Esztergom és Vidéke, 1999

1999-04-01 / 13. szám

4 Esztergom és Vidéke 1999. április 15Kiállítás az Olvasókörben Március 26-án, pénteken este nyílt meg a szentgyörgymezői Olvasókörben egy hangulatos kiállítás két idős amatőr művész alkotásaiból. Berényi László festményeiben és Tóthné Farkas Erzsébet kerámiáiban gyönyörködhetett az a nagyszámú érdeklődő, akiknek dr. Bodri Ferenc ajánlotta figyelmébe a látnivalókat. A három Kaposi Budapesten Ne kérdezze senki, rrri késztette a kiállítás rendezőjét, hogy a három, egészen eltérő alkotói karakter, a három különböző festői stüus miért kényszerült egy fedél alá. Erre ugyanis Miltényi Tibor nem tud elfogadható magyarázatot adni; csak keresi az összefüggéseket. A galéria tere amúgy is szűk, kis termébe valószínűleg egyetíen Kaposi kiállítását sem lehetne bezsúfolni. Éppen csak jelzés értékű így az a 8-10 mű, ami a falra, illetve posztamensre kerülhetett az alkotóktól. Nem kereshetünk reprezentativitást az egyes életműveket illetően, s a rendező felfedezéseit is csak némiképp látszik igazolni ez a kísérlet. Csalódottnak kellene tehát lennünk, hiszen mindhárom művész - Kaposi Antal (a nagyapa), Endre (az apa) és Tamás (a fiú) - többre érdemes. De ezen az érzésen felülkerekedik örömünk, hogy láthatjuk őket ismét. Mert szeretjük műveiket, mert megbecsülés övezi a már lezárult alkotói pályát is. Kaposi Anti és Tamás festményein Esztergom hatása közvetlenül is érzékelhető: a Bazilika motívuma többször feltűnik. Talán városunknak kellett volna otthont adnia e tárlat számára, hogy ne kelljen messzire zarándokolnunk. De azért előfordul több tisztelő, barát a látogatók között, és sokan mentek el a megnyitóra is. Ottjártamkor éppen Tamás barátai tekintették meg a képeket, a helyszínt - játékfilmet szeretnének forgatni ott, részben róla Közöttünk élnek ők ma is, alkotásaikon keresztül érintkeznek velünk Most április 11-ig élhetünk ezzel a lehetőséggel a fővárosi Duna Galériában. Istvánffy Miklós Nagyszabású filmes hétvége városunkban Rendkívül izgalmas hétvégét kínál a filmművészet ínyencei számára a Magyar Fümklubok és Fümbarátok Szövetsége április 8-11 között a Szabadidőközpontban. Csütörtökön a pár hete elhunyt Stanley Kubrick Ragyogás című filmjét vetíti az Art Kino, melyet követően Bikácsy Gergely emlékezik meg a rendezőről. 9-én a Színház és Filmművészeti Főiskola végzős hallgatói mutatkoznak be, míg a kalandra vágyók egy kis kirándulás keretében Párkányba látogathatnak. Visszatérve onnan szlovák filmek várják a közönséget szombat délelőtt (Dusán Hanák és Juraj Jakobisko művei), az ebédet követően pedig a magyar „nagy öreg" visszatérők, Grunwalsky Ferenc és Jancsó Miklós új alkotásaival, illetve a rendezőkkel találkozhatnak az érdeklődők Este ezen kívül még egy filmes vetélkedőre is sor kerül. S akit mindez még mindig nem csábítana, csütörtökön és vasárnap joglejárat előtti filmalkotásokat (H. Hartley: Amatőr és A. Kaurismáki: Vigyázz a kendődre, Tatjána!), valamint egy bemutatásra váró magyar művet (Th. Vinterberg: Születésnap) is láthat a program keretében. Részletes műsor a Szabadidőközpontban kérhető. LM. Virágvasárnapi koncert Szép műsorral örvendeztette meg a vízivárosi templomban összegyűlteket a Budapesti Ifjú Zenebarátok Központi Kórusa március 28-án, vasárnap délután. Az Ugrin Gábor által vezetett együttes jó kalauznak bizonyult a zenetörténet különböző korszakaiban, a reneszánsztól a 20. századig. A hallgatóknak alkalmuk volt elmélyedni a nagyheti fájdalomban, szenvedésben, csüggedésben, de a kitartásban, bizakodásban, ujjongásban is: „nem halok meg, hanem élek." Nagyon kifejező volt többek között Lotti Crucifixusa, Liszt O salutaris hostia és Ave verum című kórusműve, vagy Poulenc Salva Regina-ja. Ugrin Gábor karvezető keze alatt a kórus varázslatos piánókra képes, de ugyanakkor kiváló hangképzéssel oldja meg az erőteljes részleteket is, nagy alázattal tolmácsolja a zeneszerzők elképzeléseit A lelkes ünneplő közönségnek az énekkar vezetője megígérte, hogy máskor is szívesen ellátogatnak Esztergomba. Szendi Ágnes Cigánysor Április 9-én 17 órakor nyílik meg Szi Zsolt fotográfus kiállítása a Szabadidőközpontaulájában. A tárlat anyagáról a művész a következőket mondta: „A kiállítás képei Szászcsáváson készültek. Ez egy 900 lelket számláló kisközség Erdélyben, a Kis-Küküllő völgyében. A falu lakóinak többsége magyar, 300-an pedig cigányok. Az itt élő emberek cigány mivoltukat büszkén viselő és a hagyományaikhoz ragaszkodó kisebbséget képviselnek. Kenyerüket a falu körüli alkalmi munkával, vályogvetéssel, földműveléssel keresik. Velük együtt itt él az a két zenészcsalád is, akik több nemzedékre visszamenően a Küküllok vidékének népzenéit játsszák, és akiket Szászcsávási Zenekar néven ismer a népzene világa. Célom e cigány közösség életének bemutatása a fotográfia eszközeivel.'" Velence nincs!* Mindannyian egy nagy színjáték részesei vagyunk. Ezt a színjátékot legtöbbször mi álmodjuk magunknak, mert szeretnénk az életünket többnek, jobbnak, és - ami a legfontosabb szebbnek látni. Ahhoz, hogy így éljünk-gondolkodjunk, elsősorban igen nagy belső képzelőerőre van szükség. De emellett igen-igen szükséges egyfajta segítség. A hivatásos álmodók segítsége. Ezek közé tartozik az az álruhás herceg, akit Kertváros lakosai vendégül látnak - és, csak őrá jellemző igen-igen cseles kanyarral: ő is vendégül lát minket, alkotásai élvezőit, ő, generációk szépészeti okítója. Időrablás helyett: valamit talán sejtek mindarról, ami itt a falakon függ, ami Jánosunk fejében-szívében mozgolódik. Lehet, hogy úgy kellene megnyitókat tartani, ahogyan nagyobb múzeumokban? Ahol egy-egy kis rádiótelefon-szerűséget kapnak a látogatók, csak be kell gépelniük az illető terem, az illető kép azonosítóját, és a CD-lemezröl rögtön kikeresi és mondja az odaillő tartalmat a gép-hang. Nos, én erre nem vagyok képes. Csak néhány szavam akad. Az egyik: mennyi mindent tud a színekről! Ha megnézzük esztergomi és japán akvarelljeit - talán nem véletlen, hogy a Vízivárosban és a szigetek országában elsősorban akvarellek, azaz víz (aqua...) festmények születtek - tehát ha megnézzük őket, mesevilágba visznek el bennünket. Hasonlóan varázsos tájra jutunk el olajfestményeit és vegyes technikájú képeit szemlélve. De ezek már komorabbak, súlyosabbak - belső harcokról tudósítanak. Köztük van a nagy rejtőzködő is, álruhás hercegünk: Fülöp király jelmezében. A nekem legkedvesebbek, mert mindig önmagammal állítanak szembe: szikár, néhány vonalas, vagy éppen sűrűre bonyolított rézkarcai, hidegtűs munkái. Szinte hallom, ahogyan siklik a vékony hangú tű a rézvagy acéllemezen, tépi a viaszt a kés, marja a sav a fémet, majd végighömpölyög a nyomdafesték rajta. Aztán az egész présbe kerül, most már nem a gondolatok, hanem a „ technika" présébe - és egyszer csak előtűnik a nyomat. A gondolat, a jól meggondolt gondolat lenyomata. Végül: a hiányról. Mikor a tárlat rendezésekor megnéztem alkotónkat, a következővel fogadott: Velence nincs! Mint egy követelődző vásárlót, utasított el. Jól tette - mert most felhívhatom a figyelmet arra, hogy tud ő valamit, amit ritkán mond el, ad ki magából. Ez mindkettőnk- és gondolom, sokunk - szívszerelme, az itáliai Velence. A csodák, vizek, ködök, lagúnák, napok, életek és halálok, Casanova, Babits, Thomas Mann városa. Az igazi Víziváros, a rejtőzködő idő, az örök másodperc, a végtelen pillanat csodája. Higgyék el: nem lehet nélküle élni. Aki még nem látta: azért. Aki látta: akár naponta belehal a hiányába, a tudatba, hogy nem lehet ott. Mert Velence, és ezt tudják és elmondják Jánosunk rajzai is: Velence a legnagyobb csoda. Fogjuk szaván az alkotót: legközelebb Velencét hozza el nekünk! * RAFAEL BALÁZS: Megnyitó gondolatok Kántor János grafikus, festőművész esztergom-kert városi kiállítása kapcsán