teljesen váratlanul érte akitüntetés, közelebbit nem tud mon­dani. Nem ismert semmi előzményt az ügyben. -A San Remó-i díjat - írja Babits ­azok kapják, akik az olasz szellem külföldi megismertetése terén a leg­több érdemet szerezték. Nagyon való­színűnek tartom, hogy főleg, sőt kizá­rólag Dante-fordításomért kaphat­tam a díjat. A díjat 1934-ben alapították San Remoban. Tizenkét tagú bizottság döntött az odaítélésről. A Divina Commedia (Isteni színjá­ték) első része, A pokol 1913-ban, második része, a Purgatórium 1920­ban, harmadik része, a Paradicsom 1923-ban jelent meg. A teljes mű 15 év alatt készüli el! Mindhárom részt egy könyvben, Babits által részben átdolgozva, kibővítve 1945-ben adta ki a Révai nyomda. Babits a műfordí­tást a legnemzetibb munkának tartot­ta, mert ez csupán és kizárólag az író közönségéhez, a nemzethez szólt. A magyar Dante csak a magyaroké! Amikor a díj átadásával kapcsolat­ban olaszországi útjáról kérdezték, azt válaszolta, gyönyörű útjuk volt. Az idő legnagyobb részét az olasz Riviérán töltötték. San Remoban március 30-án osztották ki a díjakat. A bergamói herceg adta át abban a csodaszép üvegteremben, ahol a vi­lághírű virágkiállításokat is tartani szokták. „Pálmák és délszaki növé­nyek vannak a teremben: a földből nőttek ki, és az épület felépítésekor érintetlenül hagyták őket. Valóságos üvegház ez. A díjkiosztáson részt vett Pavolini, a népkultúra minisztere, aki hosszabb beszédei mondott." A „Premi di San Remo", vagyis a San Remó-i díjak odaítélésével egy­szerre több írót és művészt tüntettek ki. „Felejthetetlen volt az a fogadta­tás, amiben az olaszok részesítettek. Feleségemmel és kislányommal tet­tem meg az utat, és négy hétig voltam Olaszországban. Rajongó szeretettel vetlek körül, a magyarság képviselőit szerették, ünnepelték bennünk. Na­gyon szép időnk is volt. Nagy út volt. Sokszor volt az az érzésem, hogy rö­viddel nagy betegségem után erőmön felüli feladatra vállalkoztam ezzel az úttal. De megérte." Babits Mihály 1941. augusztus 4­én halt meg Budapesten, a Siesta sza­natóriumban. Temetése hetedikén volt. A hivatalos Magyarország szinte észre sem veszi a nagy költő halálát Boka László írja: „A hatósági készület elárulja, hogy a közrendészet irányítói túlbecsülték a magyar költőnek kijáró nemzeti gyászt, talán Arany János temetésé­nek méreteit vették alapul, fenségek­re, kegyelmes, méltóságos, nagysá­gos urakra, városokra és megyékre számítottak. Csak az előőrs érkezett meg, a derékhad elmaradt valahol..." Eljöttek viszont írótársai, barátai, tisztelői és búcsúztak tőle szóval, könnyel, tiszteletadással. Illyés Gyula írta róla a „Babits Mihály hátraha­gyott versei" című kötete előszavá­ban: „Nem volt nála igényesebb ma­gyar költő. Nem volt, aki alkotását bírálóbb szemmel nézte; még rostálta is, ha kelleti. Nálunk ő volt mintaképe annak a makulátlanságnak, melyet Baudlaire-ben vélt látni, de saját ma­ga valósított meg." Klotz József HOLT KOLTOK TARSASAGA - avagy az élőknek sem könnyebb? Az Esztergom és Vidéke 1934. au­gusztus 26-ai számában számolt be utol­jára egy Esztergomban rendezett sikeres költői estről: „Kedves est keretében ün­nepelte Esztergom közönsége..." - ak­kor Babits Mihályt. 66 év telt ez azóta, Babits meghalt, az est akkori helyszíne, a Fürdő Szálló szintén igen hosszúra nyúló téli álmát alussza, költői est azon­ban ugyan még nem mindig, de újra van: tavaly néhány lelkes, kultúrát támogató „aktivista", élükön Takács Istvánnal, megalakította az Esztergomi Diákok Önképzőköréi. Az EDÓ októberben meglepően nagy közönség előtt rendez­te meg első költői estjét a városi önkor­mányzat támogatásával. Az anyagi tá­mogatás mellett a szervezőség helyiség­biztosítás szintjén segítséget kapott Stróbl igazgató úrtól, Csernus Ferenctől és Kissík Szabolcstól, míg Meszes Ba­lázs szendvicseket biztosított az estek vendégeinek. Az előadóművészek kezdő, illetve egy-két-három kötetes írók, akik egy társaságot alkotnak, szívesen eljönnek, szólnak egymásnak, sőt vissza-vissza­járnak azok is, akik az egyetemi lapból kinőtt, ma már országos Sárkányfű című újságot szerkesztik és írják. A legutóbbi estet követő beszélgetés során - melyet a közönség a meghívott művésszel folytatott - kiderült: sokan olvasnak, sokféleképpen. Azt, hogy há­nyan művelik a létrehozás oldaláról, nem tudni. Nem hallani róluk. Bocsá­nat: nem hallottunk róluk, ahogy arról sem, hogy a város terepe lenne költői társaságok működésének. Ha az első al­kalmat követő felolvasóestek közönsé­gének létszáma alapján kellene megbe­csülni a városi intellektuelek számát, akkor az irodalomra nézve nagyon le­sújtó lenne az eredmény. Az önképzőkör működését azonban nem is kizárólag ebben az irányban kép­zelné el, nem poétái társaság fóruma kíván lenni, inkább tudományos vitakör, ahol megszólalnak a testvérmúzsák, s mellettük a reáliák lágyabb és érdesebb, vagy inkább ércesebb hangjai. István érzése szerint most el lehet valamit indítani, ami a múlt századvég Millenárisában is lehetőségként meg­volt, aztán remélni kell, hogy nem lesz háború, Trianon, oroszok, amerikaiak, hogy a törekvéseket elfojtsák. Az irodal­mi est a millenáris ünnepség-sorozat után is szeretne aktuális maradni. Abban, hogy a város valaha elhíresül­e páratlan kulturális életéről, a szerve­zők nem szeretnének felelősséget vál­lalni. Véleményük szerint tizenegyné­hány ember tesz valamit, ami örömöt okoz nekik, és amiről úgy gondolják: jó a városnak. Azt, hogy a város kulturáli­san nem vonzó alternatíva, nem tekintik feladatuknak orvosold. Vannak erre szakemberek, városatyák - mondják. Takács István szerint az esztergomi művészlét metaforája Balassi Bálint: idejön, megsebesül, elviszik. Nem itt él, nem itt alkot, itt csak veszélyben érez­heti magát. István véleménye szerint félő, hogy szobor- és emléktábla-avató itt még sokáig nem lesz huszonegyedik századi szerzőnek Addig feltétlenül nem, amíg érvényes az egyébként sok más város nevével is összekapcsolt vicc: mit tehet az ember Esztergomban? Elmehet... -bal-bel-ralre. Szándékosan maradt ki város neve: magunkat kell reklámoznunk. Persze ennek csak akkor van értelme, ha a nevet tartalommal tud­juk megtölteni. Nem arról van szó, ami van, hanem arról, ami nincs, még in­kább, ami lenne. Ami van, az kevés, ahhoz a névhez képest, amit a város visel feltétlenül. Mindent összevetve: Esztergom per­sze híres lehet irodalmi életéről. Csak nem úgy, hogy nem vesszük ki e hírnév teremtéséből a részünket. Ne ijedjünk meg, senkit sem akartam arra sarkallni, hogy most azonnal írja meg 150 oldalas verseskötetét és keressen rá kiadót A kérés ennél jóval egyszerűbb: ha van idejük és kedvük, látogassanak el a ha­vonta megrendezett költői estre. Ki tud­ja, talán találkozhatnak egy új Babits Mihállyal is... Ámon Adrienn

Next

/
Oldalképek
Tartalom