Esztergom és Vidéke, 1999

1999-11-11 / 45. szám

I 1999- november 11. Esztergom és Vidéke Az erdő a turistáké is! A napokban kedves olvasónk, H.J.-né keresett fel panaszával. Elmondta, hogy ők, mint gyakorló turisták, gombaszedök, természetkedvelök minden hétvégén kirándulnak a környékre, legutóbb például Pilismarót felé vették útjukat, ám igen kellemetlen meglepetés várta őket... - Valódi őszi vasárnap reggel volt. Az autóbusztól az erdő felé vettük az irányt. Mint illik, a jelzett úton ballagtunk úticélunk felé, melynek mentén gombák tűntek eló az avarból. Rövidesen kiértünk a napfényre, Pilismarót templomtornya szinte karnyújtásnyira volt előttünk. Ekkor ért a váratlan meglepetés: körbe vagyunk kerítve! A pirossal jelzett turistaút ugyanis az árammal ellátott kerítés túloldalán folytatódik. A kukoricásban sorakoznak a magaslesek. Egymásra nézünk - ennyi gyaloglással a schengeni határt még nem érhettük el! Tábla sehol, hogy turista maradj otthont! A kerítést, melynek drótjába áramot vezettek - és már messziről félelmetesen pattog -, egy tenyérnyi béka „hozta működésbe"; ott is lelte halálát! Hát persze: a gyalogbéka mit mászkál az erdőben!? A turista is menjen vissza oda, ahonnan jött. Valóban maradjon otthon a turista? - kérdeztük Markó Bélát, a Pilismarón Erdészet műszaki vezetőjét. - Az erdő a turistáké is! Bár bonyolultabb a tulajdoni helyzet, mint a korábbi évtizedekben, mert az államé is, a szövetkezeteké is és magántulajdon is van bőven. Az említett lekerítés a vadkár elhárítása miatt fordult elő, a turistaút ezt elkerüli. Mi, erdészek, átfestjük a jeleket, de előfordul, hogy a Természetbarát Egyesület visszafesti. Ha mégis megoldhatatlan - szakadék, kőbánya vagy más akadály miatt - a turistaút elterelése, akkor falétrákat ácsolunk, azon átmászhatnak a kirándulók. Kérem, hogy szóljanak (telefonunk: 33/ 471-169), ha leküzdhetetlen akadályt tapasztalnak, mi megoldjuk. Az erdő nemzeti kincs, a kirándulás joga mindenkit megillet. Pálos Ipari cégvezetők találkozója a Magyar Suzukiban Kamaránk szakmai osztályain jól bevált gyakorlat, hogy időnként egyegy jelentős gazdasági szervezetet meglátogatunk, ott rendezzük meg soros osztályelnökségi üléseinket. Az V.-ös - gépipar, fémfeldolgozó ipar, vegyipar, energiaipar - osztályelnökségünk következő kibővített ülését Esztergomban a Magyar Suzuki Rt. autógyárban tartjuk 1999. november 26-án (pénteken) 13 órakor. Tervezett programunk: 1. A Magyar Suzuki Rt. gyártási és fejlesztési törekvései, különös tekintettel a beszállítói igényekre, a multinacionális cég beilleszkedése a térség és Esztergom gazdasági életébe. Tartja: dr. Fórián István vezérigazgató helyettes. 2. Az autógyár rövid- és középtávú szakember-igénye. Kapcsolatuk a munkaerőképző intézményekkel, a létszámigény kielégítésének esélyei. Tartja: dr. Izsák György, személyzeti, oktatási, általános igazgató. 3. A Magyar Suzuki Rt. üzleti törekvései, marketing munkája. Tartja: Tihanyi Tamás, vezető-menedzser. 4. Kérdések, válaszok. 5. Gyárlátogatás szakértő kísérőkkel, ismerkedés a jövő évtől Esztergomban sorozatgyártásba kerülő új Suzuki Wagon R+ típussal. 6. Záró munkaebéd, büfé, kötetlen beszélgetés. A fenti szakmai program jó előkészítést kíván, hogy elsősorban az osztályunk kötelékébe tartozó érdeklődő cégvezetők, vezető munkatársak részére hasznos legyen megyénk élenjáró gazdasági szervezetében tartandó látogatás és tanulmányút. Asikeres szervezés érdekében kérjük, hogy jelentkezési lapjukat kamaránk esztergomi irodájához november 19-ig eljuttatni szíveskedjenek. Az autógyári belépőket a leadott jelentkezések alapján előre intézzük. A rendezvénnyel kapcsolatosan felmerülő kérdéseikkel Pálos Imre ügyvezetőhöz (telefon: 33/316^103) forduljanak. Találkozunk tehát november 26-án, pénteken 13 órakor az autógyár személyi bejárójánál (Esztergom, Schweidel J. utca 52.). Major György osztályelnök ELFELEJTETT KÖNYVEK - HAJDANI KRÓNIKÁSOK Dr. Thirring Gusztáv: Budapest környéke Városunk és környéke múltja iránt érdeklődők bizonyára sok érdekes részletet találnak dr. Thirring Gusztáv Budapest környéke című útikalauzában. A vaskos zsebalakú könyvről a korabeli kritika - igen hízelgően - azt állította, hogy a turisták bibliája. Kis túlzással ez ma is igaz, hiszen az 1900-ban megjelent munka forrásanyaga és egyszersmind etalonja lett minden későbbi útikalauznak. A környékről szóló útikönyvekben számos olyan adatot, megjegyzést olvashatunk, amelyeket először Thirring századfordulós műve közölt. Ejtsünk azonban néhány szót a szerzőről is, hiszen az 1919 és 1934 között a nevével fémjelzett útikalauzsorozat minden egyes darabja ma is kincs a gyűjtőknek, helytörténeti kutatóknak! Thirring Gusztáv (1861 - 1941) nemcsak az elméletben, a szakírásban, hanem a gyakorlatban is nagyszerű turista volt. Egyik alapítója a Magyar Turista Egyesületnek, sőt a későbbiekben a turista szövetségnek is elnöke lett. A Soprontól Budapestre felköltöző fiatalember már korán észreveszi a főváros környéki hegyek szépségét, noha akkor a meglévő Nagymagyarország számos magashegységgel rendelkezett. A főváros szolgálatában statisztikusként dolgozó Thirring köztiszteletben állt, ám a késői utókor (lexikonok) szinte semmit sem tud nagyszerű turistamunkásságáról. Visszatérve az 1900-ban napvilágot látott alapművére, már az alcíme is újszerűséget ígér, mely szerint ez a könyv gyakorlati kalauz kíván lenni a turisták és a természet kedvelői részére. A modern magyar útikalauz-irodalom ezzel a kötettel vette kezdetét, hiszen az utazót, a kirándulót érdeklő tárgyszerű útmutatás már nem keveredett össze a szubjektív véleménnyel, élménnyel, ami egyben a kalauz és az útleírás leglényegesebb választóvonala. A könyvben megtaláljuk a főváros tágabb értelemben vett környékét - természetesen a hegyvidéki, turisztikailag érdekesebb területeket részletesebben. A Budaihegység, a Pilis, a Gerecse, a Vértes, a Börzsöny, a Cserhát, a Gödöllőidombság, a Csepel-sziget és a Pestisíkság mellett, a függelékben a Mátra és a Bükk néhány fontos túracélpontját is megtaláljuk. A szerző az egyes fejezeteket, a későbbiektói eltérően, még a vasúti és hajózási útvonalak mentén írta meg. Az első 32 oldalon az általános ismereteken túl, a korabeli gyakorlati tudnivalókba kapunk bepillantást. Mivel ezt megelőzően kifejezett turistakönyv még nemigen jelent meg a hazai piacon, ezért olyan alapismereteket is olvashatunk, amelyek később már önálló szakkönyvek alaptémáivá váltak. A könyvben ajánlást is olvashatunk, többek között arról, hogy nehéz túrára legjobb fekete kenyeret és szalonnát vinni, amiből napi 30 dekát javasol elfogyasztani. Hűsítőnek a cukorral ízesített citromos vizet tartja a legjobbnak. Olvasmányunk külön kitér arTa, hogy a főváros környéki erdőkben már kezdik megszokni a térképpel a kezükben járó embereket, de a messzebb eső vidékeken sokszor még gyanakvással fogadják a turistákat az egyszerű falusiak. Ezért is tanácsolja helybéli embert vezetőül elfogadni, ám rögtön hozzá is fűzi, hogy az leginkább csak a teherhordó szerepét tölti be, hiszen a tényleges, szakszerű kalauzolásnak nálunk egyáltalán nincs hagyománya. Ugyanakkor a turistáskodó ember önállóságára is nagy hangsúlyt helyezve, mintegy figyelmeztetésül, leírja, hogy lehetőleg ragaszkodjunk elképzelt útitervünk végigjárásához, mert a turista csak maga tudja eldönteni, mi is érdekli leginkább egy adott vidéken... De nemcsak a gyakorlatiasságra figyel a könyv, hanem a kor művelt turistájának igénye szerint mindazt leírja, amit egy-egy helyről tudni illik vagy érdemes. Esztergomra mindössze nyolc tömör oldalt szentel a szerző, de turistakönyv lévén a környékről igen részletesen és nagy terjedelemben számol be. A könyvet lapozgatva megtudhatjuk például azt is, hogy 1895-ben egyesítették Esztergom szabad királyi várost négy addig különálló részből. Ekkor a tulajdonképpeni királyi város 1054 házában 9349-en, Szent Tamáson 278 házban 2544-en, Vízivárosban 155 házban 1158-an és Szentgyörgy mezőn 325 házban 2698-an éltek. A helytörténet iránt érdeklődők talán ma is érdeklődve olvassák, hogy a szigeten pompásan gondozott sétatér volt és az erre felé lévő prímási kertet is megtekintésre ajánlották. A város közepén lévő Fürdő Vendéglőt ajánlja elsősorban az utazóknak a szerző, kiemelve a jó és tisztán tartott szobáit, az ásványfürdőt, az ízletesen főző konyhát, a kerthelyiséget, ahol felváltva katona- és cigányzenekar játszik. A korabeli Magyarországon egyébként a vendéglőknek sokkal nagyobb szerepük volt, hiszen a helyi társasági élet is a falai között zajlott, nem beszélve arról, hogy sok esetben kiadó szobákkal is rendelkeztek az átutazó vendégek kényelme érdekében. A mai értelemben sokkal inkább fogadóknak mondhatnánk legtöbbjüket, az más kérdés, hogy a lakosság legnagyobb része - az árak miatt - nem is gondolhatott felkeresésükre. Ennek ellenére, elsősorban a polgári egyletek számtalan esetben egy-egy vendéglőt neveztek meg székhelyüknek... De most térjünk vissza az iménti felsoroláshoz! A Korona vendéglő modern kávéházát, a Magyar király és a Három szerecsen szintén jól vezetett konyháját emeli ki a hajdani útkönyv, Horacsek kocsmáját és Wagner bormérését az egyszerűbb étkezőhelyek között olvashatjuk, a Szigeti vendéglő vonzerejét a cigányzenével magyarázza. Természetesen megtaláljuk minden fontosabb közhasznú információt a városról, amire a századforduló utasának szüksége lehet. A közintézmények, a gyárak, a templomok, iskolák és pénzintézetek adatai mellett felfedezzük a bérkocsik viteldíjait is. A könyv szerint a takarékpénztár épületében működő kaszinóban a turisták szívesen látott vendégek. A környéket barangoló turistáknak számos útmutatással és tudnivalóval szolgál a mű. Pilisszentlélekről olvashatjuk, hogy a magas hegyek karéjában fekvő szegény falu 65 házában mindössze 347-en laknak, akik túlnyomórészt tótok és csak 32-en magyar nemzetiségűek. A falu egyetlen utcája voltaképpen nem is más mint a patak kövekkel teleszórt medre. Nem csak az itt élők, de házaik és templomjuk is a rendkívüli nincstelenségről árulkodik. A kis község tulajdonképpen két faluból keletkezett, az egyik Huta, amely a templomot is bírta, a másik Szentlélek. A turisták figyelmét külön felhívja a mű alkotója, hogy a településen semmit nem lehet vásárolni, az idegen fogadására lényegében nincsenek felkészülve. Csupán egy erdészt említ, aki a falu elején lakik és esetenként némi frissítőt elad a kirándulóknak. Hajdani erdőségekről, a nép által regélt mondákról, apró, azóta nyomtalanul eltűnt tanyákról is mesél nekünk ez a rendkívüli alapossággal és tömörséggel szerkesztett útikönyv. Kertész István